Béla a nyakáig érő bokrok közt sétál a szigeten.
A keze, a nadrágja, a szemüvege vert aranynak rémlik a nyár fényében.
Nézi a kék eget, a színes kavicsokat, hallgatja a madarak lármáját,
magába szívja a gyepágy illatát, de ez a boldog zsibongás alig hat rá és
a napfény is kissé elhomályosul, – valami halvány és szürke köddé
szűrődik – mire lelkébe ér.
Ha ősszel, kopár fák között megy és novemberi eső paskolja, bizonyára
akkor is ilyen. Se vígabb, se szomorúbb.