Verőfényes tavaszi nap volt, Kun Attila gyors léptekkel sietett a
Lovrich-palotába. A kapustól megtudta, hogy Etel bárónő a kertben van,
tehát odairányította lépteit. Rövid keresés után rátalált. Etel egy
padon ült a verőfényben, gondolataiba volt elmerülve és napernyője
hegyével íveket rajzolt a sárga homokba. Attilának eszébe jutott első
találkozásuk, mikor a bárónőt hasonló helyzetben lepte meg, csakhogy
termetét most fekete gyászruha fedte, a mely megindító bájt kölcsönzött
halvány arczának.
A bárónő meglepetten tekintett föl.
– Csodálkozik, hogy itt lát? – kérdé Attila. – Ittlétemnek egyszerű oka
van: búcsuzni jöttem.
Etel zavart volt, midőn ösztönszerű udvariassággal helyet kinált neki.
– Elutazik? – kérdezte aztán szokott fátyolozott hangján.
– Elutazom. Valószinü, hogy sokáig nem fogjuk egymást látni, de az is
meglehet, hogy utaink szétválnak örökre. Nem akarok távozni anélkül,
hogy öntől egy szives búcsúszót ne vigyek magammal.
Etel kissé összevonta szemöldökét s szótlanul tekintett Attilára.
– Feledje el mindazt, a mi köztünk történt, – folytatta az – és
bocsásson meg, hogy valaha utjába álltam. Egyszer azt mondta, hogy úgy
szeret, mintha testvére volnék. Kényszeríteni akartam, hogy nekem több
legyen testvéremnél, – meglakoltam érte. Ama testvéri szeretet emlékére
kérem: bocsásson meg vakmerő levelemért… Őrült voltam, midőn irtam.
– És mi volt ama levélben? – kérdezte Etel.
– Hogyan, nem olvasta?
– Nem. Atyám kényszerrel akarta tőlem elvenni, én olvasatlanul
elégettem.
– Ezt őrangyalom tanácsolta önnek! – szólt Attila a legnagyobb örömmel.
– Most már meg fog bocsátani, hiszen nem tudja, minő nyomorult voltam!
Etel nem válaszolt, hanem hidegen kérdezte:
– Hová utazik most?
– Boros-Kevére.
– Mi dolga lesz ott?
– Egy régi tartozást kell megfizetnem. Itt már nincs mit keresnem, de
nem is tudnék itt maradni. Megelégeltem a fővárosi életet. Az utczákat,
a palotákat, az embereket, – mindezt rútnak, kicsinyesnek,
kétségbeejtően szürkének találom. Haza fogok menni. Az utolsó évek
emlékét kitörlöm életemből és újra ott kezdem életemet, a hol három év
előtt voltam.
– Eszerint nem volt szerelem, – szólt Etel, – hanem szeszély, a mi ama
nőhöz – ama tánczosnőhöz lánczolta?
– Liviához? Sem egyik, sem másik. Livia, mint oly sokan, szinte abban a
meggyőződésben élt, hogy miatta volt a párbaj…
– És nem úgy van? – kérdezte Etel bizalmatlanul.
– Nem.
– Igazat beszél?
– Hinni fog, ha bátyám emlékére mondom.
– És – hogyan került ama nő az ön lakására?
– Regényes kötelességének tartotta, hogy ápoljon. Én akkor eszméletlen
voltam. Agenor később eltávolította, – azóta nem is találkoztam vele…
A bárónő arczát sötét pir futotta el, fejét keblére csüggesztette.
Sokáig hallgatott, végre tétovázó szemmel tekintett Attilára.
– Megbocsát?
A fiatalember ajkához emelte a feléje nyújtott kezet.
– Most már a régi, testvéri szeretettel kivánom: legyen boldog! – mondta
Etel.
Attila fölkelt. A bárónő egy gyűrűt huzott le ujjáról, tejopál czímer,
apró gyémántokkal szegélyezve.
– Szeretném, ha e gyűrűvel jegyezné el menyasszonyát, – azt fogom
képzelni, hogy hozzájárultam a boldogságához.
Attila ujjára vonta a gyűrűt, aztán eszébe jutott valami.
– Ajándékát ezzel viszonozom, – mondta, selyemkendőt nyújtva át Etelnek.
Sötétpiros ceyloni kendő volt, sarkába Agenor czímere hímezve.
Etel ösztönszerűen arczához emelte a kendőt.
– Csodálatos illat, ezt már éreztem valahol.
– Kloroform illat, – szólt Attila halkan.
Etel arczát hirtelen pir futotta el, a kendőt ajkához szorítva, mohón
szívta be illatát.
– Isten önnel, – szólt Attila.
A bárónő kezet nyújtott neki, de aztán meggondolta magát és viruló
arczát nyújtotta. Egy pillanatig úgy látszott, mintha kedve volna sírni,
de aztán kivonta magát karjából.
Attila Korláthot és Bóditz századost találta lakásán.
– Kikisérlek a vasúthoz, – mondta az őrnagy.
– Én pedig újra köszönetet jöttem mondani, – szólt Bóditz, – atyámtól
pedig ezt a levelet hoztam.
A levelet az igazságügyminiszter írta Bóditz lovaghoz, értesítve, hogy a
boros-kevei bírói állást Kálváry Kálmánnal, – mint a szorgalma és
képzettsége folytán legméltóbb pályázóval – szándékozik betölteni.
Attila tárczájába rejtette a levelet. Egy hasznát hát mégis látta
politikai szereplésének: örömet okozhatott egy becsületes embernek.