Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalévő
dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok
mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak.
Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy
komám, mert igen el voltunk búslakodva abban az időben, mivelhogy, mint
a jó Mikes Kelemen mondja, jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el
egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük.
Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó
tehetetlen gyerek volt, – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot.
Savószín apró szemei voltak a fiúnak, hosszu arca, görbére konyult orra,
mint a horogvég.
Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták,
jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen,
hogy ő most már okvetlenül balra fog fordulni; ha azt mondták: állj, hát
ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurtaeszü
embernek tudták Csupakot és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták
a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő
mindig s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról,
amiket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a
többitől, egymagában ekzeciroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni
való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná
dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott
ottan, hogy: oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver
szíjját és nem bírta fölérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl
egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak,
– de azok mégsem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám,
Csupak.
Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával, – pedig az ő magas
homlokában, a savószínü szemek mögött több sütnivaló volt, mint
valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt
jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból
sohasem katona, mert visszájáról csinál ez mindent, a káplár úr
jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább
és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék
ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga
valóságában a tanyákra, libát legeltetni.
Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen
nevettek rajta. Minden olyan tél-túl állt a kezében és rettenetes
bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy
– hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne.
De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve
a sarkantyúit, hosszú császárszakállát húzogatva keskeny, fehér kezével.
– Hát hogy hívnak engem?
A savószemek nagyra nyíltak, Csupak iszonyu feszes állást akart venni,
aminek folytán rendkívül görbére változott és a tudás biztosságával
vágta oda:
– Hát Her Hapman Csupak.
Hát most már a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak
valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek,
akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez
az ember egy hajítófát sem.
Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak
előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun,
némán, s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény
haptákokat állott, ha róla beszéltek.
Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve
varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei
megvillantak, az arca megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna
valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény
elsuhan a tavi sás fölött, levált az arcáról, ami egy pillanatra
ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott
állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy
fölöttébb kevés esze van neki.
Hanem azután megváltozott minden, akárhogy is adta komám Csupak az
ostobát. Valami céllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs
úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén
katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt,
az ácsnak a szekerce, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben fölébredt
a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe bírt is húzni egy másik
ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni,
ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy
háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden
esetlen volt ezen az emberen, csak mikor célzott, lőtt, vált egészszé,
szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a sziklán, a savószem
élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.
Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó,
hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt
fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat
órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, lábát kíméletlenül a
padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt
nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörössé. Ezután aztán minden
csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott fölborult a koma és
járta fekve az iszonyatos vitustáncot. A legények rettegve nézték. Aki
odament hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától
hatalmas erővel, mint egy gép acélrúgója.
A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur
Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos
agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy
három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap,
melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy
valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére
elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt
mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud.
Bemutatta és színművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik
bemutató előadás után hazakergették.
– Haza fog menni, Csupak.
– Haza…
– Magyarországba, haza.
– Haza… – ismételte bárgyúan.
S eljött, hogy hírét se hallották többé odalent.
Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép
fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman
tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig
fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból,
hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek. Mintha csak azt
mondaná:
– Magáhon való esze lögyön az embörnek.