Mentünk egész nap, mint csapat, nem igen tudva, hová és merre. A helyzet
különben nem volt kétségbeejtő, már hazajöttünk Spanyolviaszkországból
és a régi Wenndl-fegyver kétélű szuronyait az úgynevezett fölöttes
hatóság kicserélte a Mannlicher-puska tompa papirvágó késeivel. A török
földről jöttünk, egy kicsit pihentünk itthon, de azután parancsot
kaptunk, hogy készülődjünk, mehetünk Bécsbe, mert ezentúl ott fogunk
lakni. De nem úgy, hogy hát azonnal. Hanem előbb egy kis nagygyakorlatot
útközben végigcsinálunk, ez volt az az akkori nevezetes székelyhidi
Kaisermanöver. Akkor csak így emlegették, a nevezetessége pedig abban
volt, hogy az utolsó napjai egészen úgy folytak le, mint a valóságos
háboru. A csapatok nem rend szerint mozogtak, nem tudták, hogy hová
érnek, mely faluba jutnak estére, vagy hogy egyáltalán faluba jutnak,
ahol ember lakik és van mit enni. Ehhez képest nehezedett az élelmezés
kérdése is, a katonák magukkal cipelték a több napra való élelmet s a
csapatok után a katonamészárosok lábon hajtották a húst, hogy amikor jut
a főzésre idő, letaglózhassák a marhát.
Különös kódorgás volt az, ahogy most, tizenöt év mulva ráemlékezem.
Össze-vissza való járás, ma előre, holnap hátra, világtól elzárt
szakadékok között, úttalan völgyekben. Hogy a kavarodás teljes legyen,
ragadós állatjárvány tört ki a vidékeken, s most már nemcsak az
„ellenséget“ kellett kerülgetni, hanem a jószágokkal a száj- és
körömfájást is, amely éppen nem respektálta a generálisok intézkedéseit.
Egy-egy kis folyó hídjánál odaállott a nagy csapat elébe, pecsétes
levéllel a kezében, egy-egy tarkazsinóros megyei hajdu s
visszafordította az egész társaságot, bármennyire tótágast állt is ettől
a Taktik.
Tény dolog, hogy vidéket megismerni sem vasútról, sem kocsiról nem
lehet: ahhoz a gyalogjárás szükségeltetik. De a gyalogos ember is csak
jó úton, lakott vidékeken szeret járni, azokba az elhagyatott fészkekbe,
ahol jártunk, valóban alig jut el más, csak a bújdosó, meg a katona.
Egyfelől az egyszerü, másfelől a nyomorúságos életnek különféle tájai
tárulnak elő. Mi akkor épp a Balkánnak egy elhagyatott vidékéről
kerültünk haza, s nem egyszer fakadt őszinte szóra a baka: – Lám,
idehaza ezek a népek nyomorultabb életet élnek, mint amazok oda alá.
Némelyik alföldi csősz egy nyárra, dinnyeérés idejére külömb gunyhót
épít magának, mint amikben itt állandóan laktak, elbújt, eldugott
völgyekben az emberek. Ahol a kidőlt fatörzs a nyitott ajtón át be volt
tolva a ház közepén füstölgő szabad tűzhelyre az egyik végével. A másik
vége kinyúlt a házból s csak úgy olykor tologatták beljebb, hogy a másik
vége odabent parazsoljon. A jámbor oláhnak eszébe sem jutott, hogy
elfűrészelje, de hiszen fűrésze sem volt neki. Olyasmije talán csak igen
gazdag embereknek lehet…
Egy helyen a mestergerendába egy fekete fanyelü kés, meg egy villa volt
beleszúrva: a család kincse. Nem használták, az ujjaikkal ettek, a
késnek és villának csak odaérkezésünkkor jutott rövid szerep. – Hát a
falvak! El lehet mondani e szegény móc népről, hogy vendégszerető, és
tudná is mutatni, ha volna mivel. Csak épp a lányait rettentő módon
félti a domnu katánától. Volt eset rá, hogy mikor a véletlen által arra
hajtott ezred a hegyekről ereszkedni kezdett alá a völgyben fekvő falu
felé, egész szépen lehetett látni, amint a falu tulsó oldalán a lányok,
menyecskék csapata haladt fölfelé a hegyen, megbújni az erdőkben addig,
amíg a domnu katánák el nem mennek, – bár ugyan így is minek hozta őket
ide az ördög.
Egy ilyen faluban boltot is találtam. Éppen papirra volt szükségem,
jelentések írásához, az irományos ládával a kocsi ki tudja, merre járt,
bementem hát a boltba néhány ív papirért, de a boltos sem papirt, sem
ceruzát nem adhatott, nem is volt raktáron:
– Nem keresik itt az ilyesmit, – mondta, – talán a bírónál kapható.
Ám a bírónál sem volt kapható, neki sem volt szüksége reá, mint
olyannak, aki járatlan a betűvetésben. Ellenben madzagon pecsétnyomót
viselt a nyakában, azt a faggyúgyertya fölé tartotta, s mikor elég korom
ragadt reá, a papírra nyomta. A dobresti bíró ezzel a tugrával
közigazgatott, s mégsem dőlt össze a világ…
Csütörtök. Áldott pihenőnap, amikor nem kell hajnaltól estig úton lenni,
ami némelyekre nézve pénzbelileg is előnyös, mert a lurkók mars közben
kártyáztak a sorokban. Mars közben ferbli, ez sem utolsó mesterség.
„Húsz nem húz, sánta nem gilt, licitálás nincs, akinek többje van, viszi
a vizit.“ Meglehetősen kurta és velős szabályzat.
A csütörtök a csend napja, akárcsak az elemi iskolában. Vén
strázsamesterek rontogatják különféle vizitációkkal, de másképp a
nyugalom jegyében üli meg a falut az ezred. Mert faluba jutottunk,
egészen alkalmas falu, pópa is van benne. A 15-től átizen a manipuláns,
hogy menjek a pópához ebédelni, hatvan krajcár egy ebéd, vannak már
húszan, akik oda mennek. A szegény pópának ime így hoz néhány
nyomorúságos forintot a hadgyakorlat. S híre sokáig meg fog maradni,
hogy mikor a domnu katánák itt jártak, hatvan krajcárt fizettek egy
ebédért, – óh, dumnye Zó!
Az udvarias tizenötösnek azonban nem is feleltem. Elsősorban méreg volt
a dologban. A kapitányom értesített különös kegyéről, hogy az őneki
rendelt szobában nem lakik, azt átengedi nekem, ezzel cserében azonban
adjam át neki a sátramat, amit a hátamon hordoztam: majd ő az alatt hál
az udvaron. A különös kegy nyilvánvalóvá tette, hogy mind a ketten az
udvaron fogunk hálni, csakhogy a kapitány lesz a sátor alatt, – mert a
szobákban hálni nem való olyan embernek, aki az ottvaló viszonyokat meg
nem szokta. Azonfölül csirkék szaladgáltak az udvaron. És hirtelen
föltámadt előttem, mintha túlvilági ködben libegne, valamely finom
krumplis paprikás csirkének az illata. Már valami húsz napja
kódorogtunk, alkalmas ételt régen nem ettünk: szóval, őszinte magyar
gondok voltak ezek. Nem megyünk tehát a pópához, hanem főzzön paprikás
csirkét az oláh.
Persze, előbb beszélni kell vele tudni. Regimentünk sorozó-járásaiban
volt egy oláh falu (ugyan most is megvan), Csanád a neve: ott, mire
katonává cseperedik a legény, egyformán beszél négy nyelvet: tud
magyarul, németül, oláhul, rácul. Hát csak egy csanádi legényt kellett
előkiabálni a szomszéd házakból és azonnal tárgyalásba ereszkedtünk:
– Főzz meg egy csirkét a domnunak.
– Hát főz az asszony egy csirkét a domnunak.
– De krumplival.
– Hát kimegyek a földre, kiások egy garaboly krumplit.
– De paprikásan főzd. Tud a te asszonyod paprikásan főzni?
– Az asszony tud főzni. De nincsen paprika az egész faluban.
Volt azonban a borjúban egy zacskóval, parancs és rendelet szerint.
Nohát itt a paprika. Az oláh elment a garabolylyal a krumpliért, az
öreges asszony pedig csirkefogdosásba kezdett.
E pillanatok ünnepélyesek voltak. A szomszéd házakban a katonák
daloltak, én az udvaron a földön ültem s egy ládatetőn irkáltam azokat a
haszontalan kimutatásokat, amiknek a révén az osztrák ármádia joggal
kiérdemli a fegyveres bürokratizmus elnevezést. De hát a csirke főtt, az
oláh hazajött a krumplival, az anyó igen buzgón téb-lábolt a konyhában:
úgy véltem, hogy mind bolond az, aki a pópához ment enni. Majd ez lesz
az étel s nem is drágább, mint amaz…
Estére hajlott az idő, ősz volt már akkor, szeptember második fele. Némi
köd mutatkozott a hegyek között, aminek nyomán hivatalos Ausweisaimon
szétmállott a tinta. És jött az oláh, hogy készen van a csirke, meg
lehet enni. Ott van a belső házban az asztalon. Valóban, az idő
elérkezett. Acuma jeste timp. A kard felkötendő, azután bevonulok. A
belső ház minden oldalát, ahol csak pad van, végigüli a házigazda
rokonsága, leányok, asszonyok, emberek. Ez mind úgy jött ünnepi
mulatságul, hogy megnézi, mint eszi a domnu katáná a paprikás-csirkét.
A csirke egy nagy tálban, valami barna, zavaros lében szelíden úszkált
az asztalon. A paprika meg mellé volt téve tányérra…
No, ez nem kell. Lefizetem az árát s otthagyom, az udvarra lépvén. A
kapitány már alszik az én sátorom alatt. Megyek a kocsinjáró kantinos
után, majd csak megtalálom valahol, s talán még valami maradék
szalonnája akad neki. Egy vendéget találok a rozoga cigánykocsin járó
vendéglő előtt: tartalékos káplár, itthon fiskális, ette a sárgára
avasodott szalámit, mivelhogy más nem volt. A kantinos kulturhölgye a
kocsisátor alatt, gyertyafénynél, Zolát olvasta. No, gyerünk haza,
holnap korán kell kelni, a sárgaszínü szalámi nem kecsegtet. Csak haza
tehát. A kapitány ismét alszik az udvaron az én sátoromban.
Az ereszet oldalán pedig ül az öreges oláh asszony és sír. Megverte az
ura, mert nem tudta megfőzni a csirkét a domnu katánának. A kecske
odamegy hozzá, az ölébe dugja a fejét s csendesen békíti: bekmek,
mek-mek-mek…