Mély csend volt, minő sírokban szokott lenni. Asnaphar a catacombák
rejtekében maradt. Fönn nap és éj válták föl egymást, míg ő ott alant
bűvös álomtól leigézve aludt és álmodott mennyei álmokat.
Fölötte nap és éj, élet és halál válták föl egymást; ő pedig a holtak
országában aludta álmait. S tán lehetett ismeretlen varázshatású szer,
mely évekig tartó álmokat adhatott, – halált, melyből még az élet
visszatér? Egyedül volt. Lábai előtt kisded sírlámpa pislogott, a
földalatti templom sötét boltozata hallgatva terült el felette. A
sírlámpán kívül minden aludt, az is olyan volt, mint temetőkön a bolygó
lidérczfény.
Hirtelen, mint kit benről kigyó szúra meg, ijedten riadt fel álmából
Asnaphar. Azt álmodta, hogy kedvesét, a fehér leányt, nyíllal
keresztüllőtték, éles ezüstnyíllal. Remegve tekinte szét; még hallá az
ideg csengő pattanását, a nyíl sivítását s a halálos sikojt, – de nem
láta semmit, csak a némán rábámuló kő-titánokat s a lábainál pislogó
mécset. Fölkelt. Alig álla lábán; a multak eseményei tarkán zajlottak át
agyán, alig hagyva kiválasztani a valót az álomból.
Menni akart. Tántorogva kereste az ajtót, végig tapogatva a körülálló
hideg bálványokat, de sehol sem akadt rá, fal volt mindenütt és
faragványok, köröskörül hideg, nyílástalan falak, fönn merev boltozat,
alant a padlat mozaikja, sehol nyoma az ajtónak, melyen át idejött.
Kétségbeesve karolta át a néma bálványisten lábait, kinek idegen nevére
esküdött s kiért apái istenét megtagadta, – s kérte a szabadulást. Másik
pillanatban pedig összeátkozá azt s arczra vetve magát, siratta az
álmot, melyben kedvesét ölelte, s melyben kedvesét megölve látta.
Midőn újra fölveté szemeit, a síri mécsvilágnál egy magas fekete alak
állt előtte. Egy érczszobor, mely szemeit nem akarta elvenni róla.
Athaniel volt. Sötét volt rajta minden, csak ajkai voltak fehérek és
hajfürtei. Asnaphar bámulva nézett rá. Azt hitte, hogy évtizedeket
álmodott keresztül tegnap óta, melyek Athanielt megőszíték. Pedig az egy
pár percz volt, mely a hős fürteit fehérré festette, egyetlen átkos
irtózat percze.
Az æthiop némán inte neki, hogy kövesse. Egy bálvány háta mögött rejtett
csigalépcső kanyargott föl a magasba. Athaniel vevé a lámpát, s
Asnaphart a meredek lépcsőkön felvezetve, rövid óra mulva halvány
napvilág kezdé világitni útjokat, melyhez mindig közelebb jutva, utóbb
egy kisded czella torkolatához jutottak, – itt Athaniel hátra maradt s
némán elfordulva, előre bocsátá a királyfit. Két gömbölyű nyiláson
sütött be a kisded üregbe az épen hajnalodó nap. Künn a Memnon
szobrainak üdvözlő hajnaléneke hangzott a csöndes légben, mit szellő sem
zavart. A czella közepén zöld márvány-sarcophag volt, melynek ágyában
mosolygó fehér arczú hölgy mumiája feküdt, a rá sütő napsugár pirján
keresztül fehérlett rajt a halál színe. Hideg tetemei ambrával
illatoztak, szemei le voltak örökre csukódva. Beszédes ajkain nem egy
halál, egész országa a halálnak látszott uralkodni.
Néma kétségbeeséssel hullott keblére az assyri ifju, de Athaniel eltolta
onnét, mély, keserű hangon mondva a vőlegénynek:
– Éltében a tied volt, holtában enyém.
E szavain kívül egy hang sem árulá el soha, sem azelőtt, sem azután,
Sabaco utolsó ivadékát, hogy az egyiptusi rózsát mily forrón szerette!…
S ezzel odavonta Asnaphart az ablakok egyikéhez, melyek a Sphinx
szemnyílásai voltak, s kinézetett vele.
Iszonyú itélet képe látszék ott künn. Egy egész tábor, mely halva
fekszik.
Csoportok, mik egymást ölelve tartják, ölelve és mozdulatlanul, vértes,
sisakos bajnokok, félig a homoktól eltemetve, arczaikat és pánczélaikat
a nap fénye süti. Iszonyú kínok rángásai közt kimult tetemek, vérezetlen
csatamező, egymás hegyébe hullt holt alakokkal, miknek égre emelt arczán
s nyitott száján most is látszék az átok, melylyel utolsó lélekzetöket
kifuvák; szerte az üresen maradt sátorokat fölforgatta a
keresztüldühöngött vihar.
Egyetlen éjszakán száznyolczvanezer élőt tett halottá az öldöklő angyal,
mint ezt a próféták könyvei s a történetirók szavai bizonyítják.
– Ki tette ezt? kérdé lélekzsibbadozva Asnaphar.
Athaniel odavezette őt halottjához, s némán mutatott a nyílra, mely
annak kebelébe furódott, Asnaphar elolvasá a nyíl tollára irt nevet. És
a historia azt mondja, hogy Sanherib királyt saját gyermeke ölte meg.
Asnaphar egy év múlva Babylonia trónján ült, királyi neve lőn
Assurhaddan, – a krónikák mondják, hogy idegen isteneket vitt be
Babylonba s ezért az assyri birodalomnak utána el kelle pusztulni.
* * *
A lelkek órája üt. Menjetek aludni.
Menjetek vissza sírjaitokba, omoljatok porrá. Legyetek elfeledve.
Ragyogó városok, virággazdag mezők, omoljatok le, legyetek sivataggá.
Kik aludtatok jeltelen sírokban s végig álmodtatok kétezer esztendőt,
aludjatok tovább…
Rémelő elmult idő, csodatitkaiddal menj vissza a sírba, mit az elfeledés
számodra megásott, vidd vissza magaddal árnyékországodat.
Enyészsz el tünemény! – Légy köddé és oszolj szét.
… Az enyészet szelleme ül a sivatagon.
* * *
… Hosszan, szélesen körül kietlen, halomtalan a tér.
… Sehol egy fa, sehol egy virágos domb, sehol egy oáz… Mindenütt, merre
szem lát, halottsárga fövénytenger terül.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Pénz neve a Csallóközön.]
[Footnote 2: Rásaszoknyának nevezték azon kemény szoknyát, mely, mikép
mondatik, megállt egyenesen, ha a földre tették, legalább nincs rá adat,
hogy valaha magától elszaladt volna.]
[Footnote 3: Czifra szó ugyan, de ha «pávává válván» volna, még czifrább
volna.]