Az Isten, midőn kiűzte az embert paradicsomából, azzal mutatta meg, hogy
őt még nem szünt meg szeretni, hogy téged teremte!
Gazdag mezőidben szelid nyájak legeltek – a föld gyümölcsöt és gabonát
termett, – a szél vetette, a Nilus megöntözte azokat; az embernek csak
aratnia kellett. Tejjel, mézzel folytak patakjaid s egednek mosolya
egyik tavasztól a másikig tartott.
Száz város épült határaidon belől, fény és gazdagság hirhedt lakhelyei,
miket az utókor bámulva emleget.
Ott volt a gazdag Canopus, melynek alabastrom palotáit aranyozott
homlokú oszlopzatok tarták, – ott volt Baboul, az afrikai Babylon, hol a
háztetők virágos kertekkel voltak beültetve. Heliopolis, a napnak
egészen bearanyozott templomával; a másfél millió lakosú Memphis; a
híres Thebæ, melynek égetett bástyái száz kapura nyiltak, – Sais a
királyi temetővel s azon kőtemplommal, mit négy mérföldnyiről készen
vittek oda, – és több számtalan, miknek neveit emberi ajk nem mondja ki
többé s miknek kövei felett most a fellah rabszolgák kecskéket
legeltetnek.
Távol, a Moeris tava mellett, a Memnon szobrain túl, három pyramis áll,
három emberkézrakta hegy; oldalaik síma fehér márványnyal vannak
befedve, mely mint óriási tükör veri vissza a nap ragyogását.
E gúlák egyikének csúcsán a szédítő magasban egy nőalakot venni észre,
mint halvány geniust, kinek tekintete messze a sivatag határain vész el.
Gyönyörű fiatal leány. Fekete aczélfényű hajfürteit aranypereczek
szorítják hátul össze tömött nehéz füzérré, egyes kiszabadult fürtökkel
a szél enyeleg.
Arcza aranyszinű a lemenő nap sugáraitól, melybe rózsapirt vegyít a szív
melege; szemeiben valami átható naphevű varázstűz ég, oly összeillő az
emelkedett halványpiros ajkak jóserejével.
Hosszú fehér öltöny ezüst csillagokkal áttörve fellegzi körül ideál
termetét, gyönyörű keblén ezüst talizmánövvel átszorítva, mely öv nem
tágabb két férfi-arasznál. Kezeivel a pyramis csúcsának egy
szegletkövére támaszkodik, s az alatta szédelgő mélységbe mereng le
tekintetével. – Körül hullámzó rizsvetemények terülnek, mint hamvas-zöld
bársony, áttörve a safflor aranyszín virágaival; távolabb sötét
ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok
nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a
kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök
néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan.
A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem
lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak.
Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél
gloriát csinál feje körül.
A távol Holdhegyek nagyszerű oltárként füstölögnek a halványodó égre.
A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke,
meg-megszakadva a távolság miatt.
Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte
égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból,
– néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik.
Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a
menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot…
Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a
szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok
szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak
ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos
hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé.
Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai
síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, –
világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület,
hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a
csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon száraz,
fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre
terjed az égen. Csillagok futnak alá.
E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik,
csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött
phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt
látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják.
Olykor egyik táborról a másikra fellegek szállanak, nyilak fellegei.
Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a
pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából
alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek
szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai.
Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy
sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül,
elnyugszik.