Az enyészet szelleme ül a sivatagon.
Hosszan, szélesen, körül kietlen, halomtalan a tér. Sehol egy virágos
domb, sehol egy oáz. – Mindenütt, merre szem lát, sárga, halottsárga
fövénytenger terül, melynek torlataiból itt-ott fehérlő csontok merednek
elő s levéltelen, virágtalan vörös tövisek, miknek kemény gyökere még az
izzó homokban is talál táplálékot.
Hosszú vonalokban fenevadak mély nyomai vonulnak át a fövényen.
Olykor a sápadt látkörön karcsú antilopék nyargalnak végig, űzetve
éhdühös hiénáktól; vagy eltévedt karavánok vonulnak fáradt menettel az
útnélküli síkon keresztül.
Majd, mintha fáradt mennydörgés gördülne végig a sivatagon, a puszták
királya, az éhszomjas oroszlán ordítása hallik, zúgva, mint a föld alatt
hömpölygő földrengés moraja.
Messze, – szemet és gondolatot kifárasztó távolban, – mintegy a világ
határán kívül, három pyramis ködképe látszik, azon pyramidoké, miket
Cheops, Chefren és Mycerinos királyok építettek, síremlékül mumiáik
számára, ezelőtt háromezer esztendővel.
A pusztaság felett, melynek láthatára az ég sárga széleivel olvad össze,
magánosan áll ki a homokból egy emberi fő, egy óriási nő feje, veres
porphyrkőből faragva, melynek üres szemodvai a távol messzeségbe néznek,
arcza fölemelve, szája nyitva áll, mintha minden perczben meg akarna
szólamlani, hogy véresen-átkos jövendőt mondjon a világnak.
E bálvány az óvilág hét csodáinak egyike, a Sphinx.
Istenség volt egykor, most néma kődarab. A nép, mely imádta, rég, rég
megszünt lenni s most magánosan áll, imádatlan ismeretlen szobor, a
puszta közepén, kétharmadát eltemette a repülő homok.
Mi ismeretlen bűv rejtélye rémlik a kőarcz kifejezésében! Minden vonása
homályos, mysticus phantasia nyomait viseli magán, mely phantasia rég
kihalt, elenyészett, semmihez sem hasonlítva, a mi mostani; de nyomokat
hagyva hátra időt nem ismerő emlékekben, melyek, mint egy kihalt világ
megkövült csontvázai, szavakat tartogatnak, miket semmi élő nem ért; –
mig körülök egy nemzet a másik után, mint elfutott felhő árnyéka, nyom
nélkül elenyészik: ők, mintha túl akarnák élni a világot, az időt magát,
holt életöket egyik évezredből a másikba viszik… Itt egy kőcoloss,
melynek letört feje lábainál hever; amott egy halom, mely összedűlt
templomok romjaiból támadt, fölötte a vad aloe örök tövise kéklik. Túl
rajta halmos mező, a mumiák mezeje, melyet ezredek óta meg nem rothadt
holt tetemek laknak… Mind megannyi emlékek a föld fiatal korából, mikor
még óriásokat tudott szülni a föld, titani testben titani lelkeket,
kiknek csontvázait ritkaságai gyűjteményébe rakja az utókor s bámulja
azokat. Lesz-e kor, mely minket is bámulni fog?…
A Sphinx nyilt szemüregein át annak üreges belsejébe juthatni. A koponya
hátuljában kisded czella van, akkora, hogy benne egy ember megfér,
honnét rejtelmesen készült acusticai csövek vezetnek a száj üregébe, s
beomladozott lejárások sötét pinczeaknák rejtekeibe.
Néhány század előtt, midőn ez üreget fölfedezték, abban egy fehér mumiát
találtak, egy fehér hölgy tetemeit zöld márvány sarcophagba zárva. A
mumia kebléig kemény, égetett cserépbe volt burkolva, mely felhajlott
fejéig s összetett kezeit lefoglalá, mindenütt dúsan aranyozott és
szineiket meg nem hagyó kék és piros arabeskekkel ékítve. Feje körül a
cserép-pólára, mint szűzi koszorú, egy sor fehér lepke volt emaillozva,
a lepke volt az egyiptusiaknál a halhatatlanság jelképe. Az egész mumia
erős ambra- és balzsamillattól volt áthatva s arcza vonásai teljesen
megtarták egykori kifejezésöket; úgy látszék, mintha csak rendesen aludt
volna, az első megszólításra felébredendő, hogy elmondja két évezred
alatti álmait.
Gyönyörű fiatal hölgy lehetett. – Más mumiákon oly valami
összehuzódottsága, pergamentapintata és sötét cserszíne van a bőrnek; –
ez fehér volt, mint a tajtékkő és fényesen sima, kiszáradt, de rugalmas
és redőtlen, s valami fenséges költői malaszt derengett szelid arcza
gyöngéd körrajzain.
Ifjan, nagyon ifjan kellett meghalnia: még homlokán egy redő sem volt, s
arcza és egész teste majdnem átlátszó vala. Hosszú, selyemnél puhább és
hollónál feketébb hajzat borult gömbölyű vállaira s rendetlenül terült
el a leggyönyörűbb idomú kebelke halmain. Sokan azt tartják, hogy az
ember haja, növényi életénél fogva, a halál után is folyton növekedik.
Úgy látszott e mumián is, melynek haja fönt bámulatos gonddal inkább
szőve, mint összefonva, alul pedig rendetlenül egymásba összevissza
zilálva volt s a koporsót félig benőtte.
A kebel halmai közé pedig egy ezüst tollú nyil volt mélyen leszúrva,
melynek tollán ó-chaldæi betűkkel e név volt felirva: «SANHERIB».
Sanherib király kegyetlen király volt, nevére a történet jól emlékezik;
hát te szelid angyal mely nevet viseltél? Mily szép világ lehetett
kebled édenén belül, midőn azt a halál ily ifjan örökre bezárta? tán
szerettél, tán boldog voltál akkor? s a halál ott feledte arczodon a
menyasszonyi boldog szendeséget s kétezer év nem mert hozzá nyúlni?…
Ébredj föl, oh szelid alvója a hideg túlvílágnak, ébredj föl, a költő
teremtő szava hí!
Ébredj föl egy perczre, nyisd föl szemeidet, hívd vissza a lelket,
melyet ezredek óta vándorolni küldél s mely most tán egy rózsaszínű
felhő, vagy egy halavány csillag, vagy egy fehér hattyú költöző lakója.
Hallja már a föld ismét szavaid csengését s virágozzék ismét arczod
mosolyától.
A halmok, miken most forró fövény sárgul, zöldüljenek ki, s melyek most
zöldek, nyiljanak meg és adják vissza halottaikat!
Kik alusznak jeltelen sírokban s végig álmodtak kétezer esztendőt,
támadjanak föl!
A tornyok, miknek faragott kövei a földön szétszórva hevernek, emeljék
fel újra felleget érő ormaikat! – paloták porticusai álljanak ott, hol
most elvadult ligetek zöldellenek; a sivatagon, melyben emberi láb nyoma
nem látható, legyen élet és nép!
Legyen úgy, mint volt ezelőtt kétezer esztendővel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –