Midőn utolszor elváltam Mariemtól, egy igéretével ajándékozott meg. Azt
igérte, hogy minden évnek azon napján, mely elválásunk napja volt,
éjszínű hajából egy fürtöt fog azon fa odvába rejteni, hova egykor
édesebb tudósításainkat rejtettük, s egy levélkét, annak emlékéül, hogy
még nem szünt meg az enyém lenni.
Tudom, hogy fejemmel játszom, midőn e tájra közelítek, hol mint
orgyilkos vagyok kihiresztelve és mégis eljöttem; kerestem a fa odvában
emlékeimet: ott volt a hajfürt, egy fehér lap körül csavarva, rajt e két
szó: «Reád emlékezem.» De ennyi is elég. – Bekötözöm vele szivem sebeit;
egy csepp rájok az emlékezet balzsamából, – a kínok csillapulnak. Ismét
utamra indulok, egy év mulva ismét eljövendő…
Az éj viharos, – csillagtalan az ég, – a föld fehér, – e viharos éjben,
e fehér földben egyedül utazom én. – Meglátsz-e álmodban engem, Marie,
mint én téged meglátlak, hogyha szemeimet lehunyom? beszélsz-e lelkemmel
álmaidban, mint én beszélek a tieddel?… vannak-e örömeid és minőek?
Bántanak-e, és van-e, a ki védelmezzen?