Magyarország végvidékén vagyunk, a mare-capellai hegyláncz és a
vellebiti havasok összejövetelénél, egy laktalan sziklavölgyben.
A hegytetők kopárak; rendetlenül felmeredező sziklaéleiken itt-ott
nyúlik fel egyes sötét fenyőszál, vagy töveiből félig kicsavarva,
szárazan lóg le a meredekbe. – A hegyoldalakat szüntelen száraz avarfű
és páfrán fedi, mely sötétzöld, de semmi állatot nem táplál.
Más bérczeken a kőszáli sas keresi fészkét, s zergenyájak legelnek a
felhőnyi magasban, más bérczek között a vadászok lövései visszhangzanak,
a távolban pásztorkürt rivall, vagy egy havasi kápolna andalgó
estharangja szól – itt néma minden, e vidék meg van halva, benne sem
ember, sem állat nem lakik; csak egy fekete-zöld zuhatag esik alá
egyhangú morajjal tizenhat ölnyi magasról a terméketlen völgybe, hol
elenyészve, az Unna partjain tör újra elő a föld alól. – A völgy maga
kavicsos, veres ochrafölddel van fedve, melyen még csak tövis sem
fogamzik; legmélyét egymásra döntögetett bazaltoszlopok fedik, köztök
lyukacsos, penészes kövek, sivár lávanemű rétegek vannak sivatag
egykedvűséggel elszórva, s a vidéknek a legtaszítóbb alakot kölcsönzik.
Az egészen valami felötlő enyészetszerű szomorúság jelleme tűnik fel. A
völgyben heverő faragott kövek, elévűlt cyrill betűkkel ötszegű
lapjaikon, pusztult iharfaerdők porhadó tövei, a vellebiti hegytetőn egy
vén fellegvár düledékei roppant sötétkék gránitdarabokból összehordva,
minő köveket most e környék nem terem: mindezek hallgatva mondják, hogy
e táj élt valaha! S azt, hogy meghalt, s hogy nem fog élni többé:
mutatja az elhagyottság, a hangtalan nappalok. Benne a szél sem zúg,
hanem csak sóhajt. Pedig a repkény, mely most a dúlt vár romjain kúszik,
egykor a harczos várurak sisakjait köríté, s a vad rozmarin, mely most
az ablaknyilásokból zöldül, hajdan tán az úrleányok menyasszonyi
koszorúja lehetett? – –
Hétszáz esztendővel ezelőtt élt itt a harczos Barlavit. Ott áll még a
bástya, melyről meg szokta fúni kürtjét, midőn bojárjait a szomszéd
kopanicsákból összehítta. Ama szirtfokon szokott fellobogni a jeltűz,
melylyel szomszédainak haragját megizené.
Hét század kitörölte minden emlékből nevét, csak egy mohos kőszikla
emlékezik még rá, melynek sima oldalába öles betűkkel van bevésve e név:
Barlavit.
E szikla tövébe fektették halála után. Most nem nyugszik ott. Tetemeit
két ízben vették ki koporsójából. Egyszer a vakbuzgó nép, hogy
bucsújárással hordozza körül harang- és énekszó mellett, másszor
ugyanazon vakbuzgó nép, hogy szivébe karót verjen s megégetett hamvait a
sziklatetőkről a szeleknek szórja…
Halála után még 300 évig állt vára, bezárt kapuval, laktalanul és teljes
épségben, mintha csak alunnának egykori lakosai.
A földmíves még akkor árpát, tönkölyt aratott a völgyben, s babonás
szédülettel néze fel a komolyan hallgatag várra, melynek ormára olykor
nehéz ködök ültek. A vakhit Barlavit lelkét látta bennök.
Hét század előtt ama thymiangyepes sziklahomlokon – hol most a vad
kökörcsvirág ingatja fejét – egy szőke ifjú szokott esti holdvilágnál
üldögélni: hosszú selyemszőke hajfürtei csillogtak az esti fényben; s
míg lába alatt a völgyből átlátszó ködök emelkedének, mélázó dalai
reszketve libegtek alá a csendes völgybe, mint mikor a porphyrsziklákon
átfuvalló szél æolhárfai hangokat hord tündéri töredékekben a néma
távolba.
Ez volt Barlavit egyetlen férfiunokája – Adonis.
S túl a mare-capellai előhegy oldalában van egy kerek domb, – most semmi
nyoma ott az életnek, a hely puszta; hanem akkor egy magas ház állott
rajta, keskeny gót ablakokkal, körüle széles párkányzott kőkerítés… S
mikor a lantos hattyúszava átrezegte a szendergő vidéket, mikor csak a
csillagok virrasztottak és az ábrándozók: olyankor a magas ház egyik
ablaka megnyilt, s egy ifjú hölgy tekinte ki rajta, tündéri mosolytalan
arczczal; gyermek volt még s örült a méla hangoknak és a csillagos
éjnek, s gyakran éjfélekig elkereste a félhomályban a bús hangok
dalnokát.
Meg kelle őt látni az ifjúnak: így volt megirva a jövendők könyvében, s
a várnak el kelle pusztulni, el a szomszédháznak, el az egész vidéknek:
ez volt utána irva.
Ez idő óta a halvány szűz ablaka alá járt dalait énekelni Adonis; az
ablak – mint szokott – megnyílt, a hölgy kinézett, a hold világított, és
ők ismeretlen fájdalmakat kezdtek érezni… ez volt a szerelem.
Két cherub volt a magas ház ajtajára faragva.
Két cherub, a mint a paradicsom határain állva, lángkardokkal üldözték
el az első vétkezőket.
Ez ajtót nem látta senki nyitva, küszöbéhez ösvény nem vezetett… az a
vad gyopár sárgult akkor is körüle, a mely most.
Ez ajtó előtt térdelt hosszú éjeken át rimánkodva a lantos. Ez ajtónak
panaszolta el, hogy szive fáj. Ez ajtónak küszöbét áztatta könyűivel; de
soha egy hang sem felelt kérdéseire. Az ajtó zárva, a ház néma maradt;
legkisebb nesz, egyetlen egy emberi szó nem hallatszott udvarán belől.
Midőn közelebbről kezdte vizsgálni Adonis a sírboltként elzárt házat,
észrevevé, hogy annak ablakai mind vakablakok voltak, azon egyet kivéve,
melyen át kedvese, a szomorú gyermek, szokta nézni az éj csillagait, s
hallgatni hárfája méla pendüléseit.