Harmadfél óránál tovább tartott a harcz a flotilla és a korvett közt. Az
ostromlók közül legalább százötvenre lehetett tenni a halottak és a
sebesültek számát és csaknem annyira rugott a _Syphanta_ legénységének
vesztesége is, kétszázötven ember közül. E számok mutatják, milyen
elkeseredéssel folyt a küzdelem mindkét részről. De a túlnyomó szám
győzedelmeskedett a vitézség felett. Nem a jog aratott diadalt.
D’Albaret Henrik tisztjeivel, matrózaival és utasaival együtt most már a
könyörtelen Sakratif kezei közt volt.
Sakratif és Starkos egy és ugyanazon ember volt. Eddig senki se tudta,
hogy e név alatt egy görög ember rejtőzik, a Maina szülötte és az
ellenséghez átpártolt áruló. Igen! Starkos Miklós vezényelte ezt a
hajórajt, a melynek gonosz tetteitől az egész szigettenger lakossága
iszonyodott. Ő egyesített a gyalázatos kalózmesterséggel egy még
gyalázatosabb kereskedést. Ő adta el a barbároknak, a hitetleneknek a
saját földijeit, a kik a törökök mészárlásaitól megmenekültek. A
Sakratif harczinév, vagyis inkább kalóznév, Starkos Andronika fiának a
neve volt!
Sakratif – ezentúl így kell őt neveznünk – már sok év óta a Scarpanto
szigetet választotta műveletei központjául. Itt a keleti part ismeretlen
beszögeléseiben voltak hajórajának főállomásai.
Itt tartózkodtak rendszerint, minden bűnre és minden vakmerőségre kész,
gonosz és elvetemült társai, a kik mintegy húsz hajó legénységét
szolgáltatták és Sakratifot ismerték el vezérüknek, feltétlenül.
Sakratif, a _Karystával_ elindulván Korfuból, egyenesen a Scarpanto felé
irányozta útját. Szándéka volt újra kezdeni a hadjáratait a
szigettengeren, azon reményben, hogy találkozni fog a korvettel, a
melynek elindulásánál jelen volt és rendeltetését ismerte. Azonban, a
mellett, hogy _Syphantával_ foglalkozott, korántsem mondott le arról a
reményről, hogy Elizundo Hadsinet és millióit feltalálja és d’Albaret
Henriken boszút állhasson.
A kalózok hajóraja tehát elindult a korvett fölkeresésére, de noha
Sakratif gyakran hallott beszélni felőle és a szigettenger északi részén
garázdálkodó kalózok ellen viselt dolgai felől, soha se volt képes a
nyomára akadni. Téves volt az a hir, hogy ő vezényelt volna a lemnosi
ütközetben, a melyben Stradena kapitány elesett; de csakugyan ő menekült
el sacolevején a thasosi kikötőből, midőn a korvett a kikötő előtt
harczolt. Csakhogy akkoriban nem tudta még, hogy a _Syphanta_
parancsnokságát d’Albaret Henrik vette át, erről csak akkor értesült,
midőn a scarpantoi piaczon találkozott vele.
Midőn Sakratif Thasosból menekült, állomást tartott Syrában és e
szigetet csakis a korvett megérkezése előtt negyvennyolcz órával hagyta
el. Nem volt téves az a feltevés, hogy a sacoléve Kréta felé vette
irányát. E szigeten, a grabusai kikötőben várt a brigg, a melyen
Sakratif visszatérendő volt Scarpantóba, hogy megtegye előkészületeit
egy újabb hadjárathoz. A korvett megpillantá a brigget, kevés idővel
Grabusából való eltávozása után és üldözőbe vette, de a mint tudjuk, nem
volt képes utólérni.
Sakratif azonnal megismerte a _Syphantát_. Első gondolata az volt, hogy
rajtaüssön, megrohanja, megsemmisítse s igy elégítse ki boszúvágyát. De
bővebben megfontolván a dolgot, azt gondolta, hogy jobb lesz, ha
üldözteti magát az egész krétai part hosszában, elédesgeti a korvettet a
scarpantói vizekig, aztán egyszerre eltűnik a csupán általa ismert
rejtekhelyek egyikén.
Igy is történt és a kalózok vezére épen hajóraját igyekezett olyan karba
helyezni, hogy képes legyen megtámadni a _Syphantát_, midőn a
körülmények rohamosan siettették a dráma kibonyolódását.
Tudjuk, mi történt, tudjuk, hogy miért ment el Sakratif az arkassai
vásárra, tudjuk, hogyan találkozott d’Albaret Henrikkel, a korvett
parancsnokával, miután Elizundo Hadsinet megismerte a batisztánban
összeterelt foglyok közt.
Sakratif, azt hivén, hogy Elizundo Hadsine még mindig a gazdag korfui
bankár örököse, minden áron meg akarta őt vásárolni… D’Albaret Henrik
közbelépése meghiúsítá e kisérletet.
Sakratif jobban el volt határozva, mint valaha, hogy kézrekeríti
Elizundo Hadsinet és megboszulja magát vetélytársán. – Skopelóval együtt
visszatért a sziget nyugati partjára. Kétségtelen volt, hogy d’Albaret
Henrik azonnal útnak fog indulni, hazaszállítandó a foglyokat. A
flotillát tehát csaknem teljes számban egybegyűjtötték és másnap útnak
indították, s a körülmények kedvezvén gyors előnyomulásának, a
_Syphanta_ a kalózok hatalmába került.
Délután három óra volt, midőn Sakratif a korvett fedélzetére lépett. A
szellő feltámadt s ennek következtében a többi hajó elfoglalhatta előbbi
állomását, de úgy, hogy a _Syphantát_ folyvást kereszttűz alatt
tartották. A korvett oldalához kötött briggnek várnia kellett, mig a
vezérnek ismét tetszeni fog átkelni a hajójára.
De e perczben nem is gondolt erre, körülbelül száz kalóz maradt vele a
korvett fedélzetén.
Sakratif még eddig nem szólítá meg d’Albaret parancsnokot, csupán nehány
szót váltott Skopelóval, a ki a foglyokat, tiszteket és matrózokat
vegyest, a hajólépcsőkhöz vezette. Itt egyesítették őket az ütegben és a
fedélközben elfogott társaikkal és valamennyit kényszerítették lemenni a
hajó fenekére, a hol a csaptató ajtókat becsukták utánuk. Vajjon milyen
sorsot szántak nekik? Kétségkivül borzasztó halált, mely őket a
_Syphantával_ együtt megsemmisítendi.
A fedélzeten nem maradt más, mint d’Albaret Henrik és Todros kapitány,
mindkettőt lefegyverezték és megkötözték.
Sakratif, a kit mintegy tizenketten környeztek a legvérengzőbb kalózok
közül, egy lépést tett feléjük.
– Nem tudtam, – mondá, – hogy d’Albaret Henrik a _Syphanta_ parancsnoka,
különben nem haboztam volna megütközni vele már a krétai vizekben és nem
lett volna alkalma versenyre kelnie az irgalmas barátokkal a scarpantói
vásáron.
– Ha Starkos Miklós el nem illant volna előlünk a krétai vizekben, már
régóta a _Syphanta_ főárboczának vitorlafáján függne, – mondá d’Albaret
Henrik.
– Igazán? – viszonzá Sakratif. – Ilyen gyors és kiméletlen elbánás…
– Igen!… Olyan elbánás, a mely megilleti a kalózok vezérét.
– Vigyázz magadra d’Albaret Henrik! – kiáltá Sakratif. – A vitorlafa még
ott van a korvett főárboczán és csak jelt kell adnom.
– Adj jelt.
– Egy tisztet nem szoktak felakasztani, hanem agyonlövik! – kiáltá
Todros kapitány. – Ez gyalázatos halálnem.
– Választhat-e mást egy becstelen ember? – viszonzá d’Albaret Henrik.
Ezen utolsó szóra Sakratif jelt adott, a melyet emberei nagyon is jól
megértettek.
Halálos itélet volt.
Öt vagy hat ember d’Albaret Henrikre rohant, mig a többiek megragadták
Todros kapitányt, a ki a kötelékeit igyekezett széttépni.
A _Syphanta_ parancsnokát iszonyú szitkozódások közt előre hurczolták.
Egy kötelet már megerősítettek a vitorlafa végén, még nehány pillanat és
egy franczia tiszt gyalázatos módon kivégeztetett volna. Ekkor Elizundo
Hadsine megjelent a fedélzeten.
Az ifjú leányt Sakratif parancsára vezették elő. Tudta, hogy Starkos
Miklós a kalózok vezére. De se nyugalma, se büszkesége nem hagyta
cserben.
Szemei mindenekelőtt d’Albaret Henriket keresték. Nem tudta, vajjon
túlélte-e a harczot, megtizedelt legénysége közepette. Végre megpillantá
őt!… Élt!… élt, de épen azon a ponton állt, hogy a végitéletet
végrehajtsák rajta.
Elizundo Hadsine odaszaladt hozzá e kiáltással:
– Henrik!… Henrik!
A kalózok szét akarták őket egymástól választani, midőn Sakratif, a ki a
korvett előrésze felé indult, megállt nehány lépésnyire Hadsinetól és
d’Albaret Henriktől. Kegyetlen gúnynyal nézte mindkettőjüket.
– Ime, Elizundo Hadsine Starkos Miklós kezei közé került, – mondá,
összefonván a karjait a mellén. Hatalmamban van tehát a korfui gazdag
bankár örökösnője.
– Az örökösnő igen, de az örökség nem! – viszonzá Hadsine hidegen.
Sakratif nem érthette e megkülönböztetést és tovább folytatá:
– Szeretem remélni, hogy Starkos Miklós jegyese nem fogja tőle
megtagadni a kezét, azért mert Sakratif név alatt találta fel újra.
– Én? – kiáltá Hadsine.
– Ön! – felelé Sakratif, még élesebb gúnynyal. – Nagyon helyeslem, hogy
hálával viseltetik a _Syphanta_ nagylelkű parancsnoka iránt, a miért önt
a rabságból kiváltotta. De a mit ő tett, azt én is megkisérlettem.
Önért, nem pedig a többi foglyokért, a kikkel egy cseppet se törődöm,
egyedül önért koczkáztattam egész vagyonomat. Egy másodpercz még, szép
Hadsine, és urává, vagyis inkább rabszolgájává lettem volna.
E szókkal Sakratif egy lépést tett előre. A fiatal leány szorosabban
simult d’Albaret Henrikhez.
– Nyomorult! – kiáltá.
– Oh! igen, nagyon nyomorult, Hadsine – viszonzá Sakratif. – És épen az
ön millióira számolok, hogy kiszabaduljak a nyomoruságból.
– Starkos Miklós! mondá a leány nyugodtan. – Elizundo Hadsinenek már egy
fillére sincs abból a vagyonból, a mely után ön sóvárog. E vagyont
elköltötte, hogy jóvá tegye azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja
okozott, mialatt a kincseit szerezte. Starkos Miklós, Elizundo Hadsine
szegényebb most a legutolsónál e boldogtalanok közül, a kiket a
_Syphanta_ hazájukba volt visszaszállítandó.
E váratlan felfedezés nagy változást idézett elő Starkos Miklósnál.
Mintha egyszerre más emberré lett volna. Szemei égtek a dühtől. Igen!
még számított azokra a milliókra, a melyeket Elizundo Hadsine
feláldozott volna, hogy megmenthesse d’Albaret Henrik életét. És e
milliókból – az ifjú leány szavai után nem kételkedhetett többé –
semmije se maradt!
Sakratif előbb Hadsinere, majd d’Albaret Henrikre tekintett. Skopelo
figyelmesen nézte urát. Jól ismerte őt és előre tudta, milyen lesz e
dráma kibonyolódása. Ezenkívül már is ki volt adva a parancs, a korvett
felrobbantására és a kalózvezér meghitt embere csak egy intést várt,
hogy a parancsot végrehajtsa.
Sakratif feléje fordult.
– Menj, Skopelo, – mondá.
Skopelo, nehány társa kiséretében, lement az ütegbe vezető lépcsőkön és
a lőporos kamra felé indult, mely a _Syphanta_ hátulján volt. Sakratif
egyúttal parancsot adott a kalózoknak, hogy menjenek vissza a briggekre,
a melyek még a korvetthez voltak erősítve.
D’Albaret Henrik megértett mindent. Sakratif nem csupán az ő halálával
akarja kielégíteni boszúját. Több száz szerencsétlen ember arra volt
kárhoztatva, hogy vele együtt e szörnyeteg gyűlöletének áldozatul essék.
A két brigg már is felszedte a csáklyákat és leoldotta a köteleket és
távozni kezdett nehány vitorla és az evezők segélyével. A korvett
fedélzetén nem maradt több mintegy húsz kalóznál. A csónakok ott vártak
rájuk és Sakratifra a _Syphanta_ alatt.
E pillanatban Skopelo és emberei visszatértek a fedélzetre.
– A csónakokra! – mondá Skopelo.
– Igen! a csónakokra! – kiáltá Sakratif borzasztó hangon. – Nehány
pillanat mulva semmi se fog maradni ebből az átkozott hajóból! Ah!
d’Albaret Henrik! nem akartál gyalázatos halállal kimulni? Ám legyen! A
felrobbanás nem fogja megkimélni a _Syphanta_ hadifoglyait, sem a
legénységet, sem a tiszteket! Köszönd meg, hogy ily szép halált szántam
neked és ilyen jó társaságban!
– Igen, köszönd meg neki, Henrik, – mondá Hadsine, – köszönd meg.
Legalább együtt fogunk meghalni.
– Te… Hadsine… meghalni? Oh! nem! te élni fogsz és rabszolgám… értsd meg
jól… rabszolgám leszesz!
– A gyalázatos! – kiáltá d’Albaret Henrik.
Az ifjú leány jegyesébe fogódzott. – Ő! ez ember hatalmában!
– Ragadjátok meg! – parancsolá Sakratif.
– Azután a csónakokra, – mondá Skopelo. – Épen ideje lesz.
Két kalóz megragadta Hadsinet és a korvett párkánya felé kezdte
hurczolni.
– És most, – kiáltá Sakratif, – veszszenek el valamennyien a
_Syphantával_ együtt… valamennyien!…
– Igen!… valamennyien, még az anyád is velök!
Az öreg rabnő, ezúttal fedetlen arczczal, megjelent a fedélzeten.
– Az anyám!… ezen a hajón! – kiáltá Sakratif.
– Az anyád, Starkos Miklós! – felelé Andronika, – az anyád, a ki a te
kezedtől fog meghalni!
– Vigyétek el!… hurczoljátok el! – ordítá Sakratif.
Társai közül nehányan Andronikára rohantak.
[Illustration: AZ IFJÚ LEÁNY JEGYESÉBE FOGÓDZOTT.]
De e pillanatban a _Syphanta_ fedélzetét ellepték azok, a kik a
legénység közül életben maradtak. Sikerült feltörniök a legalsó hajóüreg
csaptató ajtaját, a melyet rájuk zártak és most felrohantak a
hajó-lépcsőn.
– Ide! hozzám! – kiáltá Sakratif.
A hajón levő kalózok, Skopelo vezetése alatt, igyekeztek segítségére
sietni, de a fejszékkel és tőrökkel felfegyverzett tengerészek
valamennyit legyilkolták, az utolsó emberig. Sakratif érezte, hogy
veszve van. De legalább vele együtt fognak veszni mindazok, a kiket
gyűlölt.
– Robbanj hát fel, átkozott korvett! – kiáltá. – Robbanj fel.
– Felrobbanni?… A mi _Syphantánk!_ – Soha!
E szókat Xaris mondta, a ki megjelent kezében égő kanóczczal, a melyet a
lőporos kamra egyik hordójából kapott ki. Aztán Sakratif elé ugrott és
egy fejszecsapással a földre terítette.
Andronika felsikoltott. Mindaz, a mi az anyai szeretetből fenmaradhat
egy nő szivében, annyi bűn után, egyszerre felébredt benne. El akarta
volna hárítani a fiára mért csapást.
Odament Starkos Miklós holttestéhez, letérdepelt mellette, mintha végső
bocsánatát akarta volna elrebegni az utolsó istenhozzádban… Aztán ő is
összeesett, élettelenül.
D’Albaret Henrik odarohant.
– Meghalt! – mondá. – Bocsásson meg az Isten a fiúnak az anya iránt való
irgalomból.
E közben a csónakban levő kalózok közül némelyek feljutottak az egyik
briggre. Sakratif halálának híre azonnal elterjedt.
Ezt meg kellett boszulni és a flotilla ágyúi azonnal elkezdték újból
lődözni a _Syphantát_.
[Illustration: ANDRONIKA FÖLSIKOLTOTT.]
De ezúttal hiába. D’Albaret Henrik megint átvette a korvett
parancsnokságát. Legénységének életben maradt töredéke, mintegy száz
ember – az ágyúk mellé állt és győzelmesen viszonozta a kalózok
lövéseit.
Nemsokára az egyik brigg, ugyanaz, a melynek árboczára Sakratif a fekete
lobogót felvonatta, egy pár golyó által a vizvonalon alól találva
elsülyedt, a fedélzetén levő rablók iszonyú szitkozódásai közt.
– Rajta fiúk! rajta! – kiáltá d’Albaret Henrik; – meg fogjuk menteni
_Syphantánkat!_
És a harcz elkeseredetten folyt mindkét oldalról, de a vakmerő Sakratif
nem létezett többé, hogy bátorította volna embereit, a kik nem mertek
újabb rohamot koczkáztatni.
Az egész hajórajból rövid idő alatt nem maradt több öt hajónál. A
_Syphanta_ ágyúi nagy pusztításokat okoztak. A kalózok igyekeztek is a
kedvező szél segélyével megmenekülni.
– Éljen Görögország! – kiáltá d’Albaret Henrik, mialatt a _Syphanta_
szineit felvonták a főárboczra.
– Éljen Francziaország! – kiáltá az összes legénység, ekkép egyesítvén a
két nevet, a mely oly szorosan egybe volt forrva az egész függetlenségi
harcz alatt.
Este öt óra körül járt az idő. Ennyi fáradtság daczára senki sem akart
pihenőre menni, mielőtt a korvett oly karba nem helyeztetett, hogy útját
folytathassa. A pótvitorlákat felvonták, a hátulsó árbocz helyére egy
kisegítő árboczot alkalmaztak, a kormányrudat kijavították, szóval az
egész hajót annyira kitatarozták, hogy még ugyanazon este tovább
folytathatta útját.
Starkos Andronika holttestét a hajó termében helyezték el, ott
virrasztottak mellette azzal a tisztelettel, a melyet hazafisága bizvást
megérdemlett. D’Albaret Henrik szülőföldének akarta visszaadni a derék
honleány tetemeit.
Starkos Miklós hullája, a melyre egy súlyos golyót kötöttek, elsülyedt a
szigettenger vizeiben, a melyek a hirhedt Sakratif annyi gonosz tettének
szinhelyei voltak.
A _Syphanta_ huszonnégy órával később, szeptember 7-ikén este hat óra
tájban, bevitorlázott az eginai kikötőbe egy évi czirkálás után, mely
alatt helyreállította a közbiztonságot Görögország tengerein.
Az utasok partraszálláskor egetverő hurrahkiáltásokban törtek ki.
D’Albaret Henrik elbucsúzott tisztjeitől és a legénységtől és átadta a
korvett parancsnokságát Todros kapitánynak, Hadsine pedig a _Syphantát_
az új kormánynak ajándékozta.
Néhány nap mulva a lakosság, valamint a _Syphanta_ tisztikara,
legénysége és hazaszállított utasai jelenlétében megülték Elizundo
Hadsine és d’Albaret Henrik menyegzőjét. Másnap mindketten elutaztak
Francziaországba, Xarissal együtt, a ki többé nem hagyta el őket. De
szándékuk volt visszatérni Görögországba, mihelyt a körülmények engedik.
Különben az oly sokáig fenyegetett szigettenger lassankint csöndesülni
kezdett. A legutolsó kalózok is eltűntek és a _Syphanta_, Todros
kapitány parancsnoksága alatt soha se találkozott többé a fekete
lobogóval, a mely Sakratiffal együtt elsülyedt. A szigettenger nem állt
többé lángban, hanem, miután a legutolsó lángok is kialudtak, újból
megnyilt a keleti kereskedelemnek.
A hellén királyság, fiainak hősiessége következtében, nemsokára helyet
foglalt Európa szabad államai közt. A szultán 1829 márczius 22-én
egyezményt kötött a szövetséges hatalmakkal. Szeptember 22-én a petrai
csata biztosítá a görögök győzelmét. A londoni szerződés 1832-ben Otto
bajor herczegnek adományozta a koronát. Az önálló független görög
királyság végre meg volt alapítva.
Ez időtájban tértek vissza d’Albaret Henrik és Hadsine új hazájukba és
itt megtelepedtek szerény vagyoni körülmények közt; – de mi kellett
nekik egyéb, mikor a boldogságot feltalálták önmagukban!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Az ioniai szigetek 1861-ben visszanyerték függetlenségüket
és három nomakhiára felosztva a görög királysághoz csatoltattak.]