azt hallotta, hogy Kornél báró milyen nagyokat kaczag egymagában
odabenn. Erre pedig annyira ráért a nevetésvágy, hogy még mikor kijött a
szobából, akkor is nevetett, nem tudta visszatartani. Belekötött a
szatócsnak a szakállába: «ejnye, de furcsán reszket ez a maga szakálla;
hahhahha!» Azután meg a bőrsipkájába. «Hogyan hátra áll ez a maga
bőrsapkája, hihhahu!»
– De hiszen harmincz esztendő óta látja a méltóságos úr ezt az én
szakállamat ide elől, a sipkámat meg odahátul, és csak ma jut eszébe
rajta nevetni. Talán valami nagyon nevettető dolgok voltak abban a
levélben?
– Levélben? Most egyszerre észrejött Kornél; azt nem szabad még csak
sejtetni sem a világon senkivel, hogy mi lehet a Koczur második
levelében. Annálfogva egyszerre úrias komolyságba ránczolta az arczát.
Jó lesz másról beszélni. Apropos! Én egy igen komoly tárgyban jöttem ide
magához. Maga tud bizonyosan valami mesterséget, a mivel egy gyűrűt le
lehet az embernek az ujjáról húzni, a mi rászorúlt?
– Hogyne tudnék? Adja ide a méltóságos úr a kezét.
Egy percz alatt le volt húzva a gyűrű.
Most megint kitört a nevetés a báróból.
– Hát kérem, most megint mit tetszik rajtam nevetni?
– Nem magán; de megcsiklandozta a tenyeremet.
– No hát már most húzza fel a kis ujjára a gyűrűt. Arra meg nagyon tág.
Könnyen leeshetik róla. Még elveszti egyszer. Kár is ezt a drága
reliquiát úgy koszpitolni, nem kellene azt mindig a kezén hordani.
Kiesik a köve s aztán nincs manupropria.
Most meg már gyanakodva nézett Kornél báró Rokomozer szemébe. Nem tud ez
valamit abból, a mit Koczur a levélben irt?
– Én bizony tudnék a méltóságos bárónak egy épen ilyen köves gyűrűvel
szolgálni, mint ez. Szakasztott olyan.
Kornél még jobban belenézett az emberbe. Tud ez valamit! Ki akarta
próbálni.
– Hol az a gyűrű? hadd lássam!
Szép tokba volt téve, megbecsülték.
– Igazi kő ez benne?
– Igazi, – sötétben.
– De a gyűrű nem arany?
– Ha a méltóságos úr felhúzza az ujjára, mindjárt arany lesz.
– De ez is nagyon tág a kis ujjamra.
– Hisz az a jó benne.
Ennél a szónál aztán mérgesen ragadta mellbe a szatócsot Kornél báró s
majd kirázta a kaftánjából.
– Miért mondta maga azt, hogy «az a jó benne?»
– Azért, hogy könnyen el lehet veszteni, s olyankor a becsületes
megtaláló mindig kap érte egy kis jutalmat.
Kornél báró megfenyegette az öklével a szatócsot, s aztán eltette a
zsebébe a gyűrűt, a tokját visszaajándékozta neki.
– De nekem most nincs ám pénzem.
– Nem tesz semmit. Majd felirjuk a többihez. Ha csak annyi veszett volna
el Apátvára alatt!
– Hát talán több kontóm is van itt?
– A Vágot lehetne vele elrekeszteni.
– No, ne féljen, Sámsi, ki lesz az fizetve mind. Csak most erről a másik
gyűrűről ne szóljon senkinek a világon.
– Dehogy szólok.
Opatovszky Kornél a milyen lecsüggesztett fővel jött idáig, olyan
büszkén fenhordta az orrát, mikor innen kilépett. Hangosan kezdett
fütyörészni. Ritka jó oka volt rá, hogy ilyen jó kedve szotytyanjon.
Rokomozer pedig benyitva a felesége szobájának az ajtaját, valami keleti
nyelven mondott neki valamit, aztán kiállt a boltajtóba. Meglátta
messziről a báróné inasát. Az ide tart. Bement előle a boltba.
– Adjon csak frissen a bárónénak egy font kávét, Sámsi!
– Hozott pénzt?
– Ma nem.
Erre aztán Rokomozer megint kilépett a boltajtón s felnézett az égre.
– Már nem adhatok, mert feljött a csillag.
– Ejnye! Hátha pénzt hoztam volna, akkor nem jött volna fel a csillag?
– Akkor nem néztem volna ki az ajtón.
Dejszen alighanem tudja a Rokomozer, mi van abban a levélben mind a
kettőben? S mától fogva nem ad ő már a bárónénak, de csak egy font kávét
sem hitelbe.
Kornél báró tehát nagy füttyszóval érkezett vissza a kastélyba. S
nevetett hozzá magában. Azt természetesen nem tudta, hogy ő most nevet
és fütyöl. Másutt jártak a gondolatjai. Azon törte a fejét, hogy mivel
odázza el most azt a pecsét-odanyomást a saját kezealkotta okiratokra? A
fenntisztelt inas kisegítette a töprengéséből, az is épen akkor érkezett
a báróné szeme elé üres kézzel, mikor Kornél báró, sőt valamivel
hamarább, hogy kinyithatta előtte az ajtót. Kornél hallhatá a rapportot:
«A Sámsi nem ad ma kávét, mert már feljött a csillag, sábesz van!» «No,
hát akkor ma az urak nem kapnak ebéd után fekete kávét.»
Hanem ez egy kész ötletet adott Kornélnak. Ha Rokomozernek sábeszestéje
van, akkor keresztyén embernek péntek van.
– Nos, kedvesem, szólt hozzá Atalanta. Hát le tudta már az ujjáról huzni
a gyűrűt?
– Igenis, angyalom. Nézze, itt van már a kis ujjamon.
– No, hát menjünk be a szobámba s végezzük el a dolgot.
– Ne ma, drága bálványom. Csak ma ne! Tudja, hogy én péntekes vagyok.
Péntek napon semmit se kezdek, semmit sem végzek. Holnap inkább.
– De az ön érdekében kell a sietés. Hátha még ma fogják önt keresni?
– Majd ti elbujtattok engem. Eltagadjátok, hogy itthon vagyok. Vagy hát
legrosszabb esetben tartjátok discursussal az elfogásomra kiküldött
csendőrhadnagyot. Én azután csak azt várom, hogy az óra elüsse az egy
fertályt egyre; abban a pillanatban ráütöm a pecsétet a két okiratra, s
akkor aztán előjövök, bemutatom magam s majd meglátod, annyi bolondot
csinálok én azzal a csendőrtiszttel, hogy az egyenesen elvisz Döblingbe.
Itt azután elkezdett féktelenül kaczagni. Eszébe jutott neki mind az, a
mit Koczur irt Atalanta felől, azután meg a többi minden egyéb. Atalanta
azt hitte, hogy most már közel van a tökéletes megbolonduláshoz. Pedig
ellenkezőleg, épen a megokosodás útján járt most, de hát ezt nem
sejthette senki.
Az ebéd ideje elkövetkezett, nagy urasan, a csillag feljövetele után,
Kornél roppant jó étvágygyal evett és ivott. És minden apróság nagy
vigalomra adott nála okot. Minden poháremelésnél koczczintani akart
valakivel, s tréfásan emlegette, hogy ez most az ő «utolsó vacsorája».
Különösen mikor az átellenében ülő Diadém úr szemeivel találkoztak az
övéi, olyankor mindig elnevette magát; mintha valami pompás, eltitkolni
való tréfa volna közöttük, a mit csak ők ketten tudnak. Mikor a
csokoládéval leöntött riskása-fölfujtat fölhozták, s azzal legelőször is
őtet kinálta meg az inas, ez a gondolat szökött ki az agyából, Diadém
úrra néztében: «mit gondolsz, kedves barátom; ha én most ezt az egész
csokoládés kókot így egy gömbben a képedhez vágnám?» – Mi volt ez? –
Revanche a diachillon-flastrom golyóért!
Hahhahha!
Hanem aztán csak okosabb hasznát tudta venni a csokoládés kóknak.
Atalantának kellett őt figyelmeztetni, hogy ne szedje ki mind a
tányérjára a fölfujtat, mert azt a lánya is szereti. Azt észre se vette,
hogy az asztalnál ül.
Ez a szó aztán ketté vágta a kedvét, s elérzékenyíté. Köny szökött a
szemébe. Talán nem is ettől a szótól, hanem attól a hevenyében bekapott
csokoládés falattól, a mi forró lévén, megégette a száját. Akkor aztán
az egészet, a mit magának kiszedett, oda akarta adni Czenczinek.
– Kedves leánykám te! Drága gyermekem! Fogadd el tőlem. Úgy sem adok már
neked többet soha semmit.
Komédiázott! Szándéka volt mindenkivel komédiázni. Visszakomédiázni
mindazokat, kik őtet annyi időn keresztül megkomédiázták.
És bámulatosan jól játszott. Kapott egy thémát, a mit egészen megértett,
megszeretett. Mint a hogy vannak olyan rossz szinészek, a kikre rátalál
egy szerep s azt eljátszák remekül; többet aztán nem tudnak, hanem ebben
az egyben nagyszerüek.
Kornél báró a délesti órákat csupa érzékeny elbúcsúzási jelenetekre
használta fel, Czenczi baronesset a térdére ültette és adott neki atyai
tanácsokat. Hogyan viselje magát az életben? Mik a kötelességei egy
serdülő hajadonnak? Időjártával egy családanyának? Minden időben egy
magas rangjáról soha meg nem feledkező úrhölgynek. Felszólította, hogy
neki minden héten irjon levelet Döblingbe és tudósítsa különösen a
kedves jó mama hogylétéről. Azután Diadém úrnak esett neki; annak
elkezdett bölcs értekezéseket tartani, hogyan hozzon rendet a
háztartásba? miféle hitelműveletekkel állítsa helyre a megzilált
gazdasági viszonyokat? és hogy mindenekfelett azt a nagy és nemes
hivatást, mely most már ezentul az ő vállaira nehezülend, hogy egy
családapjától megfosztott főúri nemzedéknek ezentul ő leend a
gondviselésadta feje, mily lelkiismerettel viselje.
Utoljára Atalantára került a sor.
– Hát te, angyalom, mindenem, földi mennyországom! Hogy kell te tőled
majd örökre elválnom! Nem, azt nem engedem, hogy te is velem jőjj
szomorú siromba. Odáig elkisér engemet Diadém barátom, meg az orvosunk;
neked itthon kell maradnod. A leányt anyjától megfosztani nem lehet. A
fiatal leánynak mindig maga előtt kell látni a jó példát az édes
anyában. Légy te ezentul is gyermekeimnek anyja! Kerestesd fel azt a
rossz fiút is és mondd meg neki, hogy én megbocsátottam neki minden
bűneit, a miket ellenem elkövetett. És most, még egyszer utoljára, jer
velem ki a kertbe; hadd sétáljunk még egyszer karöltve a suttogó fák
alatt, hadd emlékezzünk vissza a hajdani boldog időkre, a mik örökre
eltüntek.
Atalanta nem talált rá semmi okot, a miért azt a kivánságát megtagadja.
Szép tavaszi idő volt (talán azóta sem volt több), ápril elején már
szóltak a fülemülék; a telehold olyan szépen sütött, hogy az ember
szinte azt hitte, hogy melegít. Lementek együtt sétálni a kertbe.
Gyönyörű park terült el a kastély mellett, most ugyan már elhanyagolt
állapotban; az utakat még az őszi falevél takarta; hanem azért minden
körülmény meg volt, mely az idylli hangulatot felköltse az arra oly igen
fogékony szivekben.
«Emlékezel-e erre? emlékezel-e arra? Oh azok boldog idők voltak!»
Ez andalgó visszaemlékezések közben eljutott a sétáló pár a tóhoz. Az is
halastó volt valamikor; de biz abból a potykákat mind eladták
mázsaszámra, mikor rájuk került a sor s most nem lakik benne más, mint
béka. Az is idylli állat. Hanem vadkacsák szoktak ellátogatni bele s
azoknak a kedvéért állított fel valaki a tóparton egy leskunyhót
fenyőgalyakból. Valaha még hattyui is voltak e tónak, benn a víz közepén
áll czölöpökre rakva a hattyuház, csak hogy a hozzávezető gyaloghíd már
elpusztult.
– Vajjon nincsenek-e most is hattyuk a házikóban? mondá Kornél.
– Nincsenek kedvesem. Elrepültek, mert nem etette őket senki.
– A hattyu vándormadár; tavaszszal vissza szokott jönni a régi helyére.
– Ha volnának, látnók őket.
– Ilyenkor költenek s bennülnek a házikóban. Nézzük meg.
– Látod, hogy a híd összedőlt.
– De itt egy csónak. Emlékezel rá, hányszor csónakáztunk együtt
kettecskén e sima tó tükrén, a mit épen úgy ezüstözött meg a hold, a
hogy most… (No még utoljára poéta lesz Kornél báróból.) Úgy is utoljára
csónakázom ebben az életben. Tedd meg a kedvemért. Én evezek, te
kormányozol.
Mit meg ne tenne az ember egy kedves hitvestársért, a kit holnap a
bolondok házába akar becsukatni?
Atalanta ráhagyta magát venni a kéjcsónakázásra.
– Aztán majd dalolni fogunk a vizen, mondá Kornél. Mit? Azt-e, hogy
«Eljött az esti szellő, ringatva csolnakom?» tudod, az a szép barcarole
a «Velenczei nő»-ből, vagy azt, hogy «Hajlong sajkám, verdesi a hullám!»
– Mind a kettőt.
– Te énekeld a discantot, én meg a bassust. (Kappanhangja volt, de ő azt
hitte, hogy azzal bassust tud énekelni.)
– Az nagyon szép lesz.
Az evezőlapát csapkodta a hullámot, aztán egy pár semmiképen egymással
össze nem illő hang zavarta meg az est ünnepélyes csendjét, két külön
mélódiára énekelve ugyanazt a nótát, a minek utoljára is nagy nevetés
lett a vége. A nevetés jó kedélyt árult el.
– Kormányozd a csónakot a hattyuházhoz, kedvesem.
Atalanta megtette a kivánságát.
Mikor közel értek, hogy be lehetett a házikóba látni, azt mondá
Kornélnak:
– No, látod, nincsenek benne a hattyuk.
– Én szeretnék egészen közel menni, hátha el vannak bujva. S azzal, a
mint a csónak orra a kunyhóhoz közelített, behúzta az egyik evezőt s a
kezével belekapaszkodott a kunyhó palánkjába. A palánk rozzant volt, a
kezébe szakadt.
«Jézus Mária!» kiálta fel Kornél ijedten.
– No, mi történt? Megsértetted a kezedet a deszkával?
– Nem. Hanem a gyűrűm.
– Micsoda gyűrű?
– A pecsétnyomó gyűrűm beleesett a vízbe.
– Szent Isten.
– Én utána ugrom.
– Dehogy ugrol. Hisz nem tudsz uszni!
– Aztán pedig te sem tudsz.
– Én sem tudok.
– De nekem azt a gyűrűt minden áron vissza kell kapnom. Tudod, hogy az
milyen nagy fontossággal bir rám nézve.
– Hát hiszen majd visszakapjuk, a tó vizét le lehet ereszteni s ekkor a
lecsapolt mederből kihalászszuk a gyűrűdet.
– De hátha addig elnyeli valami hal?
– Nincs itten hal.
– Vagy valami béka.
– Az meg nem él vele.
– De reggelig elsülyedhet az iszapban s nem akadunk rá.
– Hiszen tudod jól a helyet, a hol az ujjadról lecsuszott.
– Igen, itt az innenső czölöpnél mindjárt. Csak a hinár közé ne
keveredett volna.
– Ott is rá fogunk találni reggel. Most már ne aggódjál miatta, vedd az
evezőt; térjünk vissza a partra.
– Bárcsak le ne húztam volna soha a növendékujjamról! Hisz így is
lehetett volna vele pecsételni visszakézzel.
– No már megvan. Ezen ne lamentáljunk. Megkerül holnap. Légy egészen
nyugodt.
Dehogy tudott Kornél nyugodt lenni. De e percztől fogva egészen
elkeseredett kedélybe talált jönni. Mikor kiszálltak a partra,
összefonta karjait s úgy nézett vissza merően a tóra.
– Vajjon nem a sors intése volt-e ez most, hogy én ezt a gyűrűt a tóba
ejtettem? Tudod, királynőm! mint a hogy a velenczei dózsé szokta a
Bucentoróról eljegyezni magának az Adriát egy gyűrűvel. Úgy én is tán
eljegyeztem magamnak ezt a tavat.
– De mi a gutának jegyeznéd el te magadnak ezt a békalencsés posványt?
– Azért, hogy ott feküdjem a fenekén a sima kavicsok között, rebegé
Kornél báró tragikus arczkifejezéssel.
És Atalanta még most sem jött rá, hogy ez most ő neki komédiát játszik!
Ő, a raffinált művésznő ráhagyta magát szedetni egy ilyen improvisator
által.
Sietteté, hogy menjenek vissza a kastélyba.
Mikor a veranda lépcsőjén felhaladtak, Kornél háró még egy elegiakus
kitörésre határozta el magát. Végignézett az elhagyott parkon. S aztán
megrázta a fejét s egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a
szivére nyomta:
– Nem jobb volna-e egy ilyen pillanatban azonnal meghalni?
Aztán lenézett onnan a szédítő magasból. (A veranda legalább is nyolcz
láb magas volt.)
– Ha én most innen leugranám.
(Bizonyosan kificzamítaná a lábát.)
Atalantának eszébe jutott, hogy ennél nagyon hamar meg van a kiugrás s
beránczigálta őt magával.
– Jőjj kedvesem, jőjj be innen.
– Nem! Nem hagyhatom el ezt a helyet. Bevárom, hogy értem jőjjenek!
Verjenek lánczokra, úgy vigyenek el.
Atalanta komolyan vette a dolgot. Ez az ember még majd csupa merő
bolondságból nem hagyja magát bolonddá felavatni.
– Jer, theázni. Ma nem kávéztál ebéd után, pedig hozzá vagy szokva. Most
pótold ki theával. A tavaszi est levegője hűs, még megárt az
egészségednek.
– Oh bár lehetnék halálos beteggé, hogy a te karjaid közt halhatnék meg.
(Lehetetlen volt e szónál egymás karjaiba nem omlaniok.)
(És hogy nevettek azon mindketten! Kornél még jobban, mint Atalanta.)
Diadém úr lejött eléjök s az ilyen okos, éleseszű férfiúnak egy szó, egy
tekintet is elég, hogy átértse rögtön a helyzetet. Odahajolt Atalantához
s a fülébe sugta, de olyan hangosan, hogy Kornél is meghallja.
– Koczurt elfogták Pesten. Minden compromittáló iratot nála találtak.
Most irja az ügynököm.
– Szt! Lassabban sugja ön! inté Atalanta.
Késő volt már, megütötte ez már a fülét Kornélnak.
– Mit? Mit mondasz? Koczurt elfogták Pesten? Kiálta s oly jól tudta adni
az ijedtséget, hogy Diadémot is rászedte vele.
– Nem! Nem! mondá a bankár. Én nem beszéltem Koczurról.
– De igen, igen! Én jól hallottam. Mindennek vége van. (Még reszketni is
tudott s a fogait összevaczogtatta.) Pedig hisz a zsebében volt Koczur
levele, a miben azt tudatja, hogy jó helyen van s nincs nála semmi ok, a
miért elfogják s nincs nála semmi irat, a mivel valakit bajba keverjen.
– Hogy tud ön ilyen vigyázatlan lenni! förmedt látszólagos haraggal
Atalanta Diadém úrra. Tudja, hogy ő milyen ideges! Szegény Kornél. No,
ne aggódjék ön azért! Elég időnk van az intézkedésre.
– Igen! csak a gyűrűm bele ne ejtettem volna a vízbe!
– Reggelre le lesz csapolva a tó s megkerül a gyűrű. Most jerünk
theázni, ön meghűtötte magát, átfázott, reszket. Legjobb lenne, ha
lefeküdnék. Én odaviszem önnek a theáját a szobájába.
– De hát ha az éjjel értem jönnek? rebegé Kornél.
– Arról én felelek, mondá Diadém úr, hogy ma nem fogja önt háborgatni
senki. Légy nyugton kedves barátom.
Nem vették észre, hogy Kornél maga is ott van már a szinpadon s a
szinfalak közé lát; megtudta már, hogy mivel csinálják a villámlást és
mennydörgést.
Lefektették az árvát.
Atalanta maga vitte be aztán az ágyban didergőnek a jól megrumozott
theát, s azt belediktálta az utolsó cseppig, a miért az nagyon háladatos
szemeket vetett a feleségére s megcsókolta neki a kezét, magában mondva:
«Servus mamsell Muskátlinek!»
– És most mondjunk el együtt egy imádságot.
Még ez a szinjátszás is kellett.
A férj és nő egymáséba kulcsolták kezeiket s úgy rebegték végig az úr
imáját. Annál a szónál, hogy «szabadítsál meg a gonosztól» egymásra
gondoltak. Amen!
Vajjon lesz-e sikere az imádságuknak?
– Most már nyugodjál csendesen angyalom; szólt Atalanta, megcsókolva
Kornél ajkait, s maga sietett az ablakredőnyöket lezárni s az
ágyfüggönyöket összehúzni.
Nem háborgat senki.
Alig távozott el az ifjasszony, Kornél felkelt az ágyból, felöltözött
egészen s a csizmáit a kezébe fogva, hogy léptei alatt ne csikorogjanak,
mezítláb szökött ki a hátulsó ajtón a kastélyból.
Megjövendölte ezt neki egy bölcs férfi régen, hogy «mezítláb fogja ön
elhagyni ősei kastélyát valamikor!» Csakhogy erre a jóslatra ő most nem
gondolt, mert nem azzal a szándékkal szökött ki a lakából, hogy oda
többet vissza ne térjen, hanem ellenkezőleg, hogy más valakit abból
örökre kiűzzön.
Nagyon tetszett neki az az egész vigjáték-terv, a minek kidolgozását
Koczur az ő talentumára bizta.
Arra a gyűrűre mulhatatlanul szüksége van Atalantának és Diadémnak.
Olyan irást, a milyen Kornélé, akárki tud csinálni, de a gyűrűt nem
lehet utánozni, mert azon a sok százados használat miatt annyi kopás,
karczolás van, hogy azt vésnök utána nem tudja csinálni. Ha tehát ez a
gyűrű a tó vizébe esett, Atalanta szeme láttára, ez a nő nem fog
reggelig várakozni, a míg a tavat lecsapolják, nem fogja ezt a gyűrűt
többé Kornél rendelkezésére bizni s koczkáztatni azt, hogy hátha
meggondolja magát s azt mondja, én bizony nem pecsételem meg azt az
irást, egyiket sem, «én nem megyek Döblingbe bolondnak, itt künn maradok
okos embernek!» Atalanta, a ki valaha Loreley kisasszony is volt,
előveszi még az éjjel vízi tündéri tudományát; s a szép fényes
holdvilágnál megkeresi a víz fenekén a leejtett gyűrűt.
Ennek a tündéri productiónak kell, hogy tanuja legyen Kornél.
Akkor aztán meg fog győződni felőle, hogy Atalanta vízbeugrása,
tetszhalála, életretérése, a mi az ő egész élete pályáját összezilálta,
mind betanult művészi alakoskodás volt. Ezért akkor nagy belépti díjat
fizettettek ő vele. Hátha a másodszori előadásnál vissza lehetne kapni
az entréet?
Sietett, hogy el ne késsék az érdekes előadás elejéről.
A parkban nem jár már ilyenkor senki.
Koczur csak a vázlatot közölte vele a bohózathoz; ő neki még saját
ötletei is támadtak a kivitel közben.
A tóparthoz érve, még azt a furfangot is kigondolta, hogy a
pálczatőrével kifúrta a csónak fenekét; hadd teljen meg egészen vízzel.
Legyen kénytelen a vízitündér mindjárt a partnál elkezdeni az uszást.
Mikor azzal készen volt, akkor elrejtőzött a vadászles kalyibába. Annak
a fenyőág falain keresztül mindenfelé ki lehet látni szépen. Az ember
láthatja a közelben a holdvilág aranyozta tavat, távolban a rengeteg
nagy kastélyt, melynek most tömérdek ablakai közül csak kettő van
kivilágítva az első emeleten. Azok Atalanta hálószobájának ablakai.
Rövid idő multán ez a két ablak elsötétül s azután a két szöglet-ablak
világosodik meg. Az meg ott Diadém úr lakása. Ez is jól van. Az egyik
ablakot kinyitja valaki s látni az éj homályában, hogy szivarra gyújt.
Ez a páholyközönség. Onnan is nézik hát az előadást.
Soká kezdődik ez! A földszinti közönség ott a leskunyhóban már kezd
türelmetlen lenni. Ámbár az ügyes clownok, az utánozhatatlan szellemdus
kecskebékák minden művészetüket előveszik, hogy a hosszú időközt a
«diva» megjelenéseig, gymnastikai productióikkal kitöltsék.
Hátha felsülés lesz belőle?
Az pedig nagyon könnyen meglehet.
Ugyan már minek ugranék bele ilyenkor éjszaka a hideg vízbe Atalanta,
mikor holnap reggel egy gereblyével is kihalászhatja az ő gyűrűjét.
A várakozás kellemetlenségeit növelte még az, hogy a hűs tavaszi
éjszakában fázott az ember. Kornél ezt a hideg tólevegőnek tulajdonítá,
de meglehet, hogy az állati ösztönnek is volt benne valami része.
Meglehet, hogy ez a lúdbőrző test aggódott valamin, a mire a káprázatok
közt élő lélek nem gondolt. Meglehet, hogy annak volt valami sejtelme
arról a veszedelemről, a mibe őt most idehozták. Hátha az a mesebeli
tündér, a ki egy időben Sámsoni alakokat vert a földhöz, s vadállatokat
fékezett meg puszta kézzel, ha megtudja, hogy rálestek, felcsufolták,
dühbe jön és boszut áll a leskelődőn. Hiszen annak csak játék lesz ezt
nyalábra kapni, beledobni a vízbe, sőt, ha igaz, a mit Loreleyről irt a
czimbora, leviheti őt magával a tó fenekére s ott tarthatja három
perczig, az pedig rá nézve halál lesz.
Hanem a lúdbőrző irha gondolatjai nem hatottak le a bolondos szívig s
azt csak a tréfa rendkívülisége csiklandozta. Kornélnak volt gondja
magával hozni a rhumospalaczkot, s azt hitte, hogy ha abból szorgalmasan
kortyogat, attól elmulik a fázása. El is mult. Aztán meg az is egyik
sajátsága a hóbortosnak, hogy az Herkulesnek képzeli magát, azt hiszi,
hogy dobálózni tud az emberekkel. Ez az előleges félelmet nem ismeri,
csak a páni rémület lepi meg, mikor már a veszély előtte áll. Aztán meg
az a tudat, hogy ő az «úr», amaz meg az «asszony!» Ő a hatalom
bizományosa, ez meg a gyengeségé. A férj az úr és a biró, az asszony a
vádlott és elitélt! És mindenekfölött az egyik egy Apátváry Opatovszky
Kornél báró, a másik meg egy mamsell Muskatlinek, egy cseh muzsikus
szeméten szedett porontya! Kit illet itt a félelem?
Az útféli száraz haraszt zörögni kezd.
Mégis igaz hát!
Ott közelít valaki a széles út felől, melynek perspektivájában a kastély
látszik. Fekete burnusz takarja a termetét, a csuklya a fejére húzva.
Azért rá lehet ismerni a járásáról, az a csipőin ringó termet minden
burok alatt elárulja magát.
Ő van itt!
Oda siet a csónakhoz. Mozdulatán látszik a boszus meglepetés, mikor
észreveszi, hogy a csónak tele van vízzel. Ezalatt a fekete burok alatt
épen olyan, mint azok a boszorkányok otthon – a «Szerelmes ördög»-ben.
Ugyan mit forral most magában, hogy úgy lehúzza a fejét, leguggolva a
földre, s a fekete burkony szárnyait maga elé húzza?
Valami tűz lobbanik fel s egyszerre csak egy égő fáklyát tart kezében.
Épen úgy, mint azok a pokolbeli fekete tündérek, a kik «Uriellát»
körültánczolják, vagy épen maga «Uriella».
A fáklyát aztán megcsóválja és messze behajítja a tóba, egészen a
hattyú-kalyibáig.
De az is megint valami ördöngös fáklya lehet, mert nem alszik el azzal,
hogy a vízbe elmerül, újra felveti magát magasra, fityfirékelve a
sziporkákat s aztán ott úszik a víz szinén tovább, bevilágítva maga
alatt a víz fenekét.
Hát a fekete rémalak mit csinál?
Oda lép a leomlott híd megmaradt dobogójára, olyan közel a vadász
leskalyibához, hogy az ott leskelődő a sietéstől felszított heves
lélekzetvételét hallhatja.
Aztán egyszerre leveti magáról a burnuszt, épen úgy, mint abban a
balletben s ott áll egyfelől a holdsugártól, másfelől a fáklyatűztől
megvilágítva, a hogy Uriella szokott állni, ballethez öltözötten. Csak a
vékony patyolat éji öltöny van rajta.
Onnan egy ugrással beszökik a vízbe.
Kornél lélekzetét visszafojtja, néz utána.
Úgy úszik, mint egy hableány. Vállai és fél keble kiállnak a vízből,
alig mozdítja a karjait, azért mégis sebesen halad.