Az öregúr megszokta a szobáját is, elszokott a beszélgetéstől. Most már
a házban nem beszélgetett senkivel. Az öreg Mayerhez nem ment be többé.
A tanárral, tanárnéval ha találkozott a lépcsőn, rövid köszönést
váltott, s ment tovább.
A tanár egyszer megszólította:
– Valami baja van bácsi?
– Nincs semmi, – felelte az öreg.
– Mégis mintha kedvetlen volna.
Nem akarta mondani, hogy betegnek látszik.
Az öreg sóhajtást fojtott el a mellében:
– Nem. Csak tudja most már kitavaszodott: ilyenkor nálunk már rügyeznek
a fák; a barackfa már virágzik is; a mezőn szól a pacsirta, a kertben a
rigó, éjjel a fülemile. Itt mi szól? A villamos csengetés, fiakker
dübörgés? zongora-skálázás?
Azzal tovább ment.
Kikisétált a Dunapartra, aztán a parton fel az Akadémiáig. Ott fölült a
villamosra: kiment Ujpestre, Megyerre. Leszállt a villamosról és gyalog
ballagott a vetésekig. Közben meg-megállt, és beletúrt a botjával a
földbe. Olykor fel is vett egy marokkal: megnézte, lepergette.
– Homokos sovány talaj, – mormogta. – Kár bele a búza!
A vetés különösen érdekelte. Hogy az őszi buza milyennek mutatkozik? A
tavaszit hogyan vetik? Néha szóba eredt a munkásokkal: tanította őket,
hogy ne pocsékolják a magot, ne csigázzák el az igás jószágot. Néha künn
is felejtkezett, hát megebédelt valami kocsmában; fizetett ebédet annak
is, aki történetesen bevetődött, és szegénynek látszott.
Ilyenkor csak este került haza.
Eleinte nyugtalankodtak. Később megszokták:
– A bácsi künn ebédel. Jól teszi. Hadd szórakozzék.
Egy reggel igen poros volt az öregúr kabátja. A doktorné lekefélte.
Aztán, hogy az öreg elment, összeszidta a cselédet:
– Mért nem keféled te ki az apám ruháit?
– Hogy keféljem? – felelte a cseléd. – Már hetek óta zárva tartja a
sifonérját; nem férek hozzá.
A sifonér párja ott állott az udvari előszobában. A doktorné levonta a
kulcsát.
– Nesze, nyisd föl és kefélj meg mindent.
A cseléd néhány perc mulva sunyi nevetéssel tért vissza:
– Tudom már mér tartja az öreg tekintetes úr zárva a sifonért: tele van
pálinkás üveggel!
Délben aztán Bárányné elujságolta a pálinkát a doktornak:
– Képzeld csak; három nagy üveg konyakot találtunk a bácsinál. Az egyik
üveg már csaknem fenékig üres.
A doktor elképedt:
– Ezt nem szabad engedni. Szívelzsirosodás lesz a következménye. Meg
aztán rászokik. Tántorogni fog a házban.
– Sok pénzt adtok neki, – vélte Bárányné. – Minek adtok neki annyit? Nem
tudja mire költse.
Leszállították a havi díjat tíz koronára. Május elsején már csak annyit
dugott a doktorné az apja zsebébe.
No annak a tíz koronának „hamar lőn korai vége“.
Az öregúr nem ebédelt otthon, mert örült, ha nem kellett odaülnie az
asztalhoz.
Bement a Lippert-féle vendéglőbe a körúton, s vele egyszerre telepedett
az asztalhoz egy hosszulábu fiatal barna ember is.
– Megengedi ugye kérem?
– Szívesen, – felelte az öreg, – csak magam vagyok.
A fiatalember sokat evett és gyorsan. Az öregúr lassan, falusi szokás
szerint.
Közben beszélgettek is. A fiatalember bemutatta magát, hogy ő báró,
Szilvássy.
– Szilvássy? Sohse hallottam ezt a nevet.
– Pedig a történelemben is meg van örökítve, – mondotta a báró. – Nagy
Iván hat lapon át foglalkozik a családunkkal.
– Nono, – felelte az öregúr, – hiszen nem azért mondom.
És ő is elbeszélte, hogy hogy hívják, mikor került a fővárosba és hogy a
leányánál lakik.
Most már nem a vejénél lakott, hanem a lányánál.
És szidta a fővárost. Micsoda lárma! micsoda por! micsoda szenny!
micsoda kőhalmaz! mennyi gazember! mennyi kártyás! Hiszen elvégre falun
is van por, de csak a kocsiúton, amikor egy-egy kocsi fölveri; falun is
van gazember, de azt becsukják; falun is van erkölcstelenség, de nem az
utcán!
A télen csak megvolt az öreg, de tavaszszal már nem tetszett neki a
város.
– Egy üveg Palugyait megiszunk-e közösen: – kérdezte a fiatalember.
S hogy az öreg bólintott, csengetett.
Amikor a pincér odaérkezett, a fiatalember éppen egy nagy falat sajtot
tett a szájába, – az öregúrnak kellett szólnia:
– Egy üveg Palugyait.
És tovább panaszkodott, hogy a kövi élet milyen nem embernek való.
A fiatalember mindent helyeselt, s közben jól evett ivott, aztán sietve
elment.
Mikor aztán az öregúr fizetett, a pincér bediktálta neki a másik úr
ebédjét is.
– Mit beszél itt? – dördült rá az öregúr. – Mi közöm nekem a más
ebédjével!
– Dehisz kérem együtt méltóztattak idejönni.
Az összeg kilenc korona és hatvan fillér volt. Az öregúrnak alig maradt
annyija, hogy haza térhetett a villamoson.
De nem szólt róla otthon senkinek. Behúzódott a szobájába, és csak
estefelé járt egyet-egyet a ház előtt.
Egyszer az jutott eszébe, hogy megnézi az atilláját: nem maradt-e
véletlenül benne pénz?
Bizony nem maradt abban. Mindössze egynehány szem kukorica perdült ki
belőle.
Az öreg szomoruan sétálgatott a szobájában. Egyszer megállt és ránézett
a kukoricaszemekre.
Ez a pap kukoricájából való. Az ősszel talált egy ilyen szélesszemü
csövet. Szétosztotta az ismerőseinek.
Az öregúr fölszedte a szemeket és az asztalra rakta.
Délután átment az üres telekre, s szedett onnan egy zsebkendő földet. A
földet beleöntötte egy üres szivarládikába, amelyben a dohánya szokott
állni, s megöntözte. Beledugdosta a kukoricaszemeket.
A kukorica néhány nap mulva kikelt. Az első napon halványsárgás tűhegyek
jelentek meg, aztán hamarosan megzöldültek, megtölcséresedtek. Az öreg
az ablaktáblák közé tette a ládikát és minden órában megnézte, hogy a
kukorica mekkorát nőtt.
Már ekkor május vége felé járt az idő. A nap melegen sütött. Az öregúr
nyitva tartotta az ablakát.
Egy ebédután ahogy ott szunnyad a karosszékben, nagy zúgással jön ám a
magasból egy méhraj és egyenesen az ő ablakára száll. Gyermek-sapkányi
csomó képződik az ablak keresztfáján, s a csomó egyre hosszabb és
hosszabb. A méhek zengve lepik el az ablakot; s a szárnyukat boldogan
rezgetve zenélik a megtelepedés énekét.
Az öregúr fölriadt a zúgásra és örvendező szemmel nézte, miként
telepednek be a méhek. Talán épp az ő méhei! Eljöttek utána!
No ez kedves és váratlan valami!
Örömtől mosolygó szemmel nézte, mint száll a méhek egy része gomolyagba,
más része az ablak falaira, kereteire. Itt fognak lakni ő vele, s ő
napról-napra nézi, mint építik a sejteket, miként hordanak. Kedves
zümmögésükben alszik ebédutánonkint, s azt álmodja, hogy otthon alszik a
méhesben.
Hogy az ablaktáblát bevonja, ez már megvolt az első gondolatában. De hol
fognak a méhek kijárni?
Ej, ezen is könnyü segíteni: csak le kell kaparni a gittet az alsó
üvegtábla sarkáról, s ott egy kissé kifaragni a rámát. Meg is csinálta a
penicilusával gyorsan, ügyesen.
Az ablak átalakult kaptárrá.
Az üveg eleinte szokatlan volt az apró szárnyasoknak: beleverték a
fejüket, ide-oda mászkáltak rajta, de végre is megtalálták alól a
nyilást és kiszálltak, beszálltak, ide-oda keringtek előtte; aztán
mindig nagyobb és nagyobb nyolcasokat repültek be az ablak előtt.
Egy óra mulva már megjelentek az első hordók; lassu szárnyalással hozták
a lábukon fehér virágpor terhöket, s lázas szorgalommal kezdték meg az
ablak felső részén a munkát.
Az öregúr örömtől repeső szívvel nézte őket.
Node ezt el kell valakinek mondani!
Kiment a folyosóra és lenézett. A második emeleti folyosón Veres Istvánt
pillantotta meg, az ügyelőt, aki a vasrácsról törölgette a port.
– Ügyelő! – szólott le halkan.
Az ügyelő azonban nem hallotta. A folyosón gyermekek játszottak, s az
utca zaja is behallatszott:
Mikorra az öregúr másodszor szólt volna, az ügyelő eltünt a cselédlépcső
felé.
Az öregúr lement hozzá és elfogta a lépcsőfokán:
– Győjjön már! Nézze micsoda vendégeim érkeztek!
Hogy ezt olyan különös örvendezéssel mondotta az öregúr, az ügyelő
megindult vele s követte.
– Győjjön csak, győjjön.
Kitárta az ajtaját s mosolyogva mutatott az ablakra. Aztán elmondta a
váratlan szerencsét, hogy hogyan jöttek, hogyan telepedtek be, hogyan
csinált nekik kijárást, hogyan megtalálták azonnal.
Mindezt örömtől izgatottan, mosolyogva, boldogan beszélte el az öregúr,
s odavezette az embert közelebb az ablakhoz:
– Nézze csak, hogyan hordanak!
A felügyelő ámult-bámult és nevetett.
Az öregúrnak eközben eszébe jutott, hogy a méheknek víz is kell, s hogy
otthon egy darázskő hever a kút csurgása mellett: arról a kőről szoktak
a méhek vizet hordani.
– Hol lehetne olyan követ szerezni?
– Itt az üres telken, – felelte az ügyelő, – mindenféle kő hever.
Az öregúr mindjárt kapta a kalapját, és elindult követ keresni. Az
ajtaját nem is zárta be, csak éppen a kulcsot fordította reá.
Azonban a telken nem talált darázskövet, csak téglatörmeléket. Eszébe
jutott, hogy a Kisfaludy-utcán árkot látott ásni, valami alagcsövezést
csináltak ott, s a talajból olyanféle köveket forgattak elő.
Hát odament el.
Ezalatt az ügyelő tovább veregette a vasrácsot és hümmögött.
És megint hümmögött, s mintha megütődnék valami gondolaton, a levegőbe
bámult.
Egyszercsak letette a rongyot s határozott lépésekkel neki indult a
doktor lakásának.
Az ajtó előtt a pípát zsebre tette, s megköszörülte a torkát.
– A doktor úrral kell beszélnem, – mondotta szigoru hangon az inasnak.
A doktor kilépett:
– Mi kell István?
– Hát kérem ami nem járja, nem járja.
– Mi nem járja?
– A házi szabályzatban nincs ugyan benne, de a lakókra veszedelmes. Ha
tetszik, megmondom a háziúrnak, de az se fogja megengedni.
– Dehát nem tudom, miről van szó?
– Az öreg tekintetes úr méheiről.
– Micsoda méhekről?
– Az öreg tekintetes úr méheket tart odafönn.
– Méheket? – kérdezte elámulva a doktor.
És szólította a cselédet:
– Micsoda méheket tart odafenn apánk? Mért nem mondod meg az ilyesmit?
Ezt nem türik el seholse.
A házban általános nyugtalanság támadt. A hír ajtóról ajtóra futott. A
lakók előjöttek és a folyósokon csoportosultak. Még az agg Mayer is
kibujt az odujából, és szepegve tudakozta, hogy mi történt?
– El kell hajtani a méheket, – mondották minden felől. – No de ilyet! Ki
hallott ilyesmit: méheket tartani a házban!
És fokozatosan emelkedett az izgalom. Az öregúr ajtaját kinyitották és a
lakók betolongtak rajta.
– Söprüt kell hozni! Ki kell nyomni ablakostul!
Az ügyelő csakhamar megjelent egy hosszunyelü partvissal.
– Félre! Félre! A gyermekek ne álljanak itt kint! be kell őket küldeni!
Azonban a gyermekek ha bementek is, megint kilopództak. Látni akarta a
méhet mindenki.
Az ügyelő hősies elhatározással lépett be a szobába, és székre állott.
Aztán durr! nagy csörrenéssel kiütődött a felső ablaktábla.
A méhek egyszerre kizúdultak. A levegő megtelt velök. Síró zúgással
cikáztak ide-oda. A nők, gyermekek sikoltozva futottak széjjel. A méhek
dühödten vágódtak neki minden arcnak, s égető szúrással boszulták meg a
sérelmüket.
Mindenki menekült. Hanyat homlok futottak le a lépcsőn, egyik a másik
lakásába rontott be. A gyermekek üvöltöttek, a nők jajgattak, a férfiak
káromkodtak. Dagadt arcok, dagadt szemek és dagadt fülek futkostak
mindenfelé. Egy perc alatt eltünt minden ember. Még a rolettákat is
leeresztették.
Csak a felügyelő maradt a hősies védelem terén, pedig az orrán és
pofáján négy-öt méh is csimpeszkedett, s legott olyanná vált az orra,
mint a galóca. Az öntöző gummicsövet rácsavarta egy harmadik emeleti
vízcsapra és erős vízsugarat lőtt a levegőbe.
Ebben a zűrzavarban jelent meg az öregúr. Kő helyett egy ökölnyi
ló-spongyát hozott. Gondolta, az is jó lesz, ha egyéb nem találkozik.
Amint belépett, rögtön látta, hogy a méhek kiszabadultak. Ki ereszthette
ki őket? Miért zavarták ki őket?
És amennyire öreg lábaitól tellett, sietett fölfelé.
A harmadik emelet egy zúgából akkor bátorodtak elő a doktor cselédei.
Maga a doktor is erősen kapdosott a füléhez. S a fejére zsebkendőt
borítva robogott az öregúr szobájába:
– Ide azt a csövet, István! – harsogta a kalapjával hadonászva.
A cselédek is söprüvel hadonáztak, hogy kitisztítsák a szobát. Az egyik
ismét sikított.
Ekkor jelent meg lihegve az ajtóban az öregúr.
Hogy a doktort is ott látta, meghökkent.
A doktor vörös volt, mint a paradicsom. Éktelen dühvel meresztette
vérben forgó szemét az apósára, és a szeme közé ordított:
– Vén marha!
S elrohant.
Az öregúr elsápadt… Egy pillanatig merőn nézett arra a helyre, ahol a
doktor állott. A szeme megnedvesült. Aztán csendesen megfordult, és
megindult vissza a lépcsőre, a lépcsőn le az utcára. Ment ment gépiesen
sétáló lépésekkel, maga elé meredő nedves szemmel.
Ment az Üllői-úton, a Vámház-köruton. A spongyát is azon mód szorította
még a markában.
A Körut sarkán a Duna-parton szembe találkozott Fábián vargával, aki egy
csomó bőrt vitt a hóna alatt. A varga köszönt neki, de ő nem viszonozta.
Látszott rajta, hogy néz, de nem lát.
A varga nyugtalanul bámult reá. Megállt, utána nézett, aztán néhány
lépést ment utána:
– Tekintetes úr! Tekintetes úr? – szólott aggodalmasan.
Az öreg nem hallotta.
– Tekintetes úr! – kiáltott ismét a varga.
A járókelők megálltak és pillantást vetettek a vargára is, az öreg úrra
is. Megnézni való is az a fővárosban, aki tekintetes.
Az öregúr azonban nem ügyelt sem a rátátakozókra, sem a vargára: ment
tovább, mint valami gépember.
A parton egy villamos elgázolta volna, ha a fékező el nem csavarintja a
rúdját. Nem hallotta a bőszült csengetést se. A kocsivezető káromkodását
se.
Ment lassan, csendesen, egyforma sétáló lépésekkel.
A Ferenc József hid közelében halászbárkák állottak. Ráment egy olyanra.
A bárkán nem volt más, csak egy asszony. Az ott ült a bárka lakószobája
előtt és krumplit hámozott.
– Keres valakit? – kérdezte nyugodtan. – Halat itt nem adunk el.
Az öregúr a bárka széléhez ért, s a balkezében levő spongyát fölemelte,
megbámulta.
Aztán bedobta a spongyát a vízbe, utána a botját is; aztán maga is
beleborult.
*
Másnap a lapokban egy rövid rendőri hír jelent meg:
=Életunt öreg.= Ma délután öt óra tájban a Ferenc József-hid közelében
egy öreg úriember vetette magát a Dunába. Csónakot későn tudtak
keríteni. Este fogták ki a holttestét a Csepelszigeten. Fábián István
Práter-utcai varga fölismerte benne Csurgó Károly volt földbirtokost.
Pénzt nem találtak nála. Tettének oka ismeretlen.