Zsuzsika az éjet a házmesteri zugban töltötte. Másnap aztán a doktor a
méltóságos Grószné pártolásával betette egy árvaházba, ahova az
elhagyott gyermekeket szokták felvenni.
Az öregúr morgott, boszankodott, de végre is megmagyarázták neki, hogy
ilyen szedett-vedett népet nem lehet befogadni úri családba. Elvégre a
házbér olyan nagy Budapesten, hogy mindenki szorosan lakik, és hát a
doktornak magának is van gyermeke, meg ki tudja hány lehet is még.
Az öregúr belékábult a sok magyarázatba, s végre is letette a fegyvert.
De hogy a kisleánykát nagyon szerette, mindennap eljárogatott hozzá.
Az öregúr már ekkor fokozatosan szorult hátrább és hátrább. A zsúroktól
elkedvetlenítették, pípázni nem lehetett az új zöld szalonban (az volt
az ebédlő is egyuttal), azt mondták, hogy minden zöld megfakul a
füsttől, hát csak a cselédszobában szivogatta a pípáját. Azt meg a
leánya nem nézhette.
– Apánk el fog kedvetlenedni nálunk, mondotta aggodalmasan.
Végre is a doktor kibérelt neki egy egyszobás kis lakást a harmadik
emeleten. Valamikor a vice lakott ottan, de aztán hogy a háziúr a
kiszolgált katonát fogadta meg, a vice fölöslegessé vált.
– No apám, – mondotta a doktor délben, – hát most egy jó
különszobácskához jut. Itt fölöttünk kibéreltem az emeleten egy pompás
kis különálló szobát.
Az öregúr már ekkor érezte, hogy ötödik kerék ő, gyanakvón nézett a
vejére.
A leánya segített:
– Hogy ne járjon apácskám senki a feje fölött, se az utcai robogás ne
zavarja. Csak aludni jár fel apácskám, máskor mindig közöttünk lesz,
csakúgy mint eddig.
Az öregúr mindjárt ebédután megnézte a szobát. Hát egy különálló
sarokszobácska volt az. Ablaka a szomszédos telekre nyílott, egy üres
telekre; az ősszel bontották ott le a házat.
Amint az öregúr az ablakon át megpillantotta az eget, megörvendett.
Régen hiányzott neki, hogy az eget lássa. A falusi ember megszokta, hogy
a felhőket vizsgálja, s hogy szüntelen nyitva legyen feje fölött az ég.
A szoba már be volt butorozva a doktor ócska butoraival; a falon friss
meszelés fehérsége; a padlón új sárga festés. A szoba mégis nyomorúságos
zúg volt, de az öregúr arra gondolt, hogy itt nem köhögnek a pípájától
és hogy a szoba csendes: mindjárt ott is maradt!
– Hozzátok fel a dohányomat meg a pípámat, – mondotta.
S odaült a karosszékbe az ablak elé. Nézte az eget.
Aztán hogy a pípáját felvitték, először is arra gondolt, hogy egy
nagyüveg konyakot vesz. Még a télen, mikor meghült, rendelt neki a veje
konyakot. A patikából hozták, persze az orvosnak nem patikai áron. A
konyak fölmelegítette az öreget, és most már kivánta, megszokta,
mindennap kérte. De csak vacsora után adtak neki egy-egy pohárkával.
Hát a rendes délutáni sétájában vett egy nagyüveg konyakot, meg egy
pohárkát, meg dugóhuzót. Fölvitte este a bundája zsebébe rejtve a
szobájába; beletette a ruhás szekrényébe, s a szekrényről levette a
kulcsot.
A konyakból ivott aztán lefekvés előtt jó két pohárkával, de nem ízlett
úgy, mint az, amelyet a veje adott.
Ez bizonyosan a hómár miatt van, – gondolta. Ördög vigye el azt a
tengeri férget, elrontotta a szám ízét.
Megkóstolta aztán a konyakot reggel, éhgyomorra, de akkor se ízlett.
– No, – mondotta, – most már látom, hogy a konyak rossz, nem az ízlésem.
Délután megint bement a boltoshoz:
– Hallja-e barátom, hát micsoda konyakot adott maga nekem?
– Mér, nagyságos uram?
– Nem vagyok én nagyságos, csak tekintetes.
– Hát talán nem ízlik a konyak, tekintetes uram?
– Bizony nem, vigye el a manó, pedig azt mondta maga, hogy a legjobb,
ami a bótba van.
– Tessék kérem, van nekem jobb is.
És leemelt a palack-erdőből egy aranyos kupaku hosszu üveget.
Ennek az ára három forint. Van drágább is, ha tetszik: egy üveg öt
forint.
– Az nem kell.
Kezébe vette a háromforintosat s körülnézegette.
– Szeretném mégis megkóstolni, mielőtt elvinném.
Öntöttek neki egy hasonló üvegből. Az öregúr megízlelte.
– No, pakolja be.
Otthon aztán a kis külön magányában megint megízlelte, de már akkor nem
ízlett annyira.
– Mégis az ötforintosat kellett volna megvennem, – dörmögött. – De
hiába, fösvény vagyok, zsugori vagyok, Mayer vagyok én is. Az ötforintos
az igazi.
Megvette aztán az ötforintosat is. Bezárta mind a hármat a szekrénybe, s
hol az egyikből ivogatott, hol a másikból. Olykor összekeverte a két
jobbikat, olykor a rosszabbikat keverte össze a legjobbal, olykor mind a
hármat.
A csöndes különszobában megvolt az öreg. Naphosszat pípázott, ujságot
olvasott, vagy a pípáját tisztogatta, mint azelőtt otthon, vagy az ablak
elé állott és nézegette az eget.
Már a márciusi felhők szállongtak az égen. A levegőt az első tavaszi
sugarak langyalták át. A nap reggelenkint besütött az ablakon.
– Vajjon milyen az őszi vetés? – tünődött az öreg. – A Pogány-dűlőt
bizonyosan felszántották már.
Aztán a két fiatal tulokra gondolt, amelyet ő nevelt legutóbb: gyönyörü
két fehér állat volt. Bizonyára most fogták először ekébe őket, talán
épp ma.
S képzeletében látta a Pogány-dűlő nagy barna tábláját, amint a két
fehér tulok lassan ballagva halad rajta.