Doktoréknál azon az estén nagyvacsorára terítettek. A torta, amit a
cukrász-inas hozott, ott virított már az asztal közepén. Mellette
virágtartóban egy nyaláb sárga krizantémum. Köröskörül tündöklött a sok
ezüst evőeszköz és metszett üvegpohár.
A szobaleány frissvasalásu fehérkötényben forgott az asztal körül, Józsi
inas fehér cérnakeztyűben rakta a borokat, maga az asszony violakék
estiruhában sleppezett ide-oda. Szép magas asszony, tisztahomloku,
jámborarcu, a klastromban nevelték. Csak hátulról nézve nem volt
klastromi. Az ilyen testalkatot királynéinak mondják, ámbátor nem tudom,
miért volna a királynék testalkata külömb, mint másoké? Én legalább még
ahány királynét láttam, egy se lehetett volna szobrász-modell.
Egy idősebb asszony is segített a rendelkezésben, egy félgyászba
öltözött hegyesorru, kis sovány hölgy, özvegy Bárányné. Az az orvosnak
testvérnénje volt. Ott lakott az orvoséknál a fiával, egy tizenkétéves
majmocskával együtt.
– Az öreg nagyságos úrnak a támlás bőrszéket add, – mondta az inasnak.
Ez az utasítás egy olyanforma karosszékre vonatkozott, amilyent Munkácsy
festett Milton alá. Régi bőrszék volt: egy grófi kastély kótya-vetyéjén
vette az orvos nénje. Bárányné maga szokott trónolni a támlásszékben.
Még egy feltünően széparcu, de lomhajárásu asszony volt az ebédlőben:
Földiné koma-asszony, tanárné különben; iskolai barátja a doktornénak.
A vacsorán nem is volt más vendég, csak még két férfi. Az egyik fiatal,
a másik öreg. A fiatal a szépasszonynak a férje: alakra elegáns, elegáns
cigány, máskülönben komoly francia professzor, aki a jobbkezén mindig
fekete keztyüt visel. Valami ifjúkori viadal nyomát takargatja vele.
A másik, az öreg, angolosan beretváltképü agg ember. Az a szépasszonynak
az apja. Nem szokott kimozdulni a házból soha, de most mégis
kimozdították, hogy a vidéki öregúr készen találjon egy jóbarátot.
Node nem volt nehéz munka: az agg Mayer szeretett enni, noha már nem
volt foga s egyáltalán olyan elaggott volt, hogy már a szemepillái is
kihullottak. Olyan volt mint egy feltámasztott múmia.
A vidéki öregúr, akinek a tiszteletére ünnepezett a ház, boldog arccal,
de kissé idegenül mozgott e sürgölődés és pompa közepette. Nem is illett
az alakja se oda: fekete atillában volt és szürke magyar nadrágban. A
csizmája falusi módon nyekergett minden lépésére. A zsebórája láncán
pecsétgyűrű lógott és órakulcs. Ősz bajusza föl volt kunkorítva
viaszszal. Szakálla hófehér volt már. Hasonlított volna Kossuthoz, ha a
bajuszát nem sodorja; de falusi módon hegyes bajuszt viselt és ez kissé
mokánynyá változtatta az arcát. A keze is falusias volt: nagy és barna,
ha nem is olyan kérges, mint a parasztoké; látszott rajta, hogy fiatal
korában sohasem hiányzott belőle a nehéz vadászpuska.
Hogy a koma (a francia professzor) frakkban jött el, ez még inkább
furcsította az öregúr atilláját és egyéb ódonságait. De maga az öregúr
nem érezte ezt. Neki inkább a frakk lehetett furcsa. (Persze nem mondta.
Egyszerü falusi ember volt, sohse látott másképp frakkot, csak
pincéren.) Az öreg Mayer is hosszu fekete redengotban jött el. A
redengot széle persze hátul magasan állt, elől alacsonyan, mint a
görbehátu embereken szokott, de azért ünnepi volt.
Bemutatták egymásnak a két öreget.
– Hány esztendős? – kérdezte a vidéki.
Az öreg Mayer a füléhez tette a kezét.
– Hány esztendős? – ismételte a kérdést a vidéki öregúr.
– Nyolcvannégy, – felelt erre Mayer készségesen.
– Szép kor, – bólintott reá amaz.
És Mayernek a fülébe kiáltott:
– Én még csak kéthetes vagyok.
– Pah, pah, az is szép, – felelte az öreg Mayer.
– Akkor én urambátyámnak fogom szólítani.
– Én meg öcsémnek, pah, pah.
És a két öreg nevetve szorított kezet.
Most a tanár is beleelegyedett a beszélgetésbe:
– Nehéz lesz megszoknia a fővárosban, attól tartok, nehéz lesz.
– Nem tudom, – felelt az öreg úr, – de nem is aggódom. Mi kell már
énnekem? Legföljebb egy-egy pípa jó dohány. Ejnye, – szólt a vejéhez
fordulva, – te Imre, a pípámat a vasúton felejtettem.
– A pípáját, bácsi? – kérdezte Bárányné elmosolyodva. – Hát pípázik? No
ez eredeti!
Földiné is nevetett. Mert az volt a szokása, hogy mindenre nevetett.
– Pípázik? Hát pípázik? No erre kiváncsi vagyok, hogyan pípázik a bácsi?
– Csakúgy mint más, – felelt az öreg.
Nem értette, hogy mi van ezen nevetnivaló, de tetszett neki, hogy
eredeti embernek nézik.
– A pípázás mindenesetre egészségesebb, mint a szivarozás, – jegyezte
meg az orvos.
– Hát eddig nem ártott, – felelt az öregúr a lámpásra hunyorgatva.
És elbámulva szólott:
– Mi ördög lámpás ez, hogy ilyen szép világot ereszt!
Sohase látott még villamos lámpást.
– Hogyan kell ezt meggyujtani?
Az orvos tréfálkozott az öreggel:
– Könnyebben, mint akármit, csak a mutatóujját kell hozzátartania.
S amíg balkézzel a csavart fordította, a másik kézzel azt játszotta,
mintha az ujjával gyujtaná meg.
Mindezt komolyan csinálta. Azon faképü emberek közé tartozott, akiknek
arcán a komolyság és vidámság nem okoz elváltozást. A szemöldöke majdnem
teljesen hiányzott, s talán e miatt volt a szeme kifejezéstelen.
Földiné annyira kacagott, hogy a míderje majd szétpattant. A Jenő gyerek
is segített neki. A fiúban cirkuszi emlékek ébredtek.
Bárányné megszorította a fia karját.
– Micsoda illetlenség ez, Jenő! – súgta neki.
De akkor már az orvos maga is nevetett. Mikor nevetett, olyan volt,
mintha köhögne, és amikor köhögött, olyan volt, mintha nevetne. Merev
faarcán nem jelentek meg soha a belső érzések hullámai. Ha nevetett is,
csak a szája nevetett, a szeme nem. A házbeliek már megszokták. Ilyen
volt ő, ha boszankodott is. A dühe épp oly nem igazinak látszott, mint a
nevetése. A faemberek ilyenek. Ha az ujját megvágja az ilyen ember,
csodálkozunk, hogy vére van.
Hát nevetett. És megmagyarázta az öregúrnak a csavarót.
De az öregúr így sem értette.
– Azt mondod villám ez, valóságos villám. Dehát honnan jön? A felhőből
csak nem jön ide?
Eközben leültek. A főhelyre persze az öreg Csurgó ült, s melléje jobbról
az agg Mayer, balról a leánya.
A vacsora ünnepiesen kezdődött. Talán ezt az ünnepi színt akarta még
emelni az orvos, amikor a pecsenyénél poharat fogott és a cvikkerjét
megigazítva, szólott az ő szokott tompa hangján imigyen:
– Kedves apánk. Annyira családias körben vagyunk, hogy itt hangos
felköszöntőnek nem is volna helye, de ez az esemény a mi családi
életünkben oly nagy és oly örvendetes, hogy a közönséges beszéd hangja
önkéntelenül is ünnepi formát ölt. Boldogok vagyunk, hogy közénk jött.
Itt van a maga helye, azok között, akiket szeret és akik magát szeretik.
Engedje az Isten, hogy az a szép ősz, amely még az életéből hátra van, a
mi szeretetünk által legyen napfényes. Isten hozta! Isten tartsa!
A doktor láthatóképpen készült erre a beszédre, de azért az öreg szeme
megnedvesedett.
– Éljen, éljen! – kiáltotta a francia tanár szertartásosan.
A leánya kezet csókolt neki, a többi kocintott vele.
– Pah, pah, – mondta az öreg Mayer, – miről van szó? Izé, névnap?
– Nem, – kiáltotta a tanár, – csak egy „Isten hozott“.
Mayer úr bólintott és kocintott, aztán tovább evett. Irtóztatóan sokat
evett.
– Csak a pípámat ne hagytam volna el! – motyogta az öreg Csurgó.
Aztán előhúzott egy terebélyes kék zsebkendőt és megtörülte a szemét.
– Már én csak olyan vagyok, – mondotta, – mint a lenyugvó nap.
Aztán hogy ez a gondolat méginkább elérzékenyítette, ismét így szólott:
– Csak a pípámat ne hagytam volna a vasúton.
Jenő diák ledugta a fejét az abrosz alá, és ott fuldoklott nevettében.
– Van-e sok beteged? – kérdezte a koma az orvost, hogy másra terelje a
beszédet.
– Mindig több és több, felelte az orvos. – Hát még ha más lesz a
rendelő-szobám. Pompa, – ez kell manapság, hogy jól fizessenek. Ezek a
bársony-bútorok kissé kopottak.
– Selyemplüst veszünk, – mondotta a doktorné a koma-asszonyhoz fordulva.
– A kertészszel meg szerződést kötünk, hogy mindig friss és szép
pálmákkal lásson el bennünket.
– A szalonunkban minden zöld lesz, – toldotta a beszédet Bárányné. –
Nekem régi kedves gondolatom, hogy egy zöld szalont csináljak.
– Mit szalon, – szólt közbe a doktor, – a váróterem a fő, nem a szalon.
Az én szalonom a betegeké.
– Tegnap magam is majdnem paciensed lettem, – mondotta a koma, – de nem
jöttem el, mert úgyis tudom, hogy a te patikádra tehén van festve
címerül.
– Hát ez az igaz, – felelte az orvos. – Minden más orvosság csak a
gazdagoknak való.
Vacsora végén a tanár az apósához fordult:
– Mondja el apám a bácsinak Rózsa Sándort, hogy hogyan találkozott vele
negyvennyolcban?
A doktorné érdeklődéssel emelte föl a fejét:
– Rózsa Sándorral?
Bárányné is könyörgött:
– Mondja el, Mayer bácsi, még én se hallottam.
A doktor magyarázta az apósának:
– Mayer bácsi a szabadságharcban százados volt. Aztán vaskereskedő lett.
Különben jogot végzett ember.
Az öreg Csurgó tiszteletet kifejező arccal nézett az agg úrra s
fölemelte a poharát:
– Éljen! Én is harcoltam, de csak hadnagyságig vittem.
– Melyik izénél? – kérdezte az agg Mayer.
– Bem alatt.
– Én Nagy Sándor alatt voltam.
Aztán összenyomogatta a szemepilláit, vagyis a szeme szélét és elmondta:
– Hát pah, pah – mintha egy láthatatlan csibukot szína – ez akkor volt,
amikor én az izét vittem a másik táborba.
– A pénzt, – magyarázta a tanár, – tábori pénzt.
– A pénz egy ménkü nagy izébe vót beizélve, pah, pah.
– (Vasasládába.)
– Osztán csak olyan közönséges paraszt izére tették föl, hogy gyanút ne
izéljen, pah, pah.
– (Parasztkocsira.)
– Oszt ahogy megy a kocsi pah, pah, az alfődi izén, hát mán estefele
járt az idő, előtalálkozunk egy parasztemberrel, pah, pah.
– (Apánk is parasztnak volt öltözve.)
– Oszt aszongya, hogy izé, pah, pah, megálljunk, vegyük fel. Mert esett
az eső. Hát felvettük. Ahogy mellém ül oszt az izéje szétnyillik, akkor
látom, hogy két nagy izé pah, pah, van a derekán.
– (A szűre szétnyilott és pisztoly volt az övében.)
– Hát énbennem is elhül az izé. Pah, pah, mi fene embert vettem én fel?
Eközben egy izéhez érkezünk, le kellett szállnunk, pah, pah, hogy
megkérdezzük, nem mutatkozott-e izé erre?
– (A csárdában kérdezősködtek az ellenség felől.)
– Egyúttal enni is kértem. Az embert is odaültettem az izéhez. Mondom,
győjjön, pah, pah, egyék velem. Aztán, hogy az izémről megpillantotta,
hogy izé vagyok…
– (A keze vékonyságáról látta, hogy úr.)
– Hát vele is úgy beszéltem, ahogy izével kell.
– (Magyarral.)
– Beszélgettünk a harcokról. Mikor aztán elváltunk, aszongya: Én itt
maradok. Csak menjen az úr tovább, pah, pah. Azt is tudom én, hogy mi
van a izébe, azért is kéredzkedtem én föl az izére, de a magyar sereg
pénzét nem bántom. Akkor mondta aztán a nevét is, hogy ő izé, pah, pah,
Rózsa Sándor.
– Bámulatos! – mondotta az orvos. – A bácsi halálos veszedelemben
forgott.
Az öreg Csurgó kezet nyujtott Mayernak s koccintott vele.
A tanár a fejét rázta:
– Nem így szokta ezt elmondani. De napról-napról fogy az esze. Maholnap
be kell iratnom a Frimm-féle intézetbe.
Az orvos halkan kérdezte:
– Még mindig olyan zsugori?
A koma némán legyintett a levegőbe.
A mellékszobából ekkor gyereksirás hallatszott.
– Hozza be dada! – szólott elmosolyodva az asszony.
Egy ölbeli csecsemőt vittek be. A lámpás láttára elhagyta a sirást. A
lángra bámult, akármerre fordultak vele.
Minden kéz a gyermek felé nyúlt.
– Milyen szép! Milyen gyönyörü!
– Angyal! – kiáltotta a tanárné.
A szép asszony minden gyermek láttára elérzékenyült. Neki nem volt.
– Az anyjához hasonlít, – mondotta a tanár.
– Az öregapjához inkább, – szólt a doktor mosolyogva.
Az anyja ceccegett a gyereknek, és az öreg úr felé fordította:
– Ki az? Nagyapó!
Nagyapó kipirosodott arccal mosolygott az unokájára.
– Laci! fiam! Gyere nagyapóhoz!
A gyerek azonban nagyszemet meresztett a tüskésbajszu fehér emberre, és
sírva fakadt. El kellett bujtatni az anyja kebelébe.
Az inas ekkor a tortához adott tányérokat, s a doktor füléhez hajolva
szólott halkan:
– Egy asszony van itt, egy beteg.
– Úri asszony? – kérdezte hasonló halkan az orvos.
– Nem. Délután is itt volt. Szegény asszony.
– Miért nem küldted el?
– Nem megy.
Ez a halk beszélgetés, s főképpen az orvos feje rázása elvonta a
gyermektől a figyelmet.
Az asszony kérdőn nézett az urára.
– Valami beteg, – felelte az unalommal.
– Hát erigy ki fiam, – dörmögte jólelkűen az öreg. Hiszen várhatunk.
– Nem segíthetek rajta. Mondd, hogy menjen el. Jöjjön holnap.
S hogy az inas kiment, boszusan folytatta:
– Elég őszinte voltam megmondani neki, hogy halál az orvossága. Persze
nem kellett volna. De hogy apánkat vártuk, izgatott voltam: attól
tartottam, hogy nem érek ki idején az állomásra. Azért aztán csak
hamarosan végeztem vele.
Mindenki hallgatott. A halál említése hideg árnyékként érintette a
társaságot.
Az orvos a tortából metszve folytatta:
– Gyomorrákja van. Hát mi fenét csináljak vele?
– Ugyan Imre! – szólt Bárányné a fene szóért.
Nem szerette az ilyen parlagi szavakat.
Tardyné is csodálkozva nézett az urára. Sohse hallotta tőle a fenét
emlegetni.
– Könnyü pedig azon segíteni, – mondotta az öreg.
Az orvos vállat vont:
– Ugyan apám! Gyógyíthatatlan betegség.
– Nem’a, – erősködött az öreg. – Látod, a paraszt nem kap gyomorrákot
soha.
– Jól beszél a bácsi! – udvariaskodott a koma.
Az öreg tüzesen folytatta:
– Hát mér nem esik a parasztba gyomorrák? Azér mer sült tökkel él!
A Jenő gyerekből kitruccant a nevetés, de szerencséjére mindnyájan
nevettek. Most már az asszony is mondotta:
– Ugyan apa!
– De halljátok, – szólt az öreg az asztalra ütve, – nem bolondság ez!
– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.
A csecsemő tátott szájjal bámult a pirosképü vidéki arcra, s feléje
kapdosott.
– Nézze, nézze, apa, hogy szereti! – szólt a gyönyörködés éneklő hangján
a doktorné.
Erre az öreg is elfelejtette a sült tököt, és az unokájához fordult:
– Szeretsz? Szereted nagyapót? Veszek neked lovat!
A gyerek nevetett, persze csak úgy mint a csecsemő szokott: az élet
nevetett belőle.
Az inas visszatért, és a doktorhoz hajolt:
– Az asszony nem megy el.
Az orvos boszusan rándult meg:
– Hát mit akar?
– Itt áll a folyosón az ajtó előtt.
Az orvos a fejét csóválta:
– Még ennem se lehet nyugodtan!
– Hát tégy vele valamit, – mondta az asszony kérlelő hangon.
– Dehát mit tegyek vele? Meg fog halni, hát meg fog halni. Hiszen
elvégre mindenkinek ez a vége!
– No, – azt mondja az öregúr fölkelve, – hát most már enyém az a beteg.
Te lemondtál róla, hát az enyém.
Azzal kiindult.
Mindnyájan furcsálták az öreg fölbuzdulását, még az inas is mosolygott,
mikor az ajtót kitárta előtte.
Az öreg leverte a morzsákat az atillájáról, és végiglegyintett a
szalvétával a csizmáján is. Kikopogott az előszobán át a folyosóra.
Minden szava behallatszott ahogy az asszonynyal beszélt:
– Maga az lelkem?
– Én vagyok, – felelt egy szomoru női hang.
– Az a gyomorrákos?
– Én vagyok. A doktor urat várom.
– A doktor úr nem gyógyít ilyen nehéz bajokat, lelkem. De ne búsuljon,
meggyógyulhat. Csak egyék sült tököt. Mert erre a bajra más orvosság
nincsen. Értette.
– Értettem. De hol vegyek sült tököt?
– Hol? Hát a piacon. Csak árulnak tán?
– Megnézem.
– Vagy kér akárkitől. Hiszen tök csak van mindenütt. Nem ritkaság.
– Megkeresem.
– Aztán persze ha mást is tud enni, hát mást is egyék. Eleinte nem igen
lehet mást, legfeljebb híg ételt, de később lecsuszik más is. Van-e
gyermeke?
– Két kis leányom van, nagyságos uram.
– Kettő? Nem sok. Nagyok-e?
– A nagyobbik tízesztendős, a kisebbik hat.
– És szegény maga ugye?
– Bizony özvegy vagyok, nagyságos uram.
– Ne mondjon engem nagyságosnak. Én csak tekintetes vagyok.
– Úgy fogom mondani tekintetes uram.
– Hát nézze, itt ez az ötkoronás. Ez a magáé. Ha meggyógyult, jöjjön el,
hogy lássam. Csak az öreg Csurgó Károlyt kérdezze. Ne csókoljon kezet,
nem vagyok én kanonok. Hát csak sült tököt egyék. Isten áldja meg.
– Jólelkü, kedves ember, – mondotta Földiné.
– És olyan becsületes arca van! – jegyezte meg a professzor. – A
fővárosban az arc csak fejdísz, cégtábla. A vidéken ott ül a lélek is az
emberek arcán.
– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.
Aztán, hogy senkise felelt, elaludt a székén.
Az öregúr visszatért.
– Adjatok egy pípát, – mondotta a vejének.
Mindnyájan elmosolyodtak.
– Pípát? Nem pípázunk mink. Tessék szivar, atyus.
Az öreg kelletlenül gyujtott szivarra. Aztán elbeszélte, hogy milyen
nehezen vált meg birtokától.
A Duna mentén volt a birtoka, körülbelül háromszáz holdnyi jó termékeny
föld. Az öregúr már évek óta magányosan élt rajta. A felesége ezelőtt
húsz évvel halt meg, azután meghalt a jogász fia, huszár fia. Csak a
leánya maradt (a doktorné) Gizella. Ez a leánya hétéves korától kezdve
mindig az apácáknál lakott, hol az angol apácáknál, hol a Sacré-coeur
intézetekben, mígnem egy betegsége alkalmával az intézet betegszobájában
megismerkedett az orvossal, s a klastromból ment férjhez.
Az öregúr az elhagyottság érzetével lézengett a birtokán, s amikor arról
értesítették, hogy unokája született, nem volt többé nyugta. Tardyék
minden hónapban írtak neki, hogy költözzék hozzájok. A birtok árán a
veje hidegvíz-intézetet építtetne, s fizetne annyi kamatot, amennyit a
föld jövedelmez.
– Hát eladtam, – fejezte be az öreg az elbeszélését. – Eladtam
harmincezer forintért.
A doktorné elhülve nézett reá.
– De édesapám, – mondotta elfulladó hangon, – hiszen azt írta, hogy
harmincötezerért kérik.
Annyiért kérték, – felelte nyugodtan az öreg, – de a házat nem adtam
hozzá.
– Dehát miért nem? Hiszen már nem tér vissza többé! Hát nem úgy jött?
– Innen ugyan nem eresztjük vissza! – duplázott rá a doktor.
– Arról szó sincs, – erősítették az asszonyok is.
Az öregúr hümmögött.
– Hát, – mondotta végre, – nem is azért. Hanem látod, – folytatta a
leányához fordulva, – az én apám ott jött-ment azon az udvaron, azon a
tornácon. Az anyám ott forgolódott azok közt a falak között. Nem akarom,
hogy más is ott járjon, más is ott éljen.
Megmosolyogták az öreg fölfogását, de megdicsérték érte, s ez az öregnek
jólesett.
Éjfél felé komáék fölrázták az öreg Mayert és elbúcsuztak. Nem messze
kellett menniök, csak egy emelettel följebb. A Jenő gyerek is kezet
csókolt az anyjának, meg egy titkos lökés után az öregúrnak, s aludni
tért. Az öreg a vejével maradt, meg a két asszonynyal.
Akkor nyugtalanul pillantott a vejére.
– Hallod-e, nem bontja-e föl valaki azt a ládát?
– Már hogy bontaná, – felelte a vő.
– Hogy nyúlnának ahhoz? – szólt a doktorné is.
És magyarázattal fordult Báránynéhoz;
– Apánk otthagyta a ládáját a vasúton. Sok volt az utas: rábiztuk a
szállítóvállalatra.
Bárányné megnyugtatóan biztosította az öregurat:
– Holnap reggel itt lesz.
– Csak azért mondom, – szólt nyugodtan az öreg, – mert abban van a
birtok ára.
– A harmincezer forint? – kérdezte elsápadva Bárányné.
A vő csak percek mulva bírt megszólalni:
– Hát hogy lehetett azt odatenni, apám!
Az öreg röstelkedve pislogott:
– Olvastam, hallottam, – mondotta a szívarról a hamut a tányérba
ütögetve, – hogy a vonatokon zsebmetszők utaznak. Sokszor írta azt az
ujság.
– Node, ládába tenni akkora összeget! – szólt Bárányné a kezét
összecsapva.
– És még kint hagyni a vasúton! – rebegte a doktorné.
– Hászen ti mondtátok, hogy hagyjam ottan! – felelte az öreg. – De
mingyárt gondoltam én, hogy nem jó lesz.
A doktor izgatottan járkált a szobában.
– Apánk helyesen cselekedett, – mondotta aztán nyugalmat erőltetve
magára, – mink vagyunk a hibásak. De most már fektessétek le: bizonyosan
jólesik neki a nyugalom.