Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges
módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az
ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét, csak
az ékszereket.
Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az
egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.
Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka
és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla,
hogy az életet már nem mentheti meg.
Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét
erről a fődologról.
Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több
és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon
és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt,
mogyorónagyságu, közönséges kavics.
Mi ez?
Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék
lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy
elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz.
Talán egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú
során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics
az ékszertartóban.
Ki ne hallott volna efféle históriákról?!
Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az
üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik,
az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik,
amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szivéhez szoritja és
elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba
foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a
regényes fordulatba, örök emlékül…
Vagy:
Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén…
vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az
egész természeten s a szivek annyira megtelnek érzéssel, hogy már
csordulóban vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig
szerettek némán, valami boldogitó öntudatlanságban, melynek bűnszerzője
a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak.
Megnyilatkoznak, először és utoljára, mert a fiatal hölgy megmondja az
ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret,
soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan
édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy
át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el
se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente
megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a
földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott…
aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak egyszer… s a
szerelmes, aki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja az
aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy elzárja
a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szivében most is
ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord, és a
románcnak vége.
Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul
előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő,
verejtéket izzadó arcodon ott érzed merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt
tekintetét!
Fölkelt az asztal mellől és igy szólt magához, épp oly hangtalanul, mint
amaz:
– Buchbinder Guszti, neked ma meg kell halnod!
Egy pár percig megint fel s alá sétált a naftalinos szobákban.
De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a
gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az
elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a
másik kerekedett felül.
Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel
előtte, amikor már a halál szine előtt áll?!…
Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem
rejteget-e valami titkot az emlékezetében.
Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a
nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a
fürdőzés és a soványitó kura ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve,
hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy
éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében
élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét,
mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szive vágyai
kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder ur
sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.
És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban
megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsebbnek, hogy e
tekintetben nem bánthatta semmi, éppen semmi… azokban az években se,
amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.
Nem élt nagyon sok családi életet – az ügyei és őszintén szólva, a
szeszélyei is koronként messzire elszólitgatták – hanem amennyi családi
életben része lehetett, azt (talán azért, mert nem volt tulságosan sok),
nagyon szépnek találta.
De tudhatta-e, hogy a felesége, valaha régen, amikor a menyasszonyává
lett, nem temetett-e el álmokat, vágyakat, reménységeket?! Hogy
későbben, amikor már a felesége volt, nem ápolt-e ábrándokat,
vonzalmakat, sóvárgásokat, ha ezek meg is maradtak puszta ábrándoknak,
ártatlan vonzalmaknak, meddő sóvárgásoknak?! Vajjon csakugyan
megmaradtak-e?… Tudhatta-e, hogy a felesége lélekben nem volt-e
hűtelen?!… hogy nem volt-e hűtelen, nemcsak félig-meddig, hanem egészen!
Hogy nem csalta-e meg valaha?!… hogy nem hordott-e magában egy vagy több
jól megőrzött titkot, esztendők hosszú során, egy életen át?!…
És ez a kavics, emléke valaminek, amiről ő nem tud, amit ő soha se fog
megtudni!… Ez az aranybafoglalt kavics, amelyet a fiatal asszony eltett
s az öregedő asszony mindenkorra megőrzött!…