Buchbinder ur az irodából leüzent a soffőrnek, hogy elmehet s csak este
hétkor kell jelentkeznie a Palace-hotel előtt. Az automobil
eltakarodott; Buchbinder ur még átnézte a déli lapokat, aztán lement,
fiákerbe ült és kihajtatott a ligetbe.
Amikor a kocsija befordult a Stefánia-utra, félnégy felé járt az idő.
Odakünn, a fák között már itt-ott lengedezett egy kis szellő, de
Buchbinder urat egyre jobban bántotta a meleg. Letette a kalapját maga
mellé és folyton törölgette a homlokát. Ilyen rettenetes augusztusi
délutánokon itt csak öt óra tájban kezdődik az élet. Kocsival nagy
ritkán találkoztak s az ut külső részein magános sétáló is csak elvétve
mutatkozott. Mintha pusztaságban jártak volna. Buchbinder urnak nem
kellett attól tartania, hogy valakinek feltünhetik: milyen bőven omlik a
homlokáról, talán nem is az izzadság, hanem a verejték?!…
A lovak, miután már kétszer kerülték meg a viztornyot, lépésben
közeledtek az Andrássy-ut felé s a kocsis megkérdezte, hogy még egyszer
megforduljon-e?
– Nem. Haza! – riadt fel Buchbinder ur a gondolataiból.
– A Palace-hoz?
– Nem. Teréz-körut! – felelt Buchbinder ur és ugy nézett a kocsisra,
mint aki most ébredt fel álmából.
Buchbinder ur tudniillik, olyankor, amikor a családja Ostendében üdült,
mindig a Palace-hotelben szokott lakni. Ott kvártélyozott ezen a nyáron
is és a kocsis, aki jól ismerte a vastag öreg urat, tudta ezt. Azt
persze nem sejthette, hogy Buchbinder urnak egy kis dolga akadt otthon,
a hat hét óta jól elzárt lakásban. (Amint a soffőr se gyanitotta, hogy
azért kapott estig szabadságot, mert a rongyos néhány száz koronáját ma
kellett volna megkapnia a milliomostól.)
Mikor kikanyarodtak az Andrássy-utra, Buchbinder ur még egyszer
letörölte homlokáról a hideg nedvességet, aztán föltette a kalapját. És
mintha a kalapjával a lelke is visszatért volna a fejébe, a tekintete
már nem tévedezett ugy s a képe nem volt olyan bamba, mint előbb: arca
is, alakja is visszakapta azt a márványszerü merevséget, amelyről
mindenki ráismert, aki valaha látta.
Az Andrássy-ut külső részén már sokan jöttek szembe kocsin vagy gyalog,
és Buchbinder ur a hindu bálványok szomoruan mozdulatlan tekintetével
nézte a fel-felbukkanó alakokat. Majdnem minden második ember
kalaplevéve üdvözölte. A poros egylovasokból, a könnyü gummikereküekből
és a legdiszesebb autókból is egyremásra lengett az üdvözlet a hatalmas
pénzember felé: ezt az óriási terjedelmü, élő hustömeget már messziről
föl lehetett ismerni.
A sétálgatók közül többen sietve kapták le a kalapjukat, nagy ivben vagy
függőlegesen, de térden aluli mélységre, hogy mindenáron észrevétessék,
mennyire tisztelik azt a kitünő embert, akitől annyi függ.
Buchbinder ur most is ugy fogadta ezt a sok üdvözlést, mint máskor. Néha
fölemelte a kezét a kalapja felé s aztán egyet legyintett lefelé, félig
lemondóan, félig elháritóan, mintha az akarná jelezni: „Ugyan, mit
háborgatnak?!“… Néha pedig még csak egy pillantással se felelt a nagy
tisztelet-nyilvánitásra – kinek-kinek érdeme szerint.
Időnként azonban lehunyta a szemét, mintha attól tartott volna, hogy
ezen a két ablakon át valaki beleláthat a gondolataiba és ilyenkor azt
ismételgette magában:
– Ha tudnák!…
Arra gondolt, hogy: üdvözölné-e valaki utoljára, ha ezek tudnák, hogy ő
már elveszett ember?!…
De vajjon csakugyan az-e?