I.

A főhadnagynak a huga nyitott ajtót.

– A papa rosszul van – szólt a leány.

– Megint elszédült?

– Több ez, mint szédülés. Egészen ugy volt, mint a multkor. Egy darabig,

akárhogy erőlködött, nem tudott szólni s olyan görcsösen tartotta a

kezében az ujságot, hogy nem birtuk tőle elvenni. Aztán mindenáron

beszélni akart, de csak érthetetlen szavakat dadogott. Most már jobban

van, beszélni is tud, de – rémitő volt.

– Mit mondott az orvos?

– Hogy egyelőre tul van a veszedelmen, de senki sem tudhatja, nem

ismétlődik-e meg a roham két vagy három nap mulva. Hogy nem lehet rá

eléggé vigyázni és óvni kell minden legcsekélyebb izgalomtól.

– Mért nem sikkasztjátok el előle az ujságot?

– Lehet is azt! Hiszen az ő kezébe kerül legelőször! Éjjel nagyon

keveset alszik és alig tudja megvárni a reggelt. Ma is, négy órakor már

felkelt, átment az ebédlőbe, ahol órákig elsétálgat. Hallottuk, hogy

negyedhét, félhét tájban többször kint járt az előszobában és

ki-kinyitogatta a külső ajtót; nyilván az ujságot kereste a kilincsen.

Annyi bizonyos, hogy a leány, mikor hétkor benyitott hozzá, már az ő

kezében találta. A leány nem is vette észre mindjárt, hogy aléltan

fekszik a kanapén. Csak amikor a reggelit vitte oda neki, rohant ki

hozzánk rémülten. Különben a legnagyobb figyelemmel néztem át az

ujságot, de nem találtam benne semmit.

– Mégis abban lehetett valami, ami felizgatta. Mit csinál most? Alszik?

– Az előbb még aludt. De meghagyta, hogy mihelyt megjössz, azonnal

küldjelek be hozzá.

– Talán jobb lesz, ha megvárom, mig fölébred.

– Nem, csak menj be mindjárt. Nagyon idegessé tette, hogy sokáig kellett

rád várnia.

A beteg meghallotta, hogy odakint beszélgetnek és kiabálni kezdett

belülről.

A tiszt bement, s olyan megváltozottnak találta az apját, hogy egyszerre

valami rég nem érzett, mély megindulás vett rajta erőt. Egy idő óta

ritkán látta az öreg urat; észre kellett vennie a facies hippocraticát.

Gyöngéd hangon kezdett kérdezősködni:

– Mi történt?… Mit éreztél, amikor rosszul lettél?… Jobban vagy-e már?…

És rajta volt, hogy hamarosan megvigasztalja:

– De hiszen már semmi bajod!… Eh, semmi se történt!… Katonadolog!…

Leült az ágy mellé, vidámságot tettetett, egy pár perc alatt a

tökéletesen megnyugtató tünetek egész seregét fedezte fel; ekközben

jobban betakarta, ápolgatta, dajkálgatta az öreg gyermeket, s minden

szavából kiérzett a meghatottság.

Az öreg leste s titkolt örömmel fogadta ezt a hatást. Panaszkodott,

nyögött, mindenáron sajnáltatni akarta magát. Fájdalmakat szinlelt s a

teljesen megtörtet adta, hogy a fia még betegebbnek gondolja, mint

amilyennek ő maga tartotta magát – pedig már nem lehetett volna

betegebb.

– Hát még szeretsz egy kicsit? – kérdezte látható elégtétellel.

És mindjárt igy folytatta, tréfás hangon, bár komolyan gondolta:

– Szeretsz még annyira, hogy megvernél valakit a kedvemért?

– Akár meg is ölöm, hogyha ugy kivánod! – tréfálkozott a tiszt.

– Azt nem! – szólt komolyan az öreg. – Hanem pofozd fel! Verd meg jól!

Verd agyba-főbe! Ugy, hogy egy darabig ne tudjon megmozdulni! Ugy, hogy

jól megkéküljön!

– Kit akarsz igy megkékiteni? – kérdezte meglepetten a fia.

– Miklosics Nándort – suttogta az öreg.

– Az öreg Miklosicsot?

– Nem is olyan öreg. Hiszen együtt jártunk iskolába!

– És miért?

– Azt ne kérdezd. Tedd meg szó nélkül. Menj oda és pofozd fel

jobbról-balról. Aztán mondd meg neki: „Ezt az apám küldi!“

– De, apám, csak nem gondolod komolyan?…

– Szóval nem teszed meg. Ha a babádat valaki a kávéházban szemügyre

veszi, ebbe az emberbe belekötsz, leütöd, összeszabdalod; de ha az

apádat gyalázzák, azt csak intézze el az apád maga! A megbénult,

haldokló öreg ember, ha elégtételt akar, hát csak szerezze meg magának!…

ugy, ahogy tudja!… olyat, amilyet tud!…

– Nagyon jól tudod, hogy nincs igazad. Még csak az kellene, hogy téged

gyalázzanak!… Persze, hogy nem türném el! De hát ki gyalázott és hogyan?

Mit csinált ez az öreg Miklosics, hogy ennyire elfogott az indulat?!…

Mondd el és én azonnal elintézem a dolgot, biztositlak, hogy a

legteljesebb megelégedésedre!

– Ezt a dolgot csak egyféleképen lehet elintézni. Ha nem kérdezősködöl,

hanem odamész és szó nélkül felrugod!

– De kérlek, hogyan képzelhetsz ilyet?… Ez a Miklosics egy haldokló

aggastyán!… Öreg, beteg és nyomorék!… Ép ember korában is csak akkora

volt, mint egy hernyó és már rég óta béna… tolószéken vontatják

jobbra-balra… félig vak, vagy talán már egészen meg is vakult…

– Hogy is ne! Csak szimulálja a látóideg sorvadást, mert sajnáltatni

akarja magát. Közönséges szivárványhártyagyuladása van.

– Elég az hozzá, ez a Miklosics már nem ember, hanem csak egy emberi

roncs!… Hiszen ha én ehhez csak egy ujjal is hozzányulnék, akkor engem

joggal kikergetnének a világból!… Nem értem, hogyan juthatott eszedbe

ilyen szörnyüség!… és egy percig is hogyan gondolhatsz rá komolyan?… A

felindulás, ugy látszik, megfosztott a józan itélőképességedtől… Igen,

ha volna egy felnőtt fia, akkor megtehetném, hogy a kivánságodra minden

további kérdezősködés nélkül inzultálnám a fiát… bár akkor is helyesebb

volna számadásra vonni a fiut és elégtételt követelni tőle… mert hátha

nem is tudna a dologról, amint én nem tudok?!… De nincs fia, a leányát

pedig nem hivhatom ki párbajra!…

– Tehát, mert nincsen fia, vágjam zsebre, hogy tolvajlással vádol?

– Hol vádol tolvajlással?… Mi történt és mikor?… Mondd el már!…

Az öreg ember a párnája alól egy összehajtogatott ujságot vett elő,

kibontotta és átnyujtotta a fiának, rábökve az ujjával az utolsó oldalon

a kishirdetések egy helyére.

A tiszt álmélkodva olvasta:

„PRUTYI! Ne felejtkezzél meg róla, hogy szökőévben vagyunk és hogy

sajnos, minden február huszonkilencedikén meg kell fürödnöd! Simi

tiszteltet a tengeren tulról és a közös kasszából egy kis aprópénzt kér.

A Francia Bank miatt ne aggódjál: ott már elfelejtették a dolgot!“

Hogy az öreg ember nagy – talán halálos – felindulásának magyarázatául

ezzel a kishirdetéssel áll elő, olyan meglepőnek és groteszknek tünt fel

a főhadnagy előtt, hogy meghatottságában és nyugtalanságában is majdnem

elmosolyodott.

– Mi ez? – kérdezte. – Nem értem.

– Prutyi, – szólt az öreg – ez én volnék. Az iskolában csufoltak igy. Az

első sorok azt akarják mondani, hogy tisztátalan vagyok. Egy életen át

üldözött ezzel. Egyszer, az iskolában, valamiért összeszamaraztam és

mert hamarjában nem tudott mit visszavágni, boszuból azt találta ki,

hogy nem szoktam megmosni a nyakam. A gyerekek előtt ilyesminek mindig

nagy hatása van. Ő vagyonos szülők gyermeke volt, bársony nadrágban

járatták, arany óraláncot viselt, én csak szegényesen öltözködhettem –

és ennyi elég volt rá, hogy ezt a ráfogást sohase tudjam lemosni

magamról. Később is mindig ezen az ostoba hazugságon nyargalt: a hátam

mögött mindenfelé ezt beszélte rólam és szemtől-szembe is tett erre

homályos célzásokat. Ezeket aztán, amikor az egyetemi éveinkben

egypárszor kérdőre vontam, letagadta, kimagyarázta, vagy igazságtalan,

gyerekes tréfának mondta; néha a nyakamba borult, igaz barátomnak

hazudta magát és sirva kért bocsánatot.

– Különös, hogy az utolsó néhány évet nem számitva, minden időben sokat

érintkeztetek…

– Egy kissé talán azért is, hogy visszaadhassuk egymásnak a kölcsönt,

mert elképzelheted, hogy a gyilkos tréfálózásban nem maradtam adósa. De

ő kezdte, a pimasz!… Persze, leginkább mégis az átkozott véletlennek

tulajdonithatom, hogy mindig egy körben kellett mozognunk. És ez a

gazember, ez a disznó, mondhatom, megrontotta az egész életemet! Ha

valamikor ezt vagy azt nem értem el, egyesegyedül neki tulajdonithatom;

ha abból, amire vágyódtam, sok nem teljesedhetett, ő tette!… ő

akadályozta meg a sikeremet itt is, ott is, a gyanusitgatásaival, a

ráfogásaival, a rágalmaival… azzal, hogy ahol csak tehette, ócsárolt,

gunyolt, kisebbitett. Mindig cipeltem magamon valami gyanut, soha se

tudva, hogy mit, mint az a szegény gyerek, akinek a hátára a másik

gyerek orozva cédulát tüzött fel, amelyet mindenki láthat, csak éppen ő

maga nem látja, hogy a hátán ezt a felirást hordja: „Szamár“. Mindazt a

gyanut, amelyet valaha el kellett viselnem, ő akasztotta rám; a

gyanusitgatásnak és a gyalázkodásnak néha egész sleppjét vonszoltam

magam után és ha bizalmatlansággal, idegenkedéssel vagy kicsinyléssel

találkoztam, ezt mind annak köszönhettem, hogy nem átallotta a

legszemtelenebb s a leghazugabb ráfogásokat hiresztelni rólam.

– A harag alighanem igazságtalanná tesz s bizonyosan túlzod a dolgot.

Hiszen mi ezt nem is sejtettük!… pedig ha folytonosan ócsárolt és

rágalmazott volna, ahogy mondod, ahogy képzelted, egy és más okvetlenül

eljutott volna a mi fülünkbe is!…

– A családomat csak nem traktálhattam a boszuságaimmal és a

keserüségeimmel! Aztán meg a gazember mindig óvatos volt a

rágalmazásban, kivált, amióta felnőttél, de előbb is. Hiszen én magam se

tudtam fülöncsipni a rágalmat!… nem kerülhettem szembe vele soha.

Egyetlen egyszer… de a gazember akkor is kisiklott a kezeim közül…

mindent letagadott… esküdözött, hogy ártatlan benne, hogy ő a legjobb

emberem!… És ez a hallatlan galádság, hogy most arcátlanul vágja a

szemembe, amiről akkor tudni se akart, amiről maga is azt mondta, hogy

ilyet csak a legförtelmesebb gazemberek terjeszthetnek rólam!…

– De hát mi az!

– A Francia Banknak volt egy vezető embere, valami Lind Simon, akivel az

igazgatóság összekülönbözött, mert azt hitték, hogy ostoba fráter, aki

szerencsétlenül dolgozik. Kitették a szürét, és ebben a zsiványban volt

annyi szemtelenség, hogy bepörölte a bankot. Már régebben én voltam az

ügyvédje… engem is becsapott, mint mindenkit… s amikor én javában

bizonyitgattam az ő igazát, egy szép napon megszökött, valószinüleg

Amerikába… mert ma is bottal ütik a nyomát. Rövidesen kiderült, hogy

valami hihetetlen ravaszsággal rettenetesen meglopta a bankot, s a pört

csak azért inditotta meg, hogy itthon mindenkit lóvá tehessen addig,

amig a külföldön végrehajthatja a körmönfont csalást. Miklosics ekkor

azt a gyanusitást bocsátotta szárnyra, hogy a zsiványt én szöktettem meg

és hogy osztozkodtunk a prédán. A banknál jól tudták, hogy ez

képtelenség, mert a furfangos zsivány, egy régi, eltitkolt

intézkedésének a segitségével, csak a szökése után, egy párisi nagy

pénzintézetnél tehette rá a kezét a bank vagyonára (a csalás olyan volt,

hogy csak egy volt igazgató követhette el), senki se gyanusithatott meg,

aki ismerte az ügyet… de a könnyenhivőkkel elhitethette, hogy gyanus

vagyok… semmi se olyan kapós, mint a rágalom. Mikor megneszeltem a

dolgot, utána jártam a lappangó gyanunak és sejtve, hogy honnan fuj a

szél, rátörtem a régi ellenségre. Mindent letagadott; esküdözött, hogy

egy szót se hallott az egész dologról; komédiázott, mintha felháborodnék

azon, hogy ilyesmit hiresztelnek rólam… rólam, akiről ő is és mindenki

tudja, hogy puritán ember vagyok! És most, több mint husz év multán, van

pofája az arcomba vágni ezt a cudar vádat!

– Azóta bizonyosan történt köztetek valami…

– Azóta ujra, meg ujra szemtelenkedett velem s hogy miket hiresztelt

rólam, mi mindent követett el ellenem, azt el tudom képzelni.

Egyik-másik turpisságát megtudtam, de talán a tizedrészét se annak, amit

ellenem vétett; és hogy mennyi kárt okozott nekem, az már soha se fog

kiderülni. Természetesen, én se kiméltem őt, ha róla volt szó… csak nem

nyilatkozom gyöngéden az ilyen halálos ellenségről?… mindig gyülöltük

egymást, de minél inkább mult az idő, annál inkább elmérgesedett köztünk

az a furcsa viszony, amelyet ő sokáig barátságnak akart feltüntetni.

– Azt hiszem, nagy hibát követtél el ebben a dologban. Ha még

jogászkorodban alaposan, komolyan kiverekszed magadat vele, sok

boszuságtól kimélted volna meg magad. Egy életen át sinyled, hogy

egyszer nem voltál eléggé határozott. Hiába, vannak idegenkedések,

amelyeket nem szabad megőrizni, mert mérget halmoznak fel a

szervezetben!… és vannak versengések, amelyeket hamarosan el kell

dönteni! Erre a célra pedig a legjobb eszköz a kard. Ha akkor egyszer s

mindenkorra leszámoltál volna vele…

– Erre magam is sokszor gondoltam később.

– Vagy aztán, ha már ezt elmulasztottad, ne törődtél volna vele. Hagytad

volna, beszéljen és csináljon, amit akar. Végre is elunta volna, hogy

folytonosan ellened áskálódjék.

– Ehhez nem volt elég önuralmam.

– Pedig a legrosszabb, amit tehettél, az volt, hogy mindig számon

tartottad, mit csinál. Persze, visszalövöldöztél te is, amikor alkalmad

nyilt rá?

– Azt nem tagadom, hogy én is sok borsot törtem az orra alá.

– Gyónd meg, régóta nyájaskodtok már az ujságban?

Kisült, hogy már vagy négy éve enyelegnek a kishirdetések közt.

– Már most mit csináljunk ezzel a hullával?! – tanakodott fenhangon a

főhadnagy. – Semmit se csinálhatunk neki. Különben kár ugy a szivedre

venned a dolgot. Mit árt neked az, akármilyen aljas gyanusitást dugdos

is bele a kishirdetéseibe?! Vád az, amelyet titkos jelekbe,

hieroglifákba foglalnak?! Hiszen mintha kinai nyelven levelezne veled!

Ki tudja, hogy rólad van szó és hogy mit akar az orrod alá dörgölni?!

Idegenek számára az egész megérthetetlen… olyan ez, mintha egy gyerek a

sötétben kiölti rád a nyelvét.

Vagy egy félórai vitatkozás után ugy látszott, hogy valamennyire mégis

csak sikerült az öreget megnyugtatnia. Megigértette az apjával, hogy

ezentul soha, egy szóval se fog felelni a konok ellenségnek, s azt is,

hogy ezután kezébe se veszi az ujságot. Aztán elment dolgára.

Az öreg, mikor magára maradt, egy darabig eltünődött s aztán igy

sóhajtott fel:

– Csak még addig ne haljak meg, mig még egyszer, egyetlenegyszer

megfelelek neki!…

A felesége meg a leánya előtt eltitkolta a tervét. Félt, hogy lebeszélik

vagy kijátszszák.

Várt. Majd csak akkor fog cselekedni, amikor amazok elalusznak.

Egész este szótlan volt; el-elgondolkozott s néha egy-egy mosolyt

fojtott el.

Az izgalom már hajnalban felköltötte. Felkászolódott, nagy csöndben

átvonult az ebédlőbe s ott várta meg a reggelit, sétálgatva.

Mikor a szobalány bevitte hozzá a reggelit, egy cédulát meg két forintot

nyomott a lány kezébe.

– Ezt a kishirdetést – szólt – nyolc órakor el fogod vinni a

kiadóhivatalba. A másik forint a tiéd, de senkinek se mondod meg, hogy

hol jártál, érted?

Aztán ujra lefeküdt és végre valahára megnyugodva, mindjárt elaludt.