_Szezón végén._
Miklósháza, augusztus 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van
igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál
volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?!
Nincs a világon még egy ilyen rettenetes hely… és nem fizethetsz nekem
annyi pénzt, amennyiért én még egyszer eljöjjek ide!
Igazán nem értem, hogy tudtam itt ennyi ideig kibirni. A főszezónban még
csak hagyján… amig az emberek jönnek-mennek, az ember a pokolban is
elszórakozik valahogy. De amióta a nálam szerencsésebbek seregesen haza
menekülhettek, azóta olyan ez a hely, mint a temető.
Képzelheted, hogy mióta a pincérek is hanyatt-homlok menekülnek, micsoda
kiszolgálásban van részünk! És milyen szörnyü ételeket sóznak ránk!
Persze, lakjunk jól a „szép vidék“-kel, ezzel a szomoru tájékkal,
amelylyel már torkig vagyok, amelyet soha többé még az álmomban sem
akarok ujra látni!
És még ők néznek ki bennünket, a bérlőék! Mert ők már megelégeltek
bennünket, azokat az ostobákat, akik az egész szezónra előre kifizették
a lakásukat!
Nem is hiszed, mennyit szenvedtem az utolsó két héten. Talán megőrültem
volna Plaveczkyné nélkül.
Ez a kedves, szép, okos, mulatságos asszony eddig még csak megvigasztalt
valahogy. Örök jókedve, elméssége megenyhitette, türhetővé tette azt a
szomoru kénytelenséget, hogy a szezón végéig itt kell maradnunk.
Eltréfálkoztunk a sok kellemetlenségen; bánatomban is meg tudott
nevettetni.
Hiszen tudod, milyen kedves asszony! Talán még kedvesebbnek találtad,
mint szeretném… no, de az utolsó látogatásod idején elég jól viselted
magad, hát Isten neki, megbocsátok!…
Hanem abban nem volt igazad, hogy ilyen meg olyan… hogy sokat
kacérkodnék, vagy szeretne flörtölni… tudom is én már, miket mondtál
róla!
Jó, derék aszony ez; csak eszes és mindig jókedvü.
Veled is csak bolondozott. Kár, hogy ugrottál. És bizony nagy hibát
követtél el, amikor egy kicsit féltékenynyé tettél rá. Ezzel
megrontottad az egész főszezónomat, amely különben elég mulatságos lett
volna.
Hogy mennyire tévedtél Plaveczkyné megitélésében, annak fényes
bizonyitéka az utolsó pár hét. Ha olyan volna, amilyennek te hitted,
bizony nem érte volna be pusztán az én társaságommal, több mint két
héten át. Mert itt mostanában az udvarlónak szinét se láthatta.
Arról nem is szólok, hogy bár egy percre összekoccantunk és néhányszor
talán meg is bosszantottam, mindvégig kedves maradt hozzám. Hogy
pletykált volna rólam, abból egy szót se hiszek.
Az ellensége se tagadhatja le róla, hogy nagyon kellemes, okos, müvelt,
ötletes és mindenekfelett mulatságos asszony. Azt se, hogy derék, jó
anya, aki kitünően neveli a gyermekét. És egész Miklósháza elismerte
róla, hogy amilyen kevés áldozattal, olyan ügyesen, igazán rendkivüli
izléssel tud öltözködni, csodálatosan finom izléssel.
De hiszen nem ujság neked, hogy nagyon megszerettem és ő is engem. A
fiuk is csak addig könyörögtek, hogy: „maradjunk még!“, ameddig a kis
játszótársuk, Misike is itt volt.
Hanem, fájdalom, tegnap már Plaveczkyné is elutazott.
Mondhatom, mind a ketten elérzékenyedtünk, a mikor elbucsuztunk.
– Kedves Bartáné, – szólt – remélem, otthon is látjuk egymást?!…
Megigértem neki és amikor a vonat elvitte őket, – hiszed vagy nem hiszed
– sirva fakadtam.
Mióta ő is itt hagyott, Miklósháza valósággal türhetetlenné vált. Szó
sincs róla, hogy még egy hétig vagy éppen tiz napig is el birnám viselni
a sok unalmat és bosszuságot, azért kérlek, jöjj értünk minél hamarább
és szabadits ki bennünket ebből a rettenetes fészekből!
Szervusz, kedves öregem, csókol és vár feleséged,
Piroska.