_Szezón derekán._
Miklósháza, julius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van
igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsésebben már nem is választhattam
volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszembe?!
A gyönyörü vidék… a pompás ellátás… a kitünő társaság, – mindezt,
együtt, sehol se találhattam volna meg ilyen kevés pénzért.
Csak ez az utálatos Plaveczkyné ne volna!
Hiszen láttad! Ismered. Attól tartok, jobban ismered, mint szeretném.
A legérdekesebb a dologban az, hogy a mióta kerülöm, ugy tesz, mintha ő
kerülne engem.
Persze, most már nem szorult rám, mint a szezón elején. Olyan sok itt az
ember, hogy még ő is talál magának társaságot. No, természetesen olyan
társaságot, amely hozzávaló.
Azt irod: miért barátkoztam meg vele? És ha már összebarátkoztunk: miért
nem maradtam vele jó lábon? Miért árultam el, hogy elidegenedtem tőle?
Istenem, eleinte alig volt itt ember!… Valakivel csak kellett egy pár
szót váltanom, ha nem akartam, hogy beszélni is elfelejtsek! A szezón
elején kettőnkön kivül nem jött ide fiatal nő s végre is az
öregasszonyokkal nem ülhettem össze a cselédekről meg a gyermekápolásról
vitatkozni.
Aztán eleinte nem is mutatta ki a foga fehérét… amit jól tett, mert a
fogsora nem éppen irigyelni való. Csak később bizta el magát, amikor
nagy csapatokban kezdtek jönni az uj vendégek.
És utoljára már lehetetlenné vált eltürnöm, hogy engem is
kompromittáljon az örökös kacérkodásával.
Nagyon meg tudom érteni, hogy amióta hátat forditottam neki, magamra
vontam a gyülölségét. De miért nem tesz ugy, mint én, aki egyszerüen nem
törődöm vele?!… Eszébe se jut, hogy követnie kellene az én jó példámat.
Folyton csak rólam pletykál, kigyót-békát kiált rám és éjjel-nappal azon
töri a fejét, hogy mivel boszanthatna meg!…
Világos, hogy rá se hederitek.
De néha mégis sikerül felháboritania. Képzeld, a multkor megfogta
Sanyikát és kigyóntatta! hogyan élünk, mit csinálunk otthon? (Pedig már
egy hete nem is köszönünk egymásnak!) Az efféle is csak neki juthat
eszébe. Kivallatni egy hat éves fiucskát, – hogy hátha elejt valamit,
ami gyanuba keverheti az anyját?!… Nem, ez az asszony nem ismeri a
szégyent.
Az igaz, hogy én már rá se tudok nézni. És terpeszkedhetik előttem
akárhogyan, még csak meg se látom. Természetesen minél nagyobb
közömbösséget mutatok, annál inkább dul-ful magában. Megölne egy kanál
vizben.
Ugy viselkedem, mintha nem is tudnék erről. De bár nem szerzem meg neki
azt az elégtételt, hogy kizavarhatna a nyugalmamból, annyit mégis elér,
hogy a kellemetlenkedéseivel és a pletykáival alaposan megrontja
miklósházi szép napjaimat.
És nemcsak ő maga bosszant folytonosan, hanem a porontya is. Nincs
Miklósházán, de talán az egész világon sincs vásottabb teremtés, mint ez
a kis leány. Az igaz, hogy elhanyagoltabb sincs. Az anyja már kora
reggel siet lerázni a nyakáról, hogy annál szabadabban
járhasson-kelhessen és hogy a gyermek jelenléte ne zavarhassa
flörtöléseiben. Igy aztán a gyermek folyton a mi nyakunkon ül s a világ
még nem látott ilyen pajkos kölyköt. Az egész Miklósházának valóságos
réme. Már nem merünk a terraszra ülni, mert minden percben készen
lehetünk rá, hogy Misike a háztetőről a fejünkre fog pottyanni.
A mamája pedig ezalatt egyre flörtöl vagy öltözködik. Mindig öltözködik,
ha nem flörtölhet, pedig már az egész Miklósháza látta mind a tizenhét
rossz ruháját, amelyeket maga ábdált össze. És ha meggondolom, hogy
vannak naivak, akik ezeket a szerencsétlen holmikat párisi ruháknak
nézik.
Azt kérdem tőled: minek megy az olyan asszony fürdőhelyre, akinek még
tisztességes ruhára se telik?!
És azt kérdem magamtól: fukarabb-e ez az asszony, mint pazar, vagy
pazarabb, mint fukar?! Mert nem értem, hogy ennyi pénzt elszórni
mindenféle rongyra, hogyan lehet szive egy olyan asszonynak, aki annyira
fukar, hogy egyetlenegy izléses toalettért is sajnálja a pénzt?!