Sperling Antónia, volt táncosnő, most többszörös háztulajdonos
Andrássy-uti palotájának első emeletén, abban a szobában, amelyet az
özvegy Sperlingné magának foglalt le, a nevezett özvegy Sperlingné és az
öreg Stefi gróf, Antónia régi barátja, durákot játszanak. Stefi gróf már
hetvenegy éves; a szemejárása és a hanghordozása még elárulják, hogy
valaha egész sereg élősdi leskelődött és fülelt körülötte, de a külsején
egyébként már erősen meglátszik, hogy ez a sokat emlegetett ember, aki a
pazarlása nagyszerüségével tultett a mesebeli Esterházyakon, mindig
többet költött másokra, mint magára. Az özvegy Sperlingné, bár tul van a
hatvanon, nem egészen közelről nézve még most is szép asszonynak
látszik. Feltünően ápolja a személyét; az olyan hölgyek, akik
fiatalságuk legszebb éveit nagy urak társaságában töltötték, késő
öregségükben se hanyagolják el magukat.
Játék közben az özvegy Sperlingné és Stefi gróf igy beszélgetnek:
_Sperlingné:_ Kérem, ne csaljon!
_Stefi gróf:_ Hallja, mama, ne mondjon ilyeneket! Maga jól tudja, hogy
én akárhányszor feltettem egy kártyára egy egész uradalmat és soha senki
se mondta, hogy csalok. Maga az első, aki folytonosan csalással vádol
engem… most, amikor durákot játszom, tiz fillérbe!… mert már nem tudok
meglenni a kártya nélkül. De hát mi vagyok én?! Csizmatisztitó vagyok
én?!
_Sperlingné:_ Maga még csak nem is csizmatisztitó. Maga csak egy öreg
játékos, aki már csalni se tud. Csak akar csalni, de nem tud.
_Stefi gróf_ (leteszi a kártyát): Kérem, mama, én hölgyekkel szemben
mindig udvarias vagyok, de ne tessék engem sértegetni, mert ha még
egyszer ilyet mond, én örökre kiköltözöm ebből a házból. És maga jól
tudja, hogy mi ennek a vége, mert ez már éppen ötödször fog megtörténni.
Akkor persze a Tónika utánam rohan a vendéglőbe és sirva kér bocsánatot;
maga pedig megint ki fog kapni.
_Sperlingné:_ Nekem még a Tónika se parancsol. Különben ne
érzékenykedjék, hanem vegye fel a kártyáját és folytassuk. Mintha nem
tudná, hogy tréfálok! De magának könnyebb a lelke, ha jeleneteket
csinálhat és panaszra mehet a Tónikához.
_Stefi gróf:_ Tudom, hogy magánál ez tréfa, de az ilyen tréfák nem az én
izlésem szerint valók és föltettem magamban, hogy le fogom erről
szoktatni. Azért nem is kártyázom tovább, a mig bocsánatot nem kér
tőlem. Már csak azért se kártyázom tovább, mert látom, hogy nagyon
szeretne tovább játszani. Csak azért se!
_Sperlingné:_ Csak ne kiabáljon! A Tónika a szomszéd szobában alszik, és
tudja, hogy a Tónika nagyon haragszik, ha délután félnégy előtt
felköltik.
_Stefi gróf:_ Nekem senki se parancsol. A római pápa se.
_Sperlingné:_ Csak a Tónika. De attól aztán reszket.
_Stefi gróf:_ No igen, a gyöngédség ez, olyan valami, ami a mama előtt
örökre érthetetlen marad. Ha szeretek kedvében járni a Tónikának, a mama
ebben csak hizelgést, félelmet, papucsot, haszonlesést s még nem tudom
miféle aljasságot lát. De hát nem ugy bántam a Tónikával mindig, mint
egy királynéval?!… Nem ugy bántam vele akkor is, a mikor még csak kis
senki volt, akit az tett valamivé, hogy én voltam a barátja?!… Mert én
gyöngéd vagyok.
_Sperlingné:_ Ha gyöngéd, ne zavarja ki az álmából. Legyen csöndes és
kártyázzunk tovább. A csalást visszavonom.
_Stefi gróf:_ Nem kártyázom tovább, mert felizgatott, pedig megvallom,
hogy jobban szeretnék kártyázni, mint vitatkozni a mamával. Ha büszke
akar lenni rá, csakugyan eldicsekedhetik vele, hogy az egyetlen ember a
világon, aki engem ki tud zavarni a sodromból. Én nyugodt ember vagyok,
egy cseppet se ideges, a hidegvérem közmondásos…
_Sperlingné:_ Csak volt.
_Stefi gróf:_ Mondhatom magának, hogy fejedelmeket láttam sáppadozni és
remegni abban a helyzetben, amelyben én olyan szilárd és nyugodt
maradtam, mint észak csillaga… Mintha csak ércből lett volna az arcom.
És mindig példaképpen emlegettek, ha az önuralomról volt szó. De a mama,
a szörnyü hidegségével és a kötekedő, gunyos, csupa lenézést kifejező,
hogy ne mondjam: a huszárhadnagyokra emlékeztető hanghordozásával
olyanokat tud mondani, amik egy olimpusi istennek is az arcába kergetnék
a vért. És ha éppen akarja, megvallhatom magának…
_Sperlingné:_ Csak mondja ki! Ne féltsen engem. Ne legyen olyan gyöngéd.
_Stefi gróf:_ Nos hát igen, ilyenkor néha megbánom, hogy annak idején
nem lőttem fejbe magamat. Más nem tud nekem olyat mondani, ami ezt
megbánatja velem. Csak a mama.
_Sperlingné:_ Ej, soha se lövi magát fejbe az, aki erről beszél. Aki
fejbe lövi magát, az nem beszél.
_Stefi gróf:_ Ez a közmondás is csak olyan igaz, mint a többi. Nálam,
igenis, csak egy asszonyi hajszálon mult. Az egész világ szinte várta
tőlem. Én magam sohase hittem volna, hogy ilyen helyzetbe jutva, még az
is megtörténhetnék, hogy nem lőném fejbe magam. És miért is ne? Soha se
féltem a haláltól; a pokoltól se, semmitől. Gyönyörü élet volt mögöttem,
hosszu élet, s mi várt rám?!… Hatvanöt éves koromig ugy éltem, mint egy
maharadzsa. Rengeteg vagyonom volt, s ami gyönyört a föld kinál, azt
mind tálcán hozták elém. Szerályt tarthattam volna; egész udvarom volt
hizelgőkből, tányérnyalókból és rabszolgákból… ha örömet találtam volna
benne, kedvemre utálhattam volna az embereket. Tetszésem szerint
élhettem az izgalmaknak és kedvteléseimnek. És a kedvteléseim mindig
uri, néha igazán nemes kedvtelések voltak. A legjobban szerettem adni,
segiteni, ajándékozni, örömet okozni, jót tenni; szórtam a pénzt, mert
jól esett az a tudat, hogy hasznára tudok lenni sok embernek, hogy azt
az átkot, mely minden nagy vagyonhoz hozzáfüződik, be tudom váltani
áldásra. Fejedelmi módon támogattam minden olyan törekvést, amely nekem
tetszett; adóztam a köznek is, ugy mint egy király s örültem, hogy
ajándékkal fejezhetem ki, mit tartok pártolásra érdemesnek. Hiu voltam,
az igaz. Szerettem, ha azt mondják rólam, hogy: kevés ilyen gavallért
látott még a világ. De ez se volt nemtelen hiuság. Szerettem szépen élni
és ez talán mégis csak menthető hiuság. Ha elszórtam az egész
vagyonomat, ez semmi esetre se volt szándékos; de ez se történhetett
volna meg, ha nem akartam volna minden cselekedetemmel megmutatni, hogy
semmire sem becsülöm a pénzt s hogy a különb dolgokat többre becsülöm.
Nem volt mit restelnem a bukásomon s nem volt mit várnom az élettől. Hát
élet ez, amikor az embernek nem maradt egyebe, mint durákot játszani?!
Egy olyan embernek, aki ugy élt, mint én! Akkor jött a Tónika és sirt,
hogy ne lőjem fejbe magam. Azt mondta: amije van, azt én adtam neki, hát
ez még megmaradt nekem. Ez szép és ez engem meghatott. Nagyon szép! –
mondtam magamban. – Tiz millió közül csak egy csinálná meg és talán soha
se az, akitől várjuk. Hát ez engem nagyon meghatott. És azt mondtam
magamban: „Ha negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt éves vonék, okvetlenül
fejbe lőném magam, hiába sir a Tónika. De már hatvanöt éves vagyok. Hát
érdemes azért a kevésért, ami még hátra van, öngyilkosnak lenni?! Ami
még hátra van, az már ugy se élet, az már halál, durák. Most már egészen
mindegy“. Igy volt. És az szép, amit a Tónika csinált, de az már nem
szép, hogy a mama az egész micsodát megbánatja velem.
_Sperlingné:_ Hát ne bánja meg! Mondtam én, hogy: mért nem lőtte magát
fejbe?… Én csak azt mondtam, hogy ne lármázzon, mert a Tónika felébred.
De maga boldog, ha jeleneteket csinálhat és engem leanyósozhat. Mért?
Olyan nagy szerencsétlenség egy öreg asszonynyal durákot játszani?! És
mindig csak velem verekszik! Mi baja van velem?! Tehetek én róla, ha azt
hitte, hogy a milliói elkölthetetlenek és egy kis tőzsde-veszteség, meg
egy kis kártya-veszteség, meg egy kis számitani nem tudás, a kedvezőtlen
véletlenek egy kis összetalálkozása… és a milliók hirtelen ugy
elröppentek, mint egy szép álom!… Tehetek én erről?! Mit mondtam én
magának azóta, hogy a csalást visszavontam, ami magát sérthetné?! De
magának semmit se lehet mondani. Egy ilyen nagy embernek, aki el tudott
verni nem tudom hány milliót! Persze, aki el tudja szórni a pénzt, az
nagy ember; és a polgári takarékosság, az kicsinyesség. De ugy-e, jó
volt, hogy a Tónika nem herdálta el, amit kapott és nem tünt el, mint a
többiek, akik a maga pénzét széthurcolták a világba, hanem sarokházat
vett, és megint sarokházat vett, és mindig csak sarokházat vett?!… Mert
mégis csak jobb durákot játszani egy öregasszonynyal, mint a földben
lenni.
_Tónika_ (benyit): Micsoda lárma ez megint?
_Sperlingné_ (mentegetőzve): Én mondtam a grófnak…
_Tónika_ (szemrehányó hangon): De édes Stefi, én olyan keveset kérek
magától!… és még ezt a keveset se teszi meg a kedvemért!