– Tollrajz a mai Budapestről. –
Történik: Bécs mellett, a freudenaui lóversenytéren, október végén,
délután négy órakor.
Nyirkos idő – mondta volna Shakspere. Az ég arculata sirós… vagy: az
égboltozatnak a szeme is, a szája is sirásra áll – mondjuk mi, szabadon
Arany János után, művészi fordulattal s azzal a hetyke merészséggel,
amely nélkül nincs ifjuság s nincs szellemi megujhodás.
A versenypálya lucskos, a nagytribün előtt elterülő sétatér csatakos, a
fogadók lelkei borusak.
Künn, az ezerszáz méteres inditópontnál, a kétévesek eladóversenyére
készülődnek. Kissé hosszasan, mert sok ló fut, s hol az egyik, hol a
másik idejekorán előre szalad.
A nagytribünnek azon a részén, amely legközelebb van a Jockey-Club
tagjainak fentartott rekeszhez, tehát ahoz a helyhez, ahol a bécsi
mágnáshölgyek nagyobb csoportba verődtek, két budapesti üldögél; egy
idősebb ur és egy fiatal asszony.
Az idősebb ur: Berzsenyi Jacques báró. A fiatal asszony: a báró
jogtanácsosának, dr. Szondy Gergelynek a felesége.
Berzsenyi báróról a bécsiek is tudják: hogy Budapest pénzkirályainak
egyike, akinek közbejötte nélkül semmiféle pénzügyi akció nem
képzelhető, s hogy üres óráiban versenyistálló-tulajdonos.
Dr. Szondy Gergelyné azonban pár szónyi bemutatásra szorul.
A szép Altmann Veronka tizenhat esztendős koráig, amikor elvitték az
első báljába, nem csinált egyebet, csak kinézett az ablakon és néha
regényt olvasott. Akárhová nézett ki az ablakból, mindenütt azt látta,
amiről a regényei beszéltek: a gazdagságot. Mindig csak a gazdagságot,
kivéve, ha otthon nézett körül. Az apja, bár egy nagy banknál a vezető
állások egyikét foglalta el, talán mert léha, élhetetlen ember volt,
sohase tudott többet szerezni annál az évi huszezer koronánál, amely a
családjának az utolsó fillérig kellett a legszükségesebbre.
Azok a gondolatok, amelyek a tizenöt éves Veronkát ablakában
foglalkoztatták, később se törlődtek ki a lelkivilágából. Veronka minden
iránt érdeklődött, ami szép, jó, nemes és főnemes, minden iránt, ami
érdekes, de egyetlen igazi szerelme, első szerelme, a gazdagság maradt.
Tizenhat éves korától huszonnégy éves koráig szorgalmas látogatója volt
a bálozás felsőbb iskolájának. E nyolc év alatt – mint
naplófeljegyzéseiből megállapitható – huszonhét érdekes férfi iránt
érdeklődött, lelkének minden hevével, – mert lelkét, mely tele volt
finom érzéssel, megrezegtette mindaz, ami a mai szép világban uj,
megnyerő és egyéni, ifjuságra vagy más erőre valló.
A sok érdekes férfi között találkozott néhány gazdag is, de ezek nem
pályáztak a Veronka kezére. Huszonnégy éves korában, reményvesztetten és
kissé fáradtan, férjhez ment huszonhetedik ábrándjához, dr. Szondy
Gergelyhez. Dr. Szondy nagyon elfogadható kérő volt. Harmincöt éves,
komoly és igen szorgalmas ember, aki vagyonnal még nem dicsekedhetett,
de főjellemvonásainál fogva nagy jövőre számithatott.
Azóta Veronka nem csinál egyebet, csak élénk társaséletet él, lehetőleg
a legjobb körökben, hogy legalább láthassa a gazdagságot. A kirakat is
érdekli, ha már nem lehet törzsvendég az ékszeres boltban.
Már nem olyan szép, mint husz éves korában, de az alakja nagyon
szerencsés, a szeme csupa lélek s a fogai gyönyörüek. Az arcvonásai nem
hidegen szabályosak, de nagyon kedvesek; a mozgásában, a beszédében s
egész megjelenésében van valami megkülönböztető, vonzó érdekesség.
Dr. Szondy Gergelynek nem csekély munkájába kerül, hogy érdekes
megjelenésü felesége megfelelően választékos mezben jelenhessék meg egy
kissé mindenütt. Kárpótlásul megvan az az elégtétele, hogy feleségét
Budapest egyik legkellemesebb jelenségének mondják, akinek a jóizlését
még a barátnői sem tagadhatják le.
Veronka szépségének csak egy nevezetesebb fogyatéka van. A hajszine a
sok ápolástól egy kissé tarka. De talán eredetileg is ilyen szinü volt;
Veronka már nem emlékszik rá.
Veronka szól:
– Igazán boldog vagyok báró ur, hogy véletlenül találkoztunk és végre
kibeszélgethetjük magunkat, mert mondhatom, ugyancsak felcsigázta a
kiváncsiságomat. Már több mint egy hónap mult el azóta, amikor jelezte,
hogy meg fog látogatni, mert igen komoly mondanivalója volna… Én várom,
várom, de hiába… és nemcsak hogy nem jön, hanem, amikor véletlenül
találkozunk, mint a mult héten, a filharmonikusoknál, ahol éppen egymás
mellé kerültünk, akkor se elégiti ki a kiváncsiságomat, hanem kitér
azzal, hogy ez a hely a legkevésbbé se alkalmas a meghitt beszélgetésre…
pedig mire való a szünet két zeneszám között, ha nem éppen erre? Mondja,
hogyan lehet egy kiváncsi asszonyt igy meggyötörni?!… De megbocsátok,
feltéve, hogy most mindent megvall, de mindent ám!… Remélem, nem fogja
azt mondani, hogy a hely vagy az idő megint nem alkalmas?! Most rá is
ér… a közelben nem ül senki, aki meghallaná, amit beszélünk…
szerencsémre az esős idő távoltartja a tömeget… kevesen vannak s igy a
báró ur ez egyszer nem szabadulhat meg tőlem, amig meg nem gyónik.
_A báró:_ Én is örülök, hogy a kétévesek sok hamis startja végre
alkalmat ad nekem őszintén feltárnom a szivemet. Valóban igen fontos
dolgot óhajtok közölni és ha őszinte vallomásom halasztást szenvedett,
ez csakis a pénzpiac mai helyzetének tudható be, mert bizonyára a
legfájdalmasabb érzelmi ügyeknek is el kell hallgatniok, midőn a
mindennél fontosabb elintézendőkről van szó. De végre, minthogy
Csibészkirály odakünn még erősen nyugtalankodik és elég szerencsés
távolságban ülünk ezektől a bécsi hölgyismerőseimtől, akik a korláton
tul tartózkodnak, nem habozom megismertetni önt a tényállással.
_Veronka:_ Nos, nos, nos?!…
_A báró:_ De előbb önnek igéretet kell tennie, hogy nyiltszivüségemért
nem fog megharagudni. Mert az én lovagiasságom egyszerüen kizárja azt,
hogy én egy uriasszonynak olyasmit mondhassak, amit ez a személy magára
nézve sértőnek találhat.
_Veronka:_ Mennyi felesleges bevezetés! Biztositom, báró ur, hogy ön
semmit, de semmit se mondhat nekem, amiért én megharagudnám. A
legrosszabb esetben, ha valami lehetetlent kivánna tőlem, röviden azt
mondanám, hogy: nem!… De addig, ugy-e, nem mondhatok nemet, amig azt se
tudom, hogy miről van szó?!
_A báró:_ Meg kell még jegyeznem, hogy én már kedves atyja iránt is
baráti jóindulattal viseltettem és nem rajtam mult, hanem az ő saját
mulasztásán, ha ő azt a szives utbaigazitást, melyet sohase tagadtam meg
tőle, nem kérte ki elég gyakran, vagy nem tudta gyümölcsöztetni. Ezt a
jóakaratot mindig kész voltam átvinni az atyáról a leányra, amint abból
is meggyőződhetett, hogy az ön férjét neveztem ki jogtanácsosul és ha
nyiltságomat netalán nem fogja kellemesnek találni, ugy ne tulajdonitsa
ezt egyébnek, mint állandó jóakaratomnak.
_Veronka:_ Higyje el, báró ur, hogy én imádom az őszinteséget!
_A báró:_ Mindenek előtt tehát azt a rideg tényt kell közölnöm önnel,
hogy értésemre esett, mily hirek szállonganak. Ezek a hirek nem mondtak
se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy önt, mint jogtanácsosom nejét,
ugynevezett benső szerelmi viszony fűzné hozzám.
_Veronka:_ Ó, báró ur, de hisz ez borzasztó!
_A báró:_ Nem titkolom el ön előtt, hogy engem ez a hiresztelés
rendkivül kellemetlenül érintett. Nem találnék ugyan semmi szégyelni
valót abban, hogy én, mint öreg ember, egy ilyen szép asszonyt
szerelemmel füzzek magamhoz, és minthogy nem akarok jobbnak látszani,
mint amilyen vagyok, nyiltan megvallom, hogy hasonló célokért még az
áldozatoktól sem szoktam visszariadni, mert én éltesebb korom ellenére
is megőriztem ifjukori idealizmusomat. Sőt hozzáteszem, hogy például
áldott emlékezetü, boldogult nőm életében engem ez a hiresztelés a
legkevésbé sem zavart volna, mert ő, mint – fájdalom – sokáig beteg nő,
baráti elnézéssel itélte meg, sőt bizonyos büszkeséget talált benne,
hogy férjének netaláni idealizmusa a szép nők részéről tartós
méltánylásban részesül. Következésképpen, ha ez a hiresztelés néhány
évvel ezelőtt merül fel, alighanem ugy gondolkoztam volna, hogy ez a rám
nézve csupán hizelgő hiresztelés, mint olyan, mely egyedül önnek lehet
kellemetlen, rám nem is tartozik. De viszonyaim megváltoztak és
amennyire sajnálom, hogy a pletyka nem mond igazat, oly őszintén
kijelentem, hogy bizonyos okaim vannak, amelyeknél fogva a jelzett
hiresztelés rám nézve fölötte kellemetlen.
_Veronka:_ Ó, báró ur, ön halálra ijeszt!… Hogyan, az emberek azt
beszélik?!… Ó, milyen gonosz a világ!… Istenem, ha a férjemnek is a
fülébe jutna!… Mi lesz velem?! Mi lesz velem?!… Pedig ön tudja a
legjobban, mennyire ártatlan vagyok!… De hát hogyan terjedhetett el ez a
rágalom?
_A báró:_ Én is ezt kérdeztem magamtól és rögtön elhatároztam, hogy ki
fogom kutatni, miképpen terjedhetett el. Igen diszkrét módon ugyan, de
valóságos nyomozást léptettem életbe és képzelheti meglepetésemet, midőn
ez a nyomozás azt a sajátságos dolgot deritette ki, hogy ez a
hiresztelés senki mástól nem ered, mint öntől!
_Veronka:_ De, báró ur, hogy mondhat nekem ilyet?! Hisz ez felháboritó!
_A báró:_ Én is csodálkoztam és egy darabig nem tudtam megérteni, hogy
valaki, akinek semmi baja sincs, hogyan költhet egy rágalmat önmagáról,
mely végre is rossz hirbe keverheti őt, holott ő személyesen tudja a
legjobban, hogy ebből a rá nézve kompromittáló ügyből egy árva szó sem
igaz?! No, de a dolog nem is ugy történt, mintha ön, teszem fel azt,
dicsekedett volna, hogy önt szerelem füzi hozzám, hanem ugy, hogy ön
olyan szavakat ejtett el a barátnői előtt, amelyek alkalmasak voltak azt
a látszatot kelteni, mintha közöttünk meghittebb viszony volna. Az egyik
nyomozó szavai szerint ön ugy viselkedett, ugy tetszelgett nevem
emlegetésével, ugy tüntetett s olyan kétséges értelmü nyilatkozatokat
tett, mintha mindent el akart volna követni, hogy táplálékot adjon a
szállongó gyanunak, mely önt hamisan vádolta, sőt ön maga volt az, aki
saját jószántából gyanuba keverte magát és mint önkéntes kezdeményezte
egy egyénnek a megrágalmazását, aki senki más nem volt, mint ön
személyesen.
_Veronka:_ De, báró ur, én nem tudok magamhoz térni az álmélkodástól!…
Hogy én magam tévesztettem volna meg az embereket… Hogy én magam
hitettem volna el, mintha… De hisz ez őrület!… És én nem tudom
megérteni, hogyan vádolhat ön ilyesmivel egy kifogástalan uriasszonyt?!
És hogyan tud elhinni ilyen esztelenséget?!
_A báró:_ Tudja, a mai világban a kifogástalan uriasszonyok néha kissé
furcsák. A kifogástalanságuk mellett is kitelik tőlük bármi bolondság.
Aztán ez az esztelenség nem is olyan nagy esztelenség. Néha pusztán
azért is megtesz az ember ilyesmit, hogy a barátnői hadd pukkadozzanak
az irigységtől.
_Veronka:_ Ön ilyen rettenetes dologgal vádol engem!… és még hozzá, hogy
gyermekes ostobaságból követtem volna el ilyesmit!… Nem, báró ur, én nem
vagyok ennyire gonosz, de ennyire naiv sem.
_A báró:_ Magam is azt hiszem, hogy komolyabb okai voltak rá. Tudja, én
el tudom képzelni ezt a számitást egészen helyesnek. A mai világban egy
asszony igy gondolkozhatik: „Ha a társaság azt hiszi, hogy én behálóztam
ezt a nagy pénzembert, hát annál jobb. Ez engem ugy tüntet fel, hogy
nagy befolyásom van a pénzeszsákra, mindent ki tudok nála vinni, urnő
vagyok annak a hatalmasságnak az óriásbarlangjában, ahol minden nagy
érdek összefut. Mit árthat ez nekem és mit használhat?! No, használni
igen sokat használhat! Mert az emberek azt fogják mondani: ennek az
asszonynak a férje tekintély, ennek az asszonynak a férje hatalom, mert
az asszony mindent ki tud vinni a pénzkirálynál, hát bizzuk az ügyünket
mi is erre a tekintélyes emberre, akinek ilyen okos felesége van! És az
emberek talán ostromolni fogják a tekintélyes ember irodáját. Azonkivül
egy asszonyt mindig szépen ruház, egy asszonynak mindig csak reklám, ha
ilyen nagy pénzdisznók, ilyen öreg pénzdisznók hevernek a lábánál. Nincs
elegánsabb babona, mint az ilyen vén szerencsedisznó.“ Miért ne
gondolkodhatnék némelyik asszony igy, aki mindamellett, nem tudom miért,
kifogástalan akar maradni?! És szándékosan keveri hirbe magát, éppen a
férje érdekében, vagy mert a házastársak között az érdek többnyire
közös, mondjuk: a gyermekek érdekében!
_Veronka:_ Micsoda szörnyüségeket beszél össze-vissza?! El tudja
képzelni, hogy egy asszony megkockáztassa a jó hirét, a családi élete
nyugalmát, talán az egész jövőjét az ilyen kétséges haszonért?!…
_A báró:_ Miért ne?! Meglehet, azt mondja magában: „A férjem akkor se
tudná meg a dolgot, ha igaz volna; hogyan tudja meg hát akkor, amikor
nem is igaz?! E felől nyugton alhatom; engem ugyan semmin se fog
rajtakapni! A többiek pedig gondoljanak akármit! Mit bánom én, ha
rossznak gondolnak? Nekem elég, hogy nem vagyok rossz!“ És az asszony
igy okoskodhatik tovább: „Ugyan, kinek ártok vele, ha elhitetem a
világgal, mintha ugy volna, ahogy nincs?! Az öreg ember hozzátartozói
között nincs senki, akit ez a hiresztelés bánthatna. Áldott emlékü neje
már nem él, leányai pedig, a férjeiknél, csak örvendeni fognak, ha
értesülnek, hogy atyjuk még most is megőrizte ifjukori idealizmusát és a
szép hölgyek részéről, nem annyira szép szeméért, mint inkább előzékeny
modoráért bizonyos megbecsülésnek örvend. No és az öreg pénzdisznónak,
ha véletlenül értesitik, csupán hizeleghet nevének a pletykában való
tartós szereplése.“ És ez az okoskodás egészen helyes is volna, ha nekem
nem volnának bizonyos okaim, amelyek megnevezésétől, diszkrécióból,
tartózkodnom kell. Lehetnek ugyanis más, ha nem is éppen olyan szép nők,
mint ön, akik ugyanerre a reklámra igényt tartanak, sőt ez irányban
igénypört jelentenek be, és meg kell vallanom, bizonyos joggal.
_Veronka:_ Báró ur, én nem tudom, hogyan tiltakozzam, hogyan utasitsam
vissza ezt a csunya vádat s még kevésbé, hogy miképen gyógyitsam ki önt
rögeszméjéből?!
_A báró:_ Ne tegye azt, gyermekem. Mert én most már tökéletesen értem
önt, s mi több, bensőleg igazat adok önnek. Belőlem nem a neheztelés
szól, csak az ellentétes érdek. Én nem vagyok olyan elavult ember,
aminőnek netalán látszom; én meg tudom érteni az uj időket. Bizonyára én
még a régi világban nőttem fel s a régi világban a férfiak is csak
elvétve dicsekedtek el a nők kegyével; mondhatnám, csupán a
közönségesebb férfiak. Én például soha sem beszéltem volna el szerelmi
kalandjaimat; az igaz, hogy nem is igen voltak nevezetesebb kalandjaim,
mert nagyon elfoglalt a vagyonszerzés és sajátságos, de való, hogy
ifjukoromban távolról sem szerettek annyira a nők, mint öregségemben,
midőn már több társaséleti csiszoltságra tettem szert és előzékeny
modoromat is jobban megismerhették. De nem kerülhette el figyelmemet,
hogy az uj időkben a nők körében sem szokatlan a hóditásaikkal való
tüntetés és még kifogástalan nők is találkoznak, akik jól felfogott
érdekből akképen hivalkodnak, mintha nem volnának kifogástalanok, hanem
ellenkezőleg, gyümölcsöztetnék szeretetreméltóságukat, mely különben,
nem tudom miért, csupán kényelemszeretetből-e vagy más okokból is,
parlagon hever. S teszik mindezt csupán azért, mert az emlegettetést, a
hirnevet, az érdekességet, a tekintélyt, a befolyást, az
összeköttetéseket és netalán az anyagi hasznot is óhajtják.
_Veronka:_ Báró ur, tekintse védtelenségemet! Ön nem viselkedik ugy,
ahogyan egy nagyurhoz illik.
_A báró:_ Miért, gyermekem? Én egyszerüen meggyóntam önnek és ismétlem,
hogy eljárását meg tudom érteni, legkevésbbé sem nehézményezem s még
helyeselni is tudnám, ha ez bizonyos érdekeimmel nem ütköznék össze. Igy
azonban figyelmeztetnem kellett önt, hogy ha sulyt helyez rá, hogy
kedves férje jogtanácsosom maradjon, igyekezzék ellentétes eljárással
megcáfolni azokat a hireket, amelyeket nem meggondolatlanságának vagyok
kénytelen tulajdonitani, hanem éppen ellenkezőleg. Természetesen egészen
más volna a dolog, ha az ön részéről megszünnék a kifogástalanság: ez
esetben, magától értetően, elenyésznének a kifogásaim.
_Veronka:_ A báró ur talán megfogadta, hogy minden percben ujra meg ujra
meg fog sérteni?
_A báró:_ Sértheti önt, ha én valóságnak óhajtom azt, aminek az
elhiresztelése egy cseppet se sértette önt, noha egy szó sem igaz
belőle?
_Veronka:_ Beszéljünk másról, amig a férjem előkerül, ha nem akarja,
hogy itt hagyjam és egyedül járkáljak a versenytéren, ameddig a férjemet
megtalálom.
_A báró:_ Ne haragudjék, gyermekem. Bocsánatot kérek, ha
megharagitottam. És nézze!… gondolkozzék tovább erről a dologról! Igaz,
még egy vallomással tartozom önnek, bár most már elképzelheti, hogy
mindezt nem hozhattam elő a filharmónikus hangversenyen…
_Veronka:_ Még szép, hogy nem száz ember előtt vádolt meg…
_A báró:_ És gondolja el, ha én ott, halkan csevegek önnel, mindenki azt
mondta volna: „Ez a Bach egy cseppet sem érdekli a pénzkirályt; ez a
Bach már nem divat, ez a Bach egy elavult zenész, egy senki.“ Pedig Bach
ellen nekem semmi kifogásom; és hálátlanság lett volna tőlem e szegény
zenészszel szemben, akinek annyi jó álmot köszönök… Start! Csibészkirály
van elől.
_Veronka:_ Jó startot kapott?
_A báró_ (messzelátóján át nézi a versenyt): Kitünőt. Megszaladt a
többitől… lehetetlen, hogy ezt bármelyik behozza. Csibészkirály-t
fogadták?
_Veronka:_ Igen.
_A báró:_ Mondhatom, hogy már megnyerték a versenyt.
_Veronka:_ Megérdemlem ezt a kis kárpótlást az után, hogy igy elkinzott.
_A báró:_ Béküljön ki velem, gyermekem, és gondolkodjék tovább a
dologról. Jusson eszébe, hogy ha a látszat már ugyis ön ellen van, még
pedig saját akaratából, az már, hogy igaz vagy nem igaz, rendkivül
csekély különbség.
_Veronka_ (nevet): Most már a báró az, aki önmagát rágalmazza… legalább
remélem, hogy rágalmazza… De éppen ideje volt, hogy önre kerüljön a sor.