A lakás kicsiny s a boldogult méltóságos urnak olyan sok tisztelője
volt, hogy ezek most nem férnek be az öt apró szobába; a lépcsőházban is
sokan szoronganak. A szertartás már megkezdődött, de a lépcsőn még egyre
jelentkeznek uj meg uj alakok, akik egy pillanatra mégis csak be akarnak
kukkantani a lakásba, hogy leróhassák a kegyelet adóját. Azok közül
pedig, akik már vagy egy félóra óta izzadtak odabenn, sokan kimenekülnek
a folyosóra; némelyik levegő után kapkod, mások attól tartanak, hogy
nagyon meghülhetnek. Folytonos mozgolódás, de illedelmes csönd.
Közel a lépcsőhöz s a lehető legmesszebb az udvarra néző folyosó nyitott
ajtajától, két öreg ur álldogál. Az egyik odatámaszkodott a lépcsőház
fekete posztóval beburkolt falához; a másik makacsul kitart amellett,
hogy tovább folytassa halk beszélgetését a jobb pozicióban lévő öreg
urral, de mindenkinek utjában van, s hol jobbra, hol balra kénytelen
kitérni, hogy helyet engedhessen a kivülről vagy belülről jövőknek.
Kényelmetlen helyzete a társalgást kissé szakgatottá teszi.
Odabenn a nagytiszteletü ur sehogy se akar elkészülni a szónoklatával.
Kissé hosszura találta fogalmazni, nyilván azért, hogy legyen mit
válogatni belőle, ha az ujságok érdemesnek tartják a beszéd szebb
részeinek a megörökitését. Néha a lépcsőházba is kihallatszik egy-egy
szava; olyankor, amikor egy-egy költői hasonlat szakad ki hatalmas
tüdejéből.
– Igazán, egy cseppet se látszik meg rajtad, hogy betegeskedtél – szólal
meg ujra a falnál álló öreg ur. – Soha se voltál jobb szinben, amióta
ismerlek.
– Hagyd el, kérlek, – felel a másik – nekem már végem van! Ez az
ütőérelmeszesedés, ha az orvosok még nem is nevezik annak. De hát én se
élhetek örökké!…
– Képzelődés, nem ütőérelmeszesedés! Hiszen valósággal fiatalodol! Ha én
kezdenék testálni, a cukorbajommal, annak már volna értelme. De látod,
én rá se gondolok… egy kicsit vigyáz magára az ember… aztán csak
megvagyok igy is valahogy. És meglehet, hogy még sokáig elhuzom.
– Cukorbaj, ördög! Hiszen maga vagy a megtestesült egészség! És még ha
ugy volna is?! Kinél nem találnak cukrot az orvosok a mai világban?!
Régente senkinél se találtak cukrot, most mindenkinél találnak… igy
változik az orvosi divat. És egy kis cukor még hasznára válik az
embernek, mert amint mondod, az ember ügyel és nem excedál.
– Excedálni…!… Mikor volt az!…
A másik félreugrik, hogy utat nyisson egy gyászruhás, őszhaju hölgynek.
A társalgás megint megszakad.
Csak akkor folytatják, mikor az öreg hölgy valahogy már bejutott a
lakásba.
– Nem ismered?…
– Nem. De alighanem a rokonsághoz tartozik.
– A rokonok már rég itt lehetnének. Hiszen mindjárt félnégy!
– Ugy látszik, a szertartásnak soha se lesz vége.
– Ez a pap nagyon szeret beszélni.
– Azért mégis jobb szeretem a református szertartást. A katholikusok
„Circumdederunt“-ja mindig beteggé tesz. Az embernek, akarva, nem
akarva, a halálra kell gondolnia.
– Engem mindenféle fajta gyászszertartás összetör. Ugy elkinozza az
idegeimet, hogy napokig sinylek egy-egy temetést. És még hozzá mindig
meghülök.
– Magam is mindannyiszor az életemet kockáztatom…
– Azért te is eljársz a temetésekre.
– Illik, hogy megtegyem. Ez az egyetlen ugyan, amit nem lehet
viszonozni… de aki nem tud egy kis kegyeletet tanusitani, az megérdemli,
hogy a kutya se kisérje ki a temetőbe. És nekem már gondolnom kell erre…
– Ideje, egy kis közönséget szereznünk magunknak, nem igaz?!…
– Hiába mosolyogsz… van benne valami.
Hallják, hogy odabenn a pap elhallgat… ők is szünetet tartanak. Belülről
általános mozgolódás nesze hallatszik ki a lépcsőházba.
– Ugy látszik, vége a szertartásnak.
– Kijössz a temetőbe? Ha kijössz, gyere az én kocsimon.
– Én bizony nem gondoltam rá…
– Nekem ki kell mennem. A boldogult olyan sok szivességet tett nekem,
amit soha se viszonozhattam… legfőbb ideje, hogy én is megtegyek érte
valamit, ha ezzel már nem is teszek szivességet neki… Gyere velem;
elbeszélgetünk egy kicsit.
– Az igaz, hogy már régen nem láttuk egymást…
– A szegény Feri temetése óta.
– Igen, egy idő óta mindig csak temetéseken találkozunk…
A halottat kihozzák és leszállitják. A gyászoló közönség a szűk lépcsőn
csak lassan vonulhat le. Sokan óvatosságból még egy darabig fenn
maradnak a harmadik emeleten; hogy egy kicsit lehülljenek, mielőtt a
szabad levegőre érnek. Olyan meleg volt odabenn!… ugy megizzadtak!… s
künn januári hideg van.
A két öreg ur is szándékos lassusággal halad le a lépcsőn.
Lenn az egyik betessékeli a másikat egy csukott fiákerbe, s az ő
kocsijok is megindul a menet után.
Aztán tovább beszélgetnek.
A két öreg ur külsején semmi nevezetes. Fiatal hölgyek tizszer
találkozhatnának velök és tizenegyedszer is összetévesztenék őket. Két
ősz szakál; két közönséges öregember, akik nagyon hasonlitanak egymásra.
Mindössze az különbözteti meg őket, hogy az egyik az életért való
küzdelemben csak ugy, mint előbb odafenn, a lépcsőházban, valamivel jobb
poziciót tudott szerezni, mint a másik, s ez a szerencséje meglátszik az
arcán, a tekintetén, a hanghordozásán, minden mozdulatán, a másiknak a
külsején pedig ebben a pillanatban valami árnyék borong, talán annak a
keserü tudatnak az árnyéka, hogy a barátja ezer vagy kétezer koronával
több jövedelmet élvez, mint ő – nemcsak egy-két év, hanem legalább husz
esztendő óta.
– Az ám, – tűnődik el a tekintélyesebbik – igazán furcsa, hogy egy idő
óta mindig csak a temetéseken találkozunk!…
– Hát az nem furcsa, – szólal meg a másik – hogy bár más utakon jártunk,
s más körben, más társaságokban éltünk, kora fiatalságunk óta
minduntalan találkoztunk, itt vagy ott, de életünknek minden uj
korszakában más-más helyen?!
– Igazad van! Husz éves korunkban például mindig a „Tea-szalón“ cimü
mulatóhelyen találkoztunk. Te is más cimborákkal érkeztél, én is más
társasággal, de találkoztunk és abban az időben mindig csak a
„Tea-szalón“-ban találkoztunk.
– Ma is látlak, milyen kankánokat táncoltál, amikor jókedved
kerekedett!… Arra is emlékszem, hogy a „Tea-szalón“ valamennyi vendége
közül te voltál a legjobb táncos…
– De csak te utánad.
– Most már egészen mindegy.
– Aztán, ugy harminc esztendős korunkig mindig csak az éjjeli
kávéházakban találkoztunk. Soha se találkoztunk máshol, csak az éjjeli
kávéházakban.
– Mind a ketten alaposan átmulattuk a fiatalságunkat.
– Később… abban az időben, amikor már tul voltunk a harmincadik évünkön,
de még innen a negyvenediken… igazán különös… mindig ugyanabba a nappali
kávéházba jártunk. Neked is más társaságod volt ott, nekem is más és
mégis majdnem mindennap láttuk egymást.
– A legfurcsább pedig az, hogy néha, amikor kávéházat változtattunk: a
te kompániád véletlenül mindig ugyanabba a kávéházba botlott be,
amelyikbe az enyém. Pedig nem kerestük egymást.
– Sőt többször is mintha kerülni akartál volna… már vagy engem, vagy a
társaságomat.
– Ó, kerülni nem akartalak soha!… Hanem az csakugyan sajátságos, hogy
kivételképpen se kerültünk ugyanegy társaságba, pedig az életünk
nagyobbik felét én is az alatt a tető alatt morzsoltam le, amelyik alatt
te!
– Aztán egy darabig véletlenül se találkoztunk, soha, sehol, pedig
mindig egy városrészben, sokáig egy utcában, s három esztendeig egy
házban laktunk… és most véletlenül mindig csak a temetéseken
találkozunk.
Megint elhallgattak. Mind a kettő arra az időszakra gondolt, amikor
véletlenül se találkoztak. Ebben az időben foglalkoztak egymással a
legtöbbet. Mindent elkövettek, a mi csak kitelhetett tőlük, hogy
egymásnak árthassanak. Szólták-szapulták, kisebbitették, gunyolták és
ócsárolták egymást: mindegyik rajta volt, hogy nevetséges alaknak
kiáltassa ki a másikat; mindegyik ármánykodott, harcolt a másik érdeke
ellen. Előbb ugy mozogtak ugyanabban az érdekkörben, mint két propeller,
amelyek egymás közelében napról-napra ugyanazt az utat futják meg a
jobbpartról a balpartig meg vissza, ujra meg ujra… és bár folyton egymás
szomszédságában vannak, valójában sohase találkoznak, semmi közük
egymáshoz; később pedig, nagy messzeségből, ugy tüzeltek egymásra, mint
két páncélos hajó. Ez az időszak, amikor véletlenül se látták egymást és
mégis folyton csak egymás ellen manővereztek, a komoly küzdelmek, a nagy
csaták időszaka volt; nekik tulajdonképpen csak ez volt: _az élet_, mert
ami előbb történt velök, az pusztán játék, szórakozás volt.
Miért csatároztak egymás ellen olyan megátalkodottan? – most már nem
tudták volna megmondani. Miután hosszan versengtek, küzködtek,
háboruztak, – miután sokáig csak egymásra agyarkodtak, – miután hiába
keresték egymást, hogy egy kis vérengzés lehessen a dologból: uj emberek
érkeztek, akik egyformán szigoruan bántak el mind a kettőjükkel és
egyszerüen félretolták őket a csatamezőről.
A bukásban aztán kiengesztelődtek: a közös balszerencse végre barátokká
tette őket.
Eszükbe jutott: miért is ócsárolták egymást olyan buzgón?!… miért is
pazaroltak el annyi erőt, csak azért, hogy egymásnak kárt
okozhassanak?!… Milyen fölösleges fáradozás! Vannak most már elegen,
akik ezt szivesen elvégzik helyettük!…
És most már nem gondolhatnak egymásra egy kis lelkifurdalás nélkül. Most
már igazán jóbarátok: olyan jóbarátok, akik nem akarnak ártani és nem
tudnak használni egymásnak, de nagyon szivesen beszélgetnek el
egymással, ha véletlenül találkoznak… kár, hogy csak nagyritkán
találkoznak s mindig csak temetéseken.
– Tudod-e, mi jutott eszembe?! – szólal meg az egyik őszszakállu, a
mikor a kocsi befordult velük a temető kapuján. – Az a sejtelmem támad,
hogy amilyen furcsán összekerültünk mindig, még a bajban is, bár
tulajdonképpen soha se kerestük a találkozást… még itt is egymás mellé
fogunk kerülni!
A másik végre sükségét érezte, hogy életében először őszintén szóljon
ehhez az öreg emberhez, aki már olyan régen vándorol a szeme előtt.
– Könnyen meglehet, mert mi már nem várhatunk egyebet a világtól, csak
egy-egy diszsirhelyet. És ezek nagyobbrészt egymás mellett, egy táblában
vannak.