A puszta telken, ahol a megmentett embereket ápolták, egy öreg ember
járt-kelt föl s alá, mint akinek már semmi dolga.
Kétségbeesetten tördelte a kezét s halkan suttogta maga elé:
– Margit! Édes Margitom!…
Lantenac márki volt.
De Lebreton nem méltatta az öreg ember fájdalmát; még nem volt egészen
eszénél.
Bambán nézett a világba és igy motyogott kábultságában:
– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a
Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások. Ez a Párja Után
Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem
Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.
Senki se értette, mit motyog; de nem is törődtek vele. Érthetőnek
találták, hogy még nincs magánál.