Hol reménykedett, hol kétségbeesett.
Akármilyen bolond időket éltek, el kell-e pusztulnia, ennyire
ártatlanul?!…
Neki, – aki a legmesszebbre huzódott a politikának nevezett
érdekharcoktól!… Neki – a remetének, aki nem keveredett bele az
általános marakodásba!… Neki – talán az egyetlen embernek – aki nem
ármánykodott, nem fenekedett, nem agyarkodott, nem küzdött, még csak nem
is orditozott senki ellen, aki senkit se gyűlölt, mert mindenkit
megvetett, aki borzadt a vérszagtól s attól az embertelenségtől, attól a
rémes öldökléstől, amely egy idő óta, ugy látszik, életszükséggé,
életföltétellé vált, aki undorodott attól a kenyértől, amelyre embervér
frecscsent!… Neki, az egyetlennek, aki félrevonult a tülekedők, a
törtetők, a verekedők, az egymásnak gáncsot vetők, az egymás torkát
fojtogatók világából, azok világából, akik lebicskázzák egymást, hogy
kiragadhassák a másik szájából a félig megrágott kenyeret!… aki soha se
akart egyebet, mint békében, csöndesen dolgozgatni, másnak nem ártó,
mást nem rontó, mást meg nem mérgező munkából élni meg!… aki megélni is
csak azért akar, hogy eltarthassa a családját!
És ime, úgy látszik, mégis el kell puszulnia. Megöli a buta véletlen.
Valami otromba tévedés.
Vagy azért kell meghalnia, mert egyszer, egyetlen egyszer vétett az
ellen a hűség ellen, amelylyel annak a szegény asszonynak tartoznék?! És
így nem a véletlen ront rá, hanem a nemezis?!
De hát éppen neki kell lakolnia egy olyan megfelejtkezésért, amelyen a
többiek csak mosolyogni tudnak, abban a világban, ahol semmi se
szokottabb, közönségesebb és mindennaposabb, mint az ilyen
megfeledkezés?!… Százezer meg százezer férfi közül, akiknek legtöbbje
csak ennek a megfelejtkezésnek él, éppen neki kellene meglakolnia, neki,
aki talán mindegyiknél kevésbbé hibás?!…
És ilyen keményen kellene lakolnia azért, amit más büntetlenül követ el
számtalanszor, vagy amiért más csak bosszúsággal, a legrosszabb esetben
családi perpatvarral bünhődik?!… Bár az a szegény asszony, az egyetlen,
aki ellen vétett, olyan örömest megbocsátana!… Bár a bűnhődése ennek a
szegény asszonynak lesz a legfájdalmasabb!… Bár a nemezis ezt a szegény
asszonyt még jobban fogja sujtani, mint őt magát, és nemcsak a
legjobban, hanem a legtovább is, talán az egész életén át?!
Nem lázítja-e fel az értelmet, hogy _ezért_ kellene elpusztulnia?!… De
ha nem ezért pusztul el: úgy ártatlanul fog meghalni semmiért, a buta,
vak véletlen rosszakaratából, csak azért, mert a balszerencse, amely
mindig üldözte, most egész súlyával zuhan rá… éppen ő rá zuhan, noha
találhatna erre érdemesebbet is!…
Nem, nem. Ha tévedésből kellene elvesznie, ez nagyon ostoba dolog volna.
Még ezekben a bolond időkben is tulságosan ostoba dolog.
Az élet tiltakozott benne az ellen, hogy elhigyje, amivel a sors
fenyegetőzik.