István, atyja halála után, mint tizenhárom éves ifjú jutott a trónra; ő
senki tanácsát sem akará elfogadni, magától pedig épen nem volt képes
atyja bölcseségével uralkodni. A magyaroknak királyuk iránti határtalan
tisztelete, az uralkodás hatalma érettlen kezek közt elvakíták őt, s
makacs és igen elbizakodott lett: bölcsnek mondá magát mint Salamon,
bátornak mint Dávid, erősnek mint Sámson, mi épen nem volt, igy tehát az
ország kül- és belállapotának megkellett változnia. – Mindjárt
országlása kezdetén fegyverre kénytelenítetett szólitani a nemzetet;
mert a velenceiek, kiktől Kálmán Dalmátiát elfoglalta, s fegyvere által
félelemben tudta tartani, most a fiatal királynak gyöngeségét hasznukra
fordították, Dalmátiát, Horvátország kikötőivel együtt visszafoglalták;
de Jádrát és a szigeteket kivéve, visszanyerte azt István, és öt évi
békeségre lépett velök, mire Ausztriát támadta meg, mely háború
következtében Magyarország sokat szenvedett. A tüzes vérü király még
ezután sem hagyta nyugodni fegyvereit, táborát, Jaroslaw lodomeriai
fejedelmet segitendő, Oroszországba is átvitte, hol midőn Kiowot
megszállotta volna, több főnemesek az egész tábort felláziták, hogy
miért ontanák ők véröket más idegen nemzetért. István tehát kénytelen
volt haza térni, hol azután kemény boszút állott azon nagyokon, kik
külföldön megtagadták az engedelmességet. Nevezetes István
uralkodásából, hogy 1124-ben a kúnokat a Tisza és Duna közt azon a
földön, mely maig Kis-Kúnságnak neveztetik, megtelepítette.
Minekutána több évi házasságából gyermek nélkül látná magát, súlyos
aggódás lepte meg az örökös miatt, és csak ekkor tudósitották, hogy
Béla, Álmos fia, a pécsváradi monostorban él, kit azonnal magához
hivatott és megkoronáztatott. Halálához közeledvén, szerzetes ruhába
öltözött s élte virágában halt el 1131-ben.