Kovács _(haragosan lecsapja a tollát)_. Rothschildot?
A kis sakál. Most pedig beküldte a verses kötetét, _Tavaszi vihar_ a
címe.
Kovács. Tavaszi vihar? _(Az arcán kegyetlen mosoly fut végig.)_ Jól van,
Kis Sakál, majd maga fog róla írni…
A kis sakál _(az örömtől toporzékolva)_. Én? Szabad?
Kovács. Tizenöt sort! Legfeljebb tizenöt sort!
A kis sakál _(boldogan a riport-terembe siet s ott lázas buzgalommal
körmölni kezd. A cikke így kezdődik)_:
Tavaszi vihar. Valami Kapuvári _(így!)_ Antal _(így!)_ nevü ifju ember
egy tavaszi estén megcsókolta Rózsika kisasszonyt. Valószínünek tartjuk,
hogy ezt mások is megcselekedték már Rózsika kisasszonnyal, anélkül,
hogy ebből jogot formáltak volna egy százhúsz oldalas verses kötet
megírására. Sajnáljuk, hogy Antal úr nem követte elődjeinek diszkrét
példáját – és a többi.
_(A Kis Sakál ilyen hangnemben írja meg az irodalmi hírt. Miután
elkészült vele, levélpapirt vesz elő és megírja a következő levelet.)_
Igen tisztelt Kapuváry uram! Az őszinte ragaszkodás, amellyel ön iránt
viseltetem, ösztönöz e sorok megírására. Tudom, hogy e levelemmel
kockára teszem egész exisztenciámat, de azt is tudom, hogy akinek írom,
az képtelen minden lovagiatlan cselekedetre. Tehát arról értesítem, hogy
a _Nemzeti Hiradó_ holnapi számában kvalifikálhatatlan módon végeznek az
ön gyönyörü verses kötetével. Én a lelkem mélyéből megvetem az ilyen
harci modort és sietek önnel tudatni, amit egyébként is tud, hogy semmi
befolyásom sincs a lap irodalmi rovatára. Nem akarok denunciálni, de azt
hiszem, ön így is könnyen ki fogja találni, hogy kinek köszönheti ezt a
szolgálatot… És a többi!
_(A Kis Sakál, miután már aláírta a levelet, morfondirozni kezd
magában.)_ Azt hiszem, kérhetnék tőle tíz forintot kölcsön… Ha úriember,
akkor ilyen levél után nem tagadhatja meg tőlem ezt a kis szivességet!
_(Írni kezd.)_ _Utóírás:_ Bocsásson meg, ha a nagy nyomor, amely özvegy
édesanyám hosszú betegeskedése következtében sújt, egy bizalmas
természetü kérésre kényszerít… és a többi!
*
Másnap délben, a _Magyar Szabadság_ szerkesztőségében. A főszerkesztő
nincs jelen, de jelen vannak Koller báró és Kóhn, a kiadóhivatal főnöke;
mindaketten a napilapokat böngészik.
Kapuváry András _(aki elküldte már a Kis Sakálnak a tíz forintot s
elolvasta már a Nemzeti Hiradó bírálatát, – megjegyzendő: a bírálatban
rögtön ráismert Gombos Andor stílusára, – belép az ajtón)_.
Kóhn. Jó napot, Kapuváry! Gratulálok magának; a cikkei nagyon ügyesek!
András _(Kollerhoz)_. Tanácsot szeretnék tőled kérni, méltóságos uram.
Koller. Parancsolj!
András. Tegnap egy ujságíró-társaságban összeszólalkoztam Gombossal. Ő
annyira elragadtatta magát, hogy gyávának nevezett…
Koller. És tőlem kérsz tanácsot? Bocsáss meg, kedves barátom, de ilyen
dologban, ahol vagy sokat, vagy semmit se kell tenni, elvből nem adok
tanácsot.
András. Értem –! Sokat vagy semmit… Tehát ki fogom hivatni!
Kóhn. Elvben én is ellensége vagyok a párbajnak, de a gyakorlatban azt
tapasztaltam, hogy a legokosabb dolog, amit az ember tehet, ha minden
sértésért rögtön megverekszik.
András. Önnek volt már párbaja, Kóhn úr?
Kóhn. Nem; de kétízben sértettek meg és utólag mindig megbántam, hogy
nem verekedtem meg rögtön.