A budai vár egy kihalt utcájában, Mulleroy Alvin gróf cs. és kir.
táborszernagy palotája előtt vagyunk. Az épület jezsuita-stílusban
emelt, egyemeletes szürke ház; a palota elnevezésre való igényeit a kapu
fölött levő kis üvegtető jelképezi. Az utcán strázsáló baka sétál
fel-alá. Öt lépést tesz jobbra, aztán mereven és szögletesen, mint az
automata, megfordul és balra tesz öt lépést. Olykor óvatosan felsandít
az emeletre, hogy nem nyílik-e ablak, mert a táborszernagy úr néha le
szokott rá nézni, hogy elég mereven csinálja-e a fordulatot.
A nyitott kapu alacsony bolthajtása alatt ül Vendelin, a portás, pipával
a szájában, német ujsággal a kezében. Az udvaron – ez az udvar
szakasztott olyan négyszögletes, sivár és mocskos, mintha kaszárnyaudvar
volna kisebbített kiadásban – nyeregszerszámot tisztogat a lovász. A
lovász ingujjban van és kockás utisapkát visel a fején. Pucolás közben
halkan dudolja: Grűsz Gott, Herr Brezina, hat er g’sagt…
Vendelin. Szakra! Szakra!
A lovász _(németül)_. Mi baj, Vendelin úr?
Vendelin. Szakra, hogy fog megint mérgelődni az excellenc!
Hermanstadtban két katonatiszt megvagdalt egy cibilt.
A lovász. Meghalt?
Vendelin. Nem, de ujságíró! Ebből szép szósz lehet.
E pillanatban valaki belép a palotába. Egy nagyon fiatal, nagyon vékony,
nagyon csinos és nagy gonddal öltözött fiu. Ez Kapuváry András. Zavartan
néz körül, a lányos arca vérvörös lesz, amint megszólítja Vendelint.
András. Én Kapuváry András vagyok, a _Magyar Szabadság_ kiküldött
tudósítója. Kérem, jelentsen be a táborszernagy úr ő nagyméltóságának.
Vendelin. Nix ungrisch!
András _(ugyanezt elmondja debreceni németséggel)_.
Vendelin. Na, ez nem rossz! A kegyelmes úrral akar beszélni? Mért nem
mindjárt a császárral?
András _(megszeppenve)_. Kérem, névjegyet is hoztam a szerkesztő úrtól,
aki személyes ismerőse a kegyelmes úrnak…
[Illustration: A nyitott kapu alacsony bolthajtása alatt ül Vendelin, a
portás, pipával a szájában]
Vendelin. Bánom is én! Mondja meg a szerkesztőjének, ha beszélni akar a
kegyelmes úrral, akkor írjon neki, mert ennek az a módja.
András _(némi habozás után egy forintot vesz ki a zsebéből)_.
Vendelin. Csak tartsa meg a forintját, magának nagyobb szüksége lesz rá,
mint nekem. Ajánlom magamat!
A lovász _(tendenciózusan énekli)_. Grűsz Gott, Herr Brezina, hat er
g’sagt, hat er g’sagt…
András _(megsemmisülten zsebre teszi a forintját. A szégyentől, a
haragtól, a keserűségtől remegve megy ki az utcára. Magában szól:)_ A
portástól nem kérhetek elégtételt – ő párbajképtelen. De provokálni
fogom a táborszernagyot… Majd megkérem Péterffyt, hogy legyen
szekundánsom, ő tartalékos huszárhadnagy… Vagy sértő levelet írok neki,
hogy ő legyen kénytelen provokálni… Ha gyávának nevezném a lapomban –? A
szerkesztő mindig olyan dolgokat bíz rám, amelyeket lehetetlen
megcsinálni… Nem, ez nem nekem való mesterség! Ha tudtam volna, hogy így
lesz, inkább főbe lőttem volna magamat idejekorán… Ámbár talán most se
késő még?
E pillanatban robogó bérkocsi áll meg a palota előtt. Alacsony termetü
ember szökik ki belőle. Malaclopó köpenyeget visel, alatta
bársonygalléros szmokingot és puhamellü sárga selyeminget. Az orrán
szemüveg, a göndörhaju fején köcsögkalap van.
[Illustration: ANDRÁS… A portástól nem kérhetek elégtételt – ő
párbajképtelen. De provokálni fogom a táborszernagyot…]
Vendelin éppen be akarja csukni a kaput, amikor dörgő hangon rászól a
cilinderes: Megálljon! Nem hallja?
Vendelin. Mi az?
A cilinderes. Minek csukja be a kaput, amikor látja, hogy be akarok
menni? Na? Szaladjon azonnal és jelentsen be az öregnek. Egy-kettő!
Vendelin. Csakhogy az nem megy olyan könnyen. Ha beszélni akar a
kegyelmessel, akkor írjon neki.
A cilinderes _(hidegen)_. Hallja, barátom, tartsa meg magának a
bölcseségét és tegye meg azt, amit mondtam, mert különben úgy ki fogják
magát innen lódítani, hogy a lába se éri a földet. Kongassa meg azt a
harangot!
Vendelin _(vállat von, majd habozva megkongatja a vendégharangot)_. Majd
meglássuk, mit szól hozzá a komornyik úr!
Komornyik _(megjelenik az emeleti lépcsőn)_. Vasz iz, Vendelin?
Vendelin. Ez az úr azt mondja, hogy beszélni akar a kegyelmessel!
A cilinderes. Nem én akarok beszélni a kegyelmessel, hanem ő akar
beszélni velem. Megtettem neki a szivességet, hogy feljöttem, de ha
tetszik, el is mehetek megint.
Komornyik. A kegyelmes várja az urat? Nekem nem szólt erről semmit.
A cilinderes. Ez az ő baja! Jónapot!
Komornyik. Tessék egy percig várni. Kit jelentsek be?
A cilinderes. Gombos Andor szerkesztő urat.
Öt perc telik el. A komornyik újra megjelenik és fölvezeti Gombos Andort
az emeletre. Újabb negyven perc telik el. Andor úr lejön az emeletről,
vastag szivarral a fogai között. Vendelin udvariasan megemeli a kalapját
és Andor egy gavalléros mozdulattal húsz krajcárt ad neki.
Vendelin. Kezeit csókolom, nagyságos úr!
Komornyik _(leszól a lépcsőn)_. Vendelin, csukja be a kaput, de hamar és
ne eresszen be többé senkit!
András _(aki folyvást a kapu előtt állott és növekedő ámulattal nézte
végig a történteket, magában szól)_. Ej, most már tudom, hogyan kell
ezekkel bánni! _(Elszántan a kapuhoz lép.)_ Hé!
Vendelin _(becsapja a kaput András orra előtt)_.
A cilinderes alias Andor _(a kocsija előtt áll és felhúz egy pár igen
mocskos keztyűt, amely valaha fehér volt. Közbe gonosz hidegvérrel elnéz
András feje fölött. Jól tudja, hogy az most majd megpukkad az
irigységtől és ebben neki nagy gyönyörüsége telik)_.
András _(hirtelen elhatározással Andorhoz lép s megemeli a kalapját)_.
Engedje meg, hogy bemutassam magamat, én Kapuváry András vagyok…
Andor. Gombos! Látásból már ismerem a kollega urat és örülök, hogy
személyesen is megismerhetem. _(A kocsishoz.)_ Hajts utánam, kedvem van
egy kis gyalogsétára.