Buchbinder ur majdnem huszonnégy óráig vergődött, amig megtudott halni.
A halál igyekezett teljesiteni a kötelességét, de Buchbinder urat olyan
fából faragták, hogy a halál se teperte le könnyen.
Amig viaskodtak, a halálravált ember sokat hánykolódott és gyakran
motyogott érthetetlen szavakat, mintha veszekednék és birkóznék a
halállal. A környezetének egy darabig sok baja volt vele, mert
minduntalan ugy tett, mintha ki akarna ugrani az ágyból; alig birták
féken tartani. Utóbb azonban megszelidült s már csak hangtalanul
tátogatta a száját.
Azért meglepőnek találták, hogy egy pár pillanattal a halála előtt,
tisztán, érthetően mondta ki ezeket a szavakat:
– Hála Istennek! Hála Istennek!
Egy orvos meg egy apáca volt mellette, amikor meghalt. Ezek egymásra
néztek.
– Mégis csak furcsa, – szólt az orvos – ha valaki ahhoz, hogy meghal,
azt mondja, hogy: „Hála Istennek!“
– Jól mondja! – felelt az apáca.