Van bizony nyomorúság az óvilágban is elég. Ha valaki siralmas
jeleneteket akar rajzolni, ugyan nem szükség neki magát Amerikáig
fárasztani, hogy ott a szerecsen rabszolgák szenvedéseiről irjon, mert
ha csak szomorú történetekre van szüksége, azt sokkal közelebb is
kaphat.
A múlt század vége felé, szegény szomszédjainknál Moldvában annyira
jutott a világ, hogy senki sem tartotta többé sem fejét, sem vagyonát
magáénak; a ki lefeküdt este, nem számított rá, hogy reggel fölébred; a
kinek mije elveszett, nem is fárasztotta magát a kereséssel; ha
kirabolták, megverték, felgyújtották, még csak nem is panaszkodott érte.
Ma a török jött, az rabolt, holnap a kozák tekintett be, megnézni, hogy
mi maradt még? holnapután a tatár égette le az egész falut, s egy hét
múlva jelentették, hogy megint új hospodár jött, a régit elkergették; ez
is drága pénzen vette a herczegséget, s hogy azt fizethesse, új adót
vetett a pusztán maradt földre. A kinek pedig még az sem volt elég, azt
egyszer-másszor fényes nappal meglátogatták az erdei betyárok, s olyan
nyájasan kérdezgették tőle, hol a pénze? hogy még tüzet is raktak a
talpára.
A ki aztán nem állhatta tovább a rossz mulatságot, ott hagyta a házát,
földjét, fogott egy fejszét, s kiment az erdőre maga is; nem fát vágni,
– hanem zsiványnak.
Utoljára annyi volt már a rabló, hogy egyik a másiktól nem élhetett, s
az egyes harámbandák valóságos statusokat képeztek a statusban, a mik
majd ide, majd amoda tették át székhelyeiket, a szerint, a mint
jövedelmezőbb foglalkozás kinálkozott itt, vagy amott.
Nem a pénzvágy, nem a rossz hajlamok hajtották az embereket a rablásra,
hanem a nyomorúság; a pásztor, kinek nyáját elhajtották, a jobbágy,
kinek házát leégették, a köznemes, kinek földei parlagon maradtak, a
pandur, ki zsold helyett ütleget kapott, és mindenféle üldözött ember,
kinek török, tatár és muszka családját leölte, gyermekeit elhurczolta,
menedéket talált az erdőben, s miután mindent elvesztett, gondolta, hogy
most már máson a sor a vesztésre.
Végre a tilsiti béke megszüntette a háborút, s a moldvai fejedelmi
székre következett egy igazságos uralkodó, a ki elég szívet és észt
hozott magával, hogy a mit elődei és a náluknál nagyobb urak, meg a
legnagyobb úr, a sors, elrontottak, ledöntöttek, azt ő lassankint
felépítgesse.
Hajh mi nehéz munka volt az!
A ki az oláh népköltészetet nézegette, feltünhetett neki, hogy alig van
népfaj, melynek danái közt annyi hősköltemény volna, mint az oláhokéban.
S kikről énekelnek ezek a hősköltemények? A fejedelmekről? A lovagokról?
A csaták vitézeiről? Oh nem! A zsivány-vezérekről. Ezek a népdalok
hősei, a csodamívelő óriások, kik a kegyetlen pogányon, a nemzet
ellenségein véres boszút állanak, kik lovagolnak utolérhetlen paripán,
hajigálnak czélt nem tévesztő baltával, lánczaikat eltépik, mint a
pozdorját, s úgy öldökölnek, hogy csak úgy csorog mind a tíz ujjukról a
vér.
A guszlicza hangja hozzá szokott már, hogy a szabadság regényességét
csak ő bennük tudja zengni, s az bizonyára nem a guszlicza hibája.
Az új fejedelem véget vetett e vad regényességnek.
Mindenkit haza parancsolt falujába s a békés munkásokat biztosítá
felőle, hogy szorgalmaik gyümölcsét senki sem fogja tőlük elrabolhatni.
A basák nem kivánnak többé ajándékot, ellenséges hadak nem vetnek
sarczot; adóját senki sem fizeti egy esztendőben kétszer, s a rablóknak
ki kell pusztulniok!
Meglehet, hogy a szóhagyomány nagyít, mely azt állítja, hogy a fejedelem
egy év alatt két ezer rablót akasztatott fel Moldvában.
Pandúrjai erdőről-erdőre üldözték a haramia bandákat, s a hol elfogták
őket, nem is sokat törvénykeztek velük, csak oda aggatták őket az
útfélre. A kinek esze volt, okulhatott rajtok, és abbahagyhatta a
veszélyes mesterséget; a kinek pedig nem volt, az válogathatott a
fákban, a melyikre inkább kivánkozott.
Ilyenformán rövid idő alatt szörnyen megtisztult az ország. Ha egy-egy
hirhedett vezért elfogtak, társai iparkodtak eltünni szem elől, s
már-már lehetett egyik várostól a másikig utazni fegyveres kiséret
nélkül; azonban egy harámbanda mégis megmaradt a plojesti hegyek között,
a legmerészebb, a leggonoszabb csapat, mely nem volt több hatvan
embernél, de azok mind válogatott, furfangos, elszánt kalandorok,
vezérük maga óriási erejű férfi, a csodáig bátor, a környék rémsége, kit
senki elárulni nem mert, elfogni nem próbált, mert ez burokban
született, a fegyver nem fogja, s láthatlanná tudja tenni magát. A
köznép előtt nincs is más neve, mint «az erős Páva».
A guszliczás minden falu végén tudott valamit énekelni erős Páva hősi
tetteiről, mokány tátos lováról, hogyan cserélte azt el egyszer a török
béggel; az fizetett neki rá száz aranyat, mikor aztán jó messze voltak,
egy füttyentésére a ló visszairamodott hozzá, a béget is elhozta a
hátán; – milyen buzogánya van; ha ellensége veszi is kezébe, mikor ő azt
mondja neki: «rajta, bunkó, üssed!» megint csak azt üti.
Tündérköpenyegét mikor nyakába keríti, senki sem látja meg, látatlanul
jár-kel akár merre, s elmegy a föld alatt egyik városból a másikba, ott
is tudja a járást, s valahányszor a pandúrok rárontanak, beveszi magát
barlangjába, s csak úgy eregeti vissza a patak vizében azoknak a fejeit,
a kik utána mertek menni.
Az a szomorú volt a népballadákban, hogy több volt bennük az igaz, mint
a költemény, mert a merész kalandort valóban nem tudták a hatóságok
semmi rendelkezésük alatt álló erővel kezükre keríteni. Ha kevesen
mentek ellene, azokat elverte, ha sokan mentek rá, azok elől eltünt; a
köznép nem árulta el, még tán egyetértett vele, s mikor azt hitték, hogy
már körül van fogva, egyszer csak azt vették észre, hogy egész más tájon
kalandoz és gyújtogat ismét.
Ez időben egy fiatal czigány leány ment fel Jászvásárba, kihallgatást
kérve a hospodártól. A fejedelem maga elé ereszté. Szép fekete szemű
czigány leány volt, a legbarnább fajtából, a kinek karcsú termetét,
piros ajkait s fehér fogsorait valaha csak emberi szem megbámulta.
– Mit adsz nekem, fejedelem, szólt a czigány leány a hospodárhoz, ha én
te neked elhozom ide eléd erős Pávát és egész csapatját, fegyvertelenül?
A fejedelem csodálkozva nézett rá: «megtudnád te azt tenni, czigány
leány?»
– A milyen igaz, hogy az én nevem Czittra.
– Akkor magad szabd árát szolgálatodnak.
– Hát én nem kérek tőled egyebet, mint csak azt, hogy ha én
megszabadítom Pávától az országot, ne ölesd meg sem őt, sem csapatját,
hanem mutass nekik egy puszta falut, elég van most az országban; hadd
telepedjenek ott meg, hadd legyen belőlük becsületes ember; ne vesse
szemükre soha senki, hogy mik voltak az előtt.
A fejedelemnek tetszett az, a mit a czigány leány mondott; mindjárt
pecsétes levelet iratott számára, melyben kegyelmet és örök
feledékenységet igért az erős Pávának, ha magát rablóbandájával együtt
megadja, s utalta őket egy leégett falura, Plojesti mellett, azt
felépíthetik maguknak s kezdhetnek új életet, senki sem fogja őket soha
háborgatni.
A czigány leány megcsókolta érte a fejedelem saruit, s átvette a
kegyelemlevelet, s ő maga elindult Pávát fölkeresni az erdőkben.
A guszliczások azt danolják, hogy a leány bűbájos volt; kenettel,
itallal, vajákos mesterséggel mind úgy elcsábítá a zsiványokat, hogy a
vérengző emberek egy hét múlva megszelidülve, meghunyászkodva jöttek elő
veszedelmes rejtekükből, fegyvereiket elszórva. Maga az erős Páva úgy
hagyta magát vezettetni kézen fogva Czittra által, mint egy koldulni
készülő vak ember.
A leégett falu határán várt rájuk a csodára előjött népség, mert a
fejedelem kihirdetteté, hogy Pávának kegyelmet adott, és hogy e férfiak,
kik most megtérnek az igaz életre, úgy tekintendők, mint a kik ma
születtek, és minthogy legtöbben közülök nem is tudják, ha a zürzavaros
világban meg voltak-e keresztelve, mai napon a főpap által meg is fognak
kereszteltetni, új neveket kapnak, elhagyják a régi pogány életet s
azontúl lesznek ők is jó polgárok.
A búcsújáró menet ünnepélyesen vonult be a puszta helységbe, elől éneklő
gyermekek koszorúzott kereszttel, zöld ágakkal; utánuk jött a hatvan
rabló mezitláb, fehér gyolcsruhában, fedetlen fővel, kezeikben fegyver
helyett egy-egy szál festett viaszgyertya, mindenik mellett egy pópa, ki
őt kegyes eszmékkel foglalá el; azután a ministránsok, a lámpásvivők, a
szent zászlók hordozói és középett a főpap selyem mennyezet alatt;
azután hatvan szép fiatal hajadon, köztük a szép czigány leány, fejeiken
menyasszonyi koszorúkkal, és végre a mindennemű búcsújáró népség.
Ott, hol a leégett templom állt, sorba állíták a rablókat, s egy nagy
kőmedencze előtt a főpap egyenkint megkeresztelé őket; jámbor neveket
adott nekik, hogy azontúl tiszták legyenek és felejtsék el a régi
embert.
Páva neve lett ezentúl Mihály.
Ott azután imádkoztak, énekeltek; a papok fölszentelék a templom helyét,
letevék az alapkövet; – azután pedig előhívták a hatvan fiatal hajadont,
s ünnepélyes szertartással megesketék őket a maszületett férfiakkal;
Czittrának jutott a vezér: most már nem vezér többé, hanem kovácsmester;
az kivánt ezentúl lenni, hogy azután is tűzzel és vassal legyen dolga.
Egy év múlva az volt a legvirágzóbb helység egész Moldvában; ha valaki
józan, szorgalmas embereket akart látni, ott mind olyat talált.
És azontúl, azt beszéli a hagyomány ama bölcs fejedelem koráról, oly
rend és béke volt egész Moldvában sok ideig, hogy ha valaki az útfélre
letette az erszényét, tele megszámlált aranynyal, másnap visszamehetett
érte, – egy darab sem hiányzott belőle.