Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.
Messze, messze síkon csatához készülnek, nagy nehéz harcz lesz ott.
Sokan meg fognak halni benne.
A seregek föl vannak állítva, nagy nehéz sánczokat kell majd
megmászniok, mindnyájan közelről látják most a halált, de egynek sem
halványul el arcza.
Kívül a napsugár, belől a harczvágy pirosra festé az arczokat, a vakmerő
bátor vonások égni látszanak.
De legjobban ég arcza a hajduság vitézeinek, s köztük ama fiatal
hadnagynak, ki sorra járja egyenkint vitézeit s gyujtogatja azoknak
bátorságát önlelke tüzénél.
– Ne féljetek! előttetek fogok menni a csatában, messziről meglátják
aranyos csákómat, rám fog mindenki czélozni, titeket egy golyó sem ér,
ne féljetek!
Az egész zászlóalj éljent kiált neki, az ellenséges sáncz viszhangja
kényszerítve adja vissza az éljen-kiáltást. Hangokat most, egy óra múlva
golyókat fog visszaadni.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.
Csata előtt hadi tanácsot tartanak.
A harczterv kivitele sok vérbe fog kerülni, merész férfiak kellenek a
rohamok élére. Ki fog vállalkozni?
Egy vizárkon kell keresztülgázolni. Lehet hogy a vizárok mély, a rohanó
ott vész; a túlparton ellenség, annak golyói megrontják a közeledőt. Ki
fog oda menni?
– Elmegyek én! szól a hadnagy, és átmegyek az árkon, vagy nem jövök
vissza.
A vénebb katonák tisztelettel tekintenek reá, mert a mit ő igér, azt meg
szokta tenni.
Egy utczába kell berontani, szétverni a torlaszokat, az ellent kiűzni
belőle, a házak jó lövőkkel vannak megrakva, az ellentálló tömeg
túlnyomó. Ki fog oda menni?
– Elmegyek én! szól a hadnagy, s vagy győzök, vagy ott esem el.
A vén katonák le akarják beszélni; minden napnak elég egy teher. Ő nem
enged, menni fog, s ha egy csapatnál győzött, átmegy a másikhoz és azzal
is osztozik a küzdelemben.
Egy jól elárkolt sánczot kell megmászni, a sáncz kapui előtt erős
őrtorony van, az őrtorony ágyúkkal megrakva, oda kell a férfi, oda kell
a halállal szembenéző férfibátorság. Ki fog oda menni?
– Mindnyájan ott leszünk! zúgnak mindnyájan a sereg jobbjai, a
legvitézebbek, a leglelkesebbek. A kardok csörögnek, mintha ki akarnának
repülni hüvelyeikből.
Ég, hevül az ifju hadnagy arcza: «első leszek köztök», gondolja magában,
s vágyva várja a riadó hangját, keble feszül, szíve remeg, – de az öröm
miatt.
Mint fogja mindenütt keresni a dicsőségosztogató halált!
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.
* * *
Hull a golyózápor, bömbölnek az ágyúk, foly a vér… Tombol a paripa,
csattognak a kardok, az összeütött szurony döfése peng, foly a vér… A
harczkiáltás eget ver, a haldoklók nyögése nem hallik tőle, a zászlók
lobognak a fehér füstfellegben, foly a vér…
A halálnak nevenapja van ma!
Ki az, ki ott elől vérrel festve rohan egyik vészből a másikba? úgy
siet, úgy vágtat, csapatja alig bírja utolérni. Nem néz hátra, hogy
jön-e valaki utána? csak mindig előre, hogy van-e még, a ki ellent tud
állni?
A hajdu-hadnagy az, merész csapatjával. Előtte rémület, nyomában
pusztulás, zászlóján győzelem.
A mély árokhoz érnek, meg sem állnak nála, fegyverrel kezökben beléje
rohannak, egy-kettő elmerül, a többi átúszik. Azután a vízből a tűzbe!
Azt is elgázolják, az ellen hátra áll.
Ki az, ki ott a védett utczába beront? hol minden ház egy-egy megvédett
vár, melyet külön kell megostromolni. Az ellen ablakokból, kerítések
mögül lövöldöz. A halálnak hosszú keze van; fusson tova, a ki ki akarja
kerülni, menjen közel hozzá, a ki le akarja győzni. Közel mennek. Az
ellenség elfogy, az utcza be van véve.
A harcz dühe tetőpontját éri, ember ember ellen harczol, az ágyúk az élő
tömegbe tüzelnek, nem fáj már a seb, a halálnak nincs félelmes arcza
többé, nincs gyáva sem túl, sem innen.
Ki az, ki a harcz dühében egy kezébe ragadja a háromszínű zászlót, más
kezébe a vérrel festett kardot, s tettre hivó hangon kiáltja: «utánam!»
és rohan oda, hol legtöbb a veszély, a sáncz derekának, az ágyúk
torkának, a rettenetes halál királyi székének?
Utánam, utánam, kiáltja míg oda ér. A zászló kilátszik a kékellő
füstből… most egy ölnyire fölemelkedik… a vitéz a sánczra fölugrott
vele… Legelső volt rajta… A zászló egy ölnyire fölemelkedik az ágyúfüst
közül,… azután eltünik,… egészen eltünik… A honvédek vitéz hadnagyát
lelőtték.
Lerogyott térdére, egy perczig a zászló nyelére támaszkodva fentartotta
magát… Még csak egy szót szólott: «előre!» és meghalt, az elejtett
zászló lobogója harczi szemfedőül borula reája.
Percz mulva riadó éljen-kiáltás hangzott a sánczokban, az ifju hős
bajnok feküdt lobogója alatt. A nap diadalában neki volt legtöbb része.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… Hervatag levelek hullanak ölébe.
* * *
A csaták mezején sirt ásnak az elesett vitéznek.
A csaták zenéje, a pörgő dobszó és a riadó trombita, az tompán, ez
sírva, szomorúra válva kisérik a hősnek koporsóját.
Egy kard van rá téve, egy kard, mely annyi útitársat szerzett neki a
túlvilágra, és egy piros csákó, a hadi érem legegyszerűbb
polgárkoszorúja.
Sírnak bajtársai, az egész hadsereg szemét törülgeti, a piros csákósok
búsan aláhajtott fővel kisérik legjobbik hősüket. A vezér szótalan.
Leteszik a sirba; az üdvlövés dörög; a gyászzene elhal; maguk a zenészek
a zokogás miatt nem bírják folytatni.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.