Történt ez a különös eset az 1668-ik esztendőben, Balyik András uram
főbirósága alatt; a mikoron is vala Dúl Mihály uram derék becsületes
keresztyén polgárember a Csapó-utczában, kinek nemcsak szép gazdasága,
tornáczos háza és jármos ökrei voltak, de a mi ezeken felül való, igen
szép szőke hajú, piros arczú felesége, a kit csak tavaly hozott el
Kassáról, s a kivel nagyon szerették egymást; Rácz János pedig, a kit
nem tisztelek meg azzal, hogy meguramozzam, volt egy istentelen lator
nagy tolvaj és alattomos gyujtogató, a ki lakott a kis
Péterfia-utczában, egy rongyos tetejű, sároldalú házban, a minek bárha
kapuja sem vala, még sem lehetett az udvaráról semmit ellopni, nem levén
azon belül semmi, a mi ember szemének megtessék; a házában belül sem
lehetett egyebet találni a feleségénél, attól pedig az Isten őrizzen meg
minden becsületes tolvajt, hogy azt magának ellopja, mert annak ugyan
megkeserülte volna az áldomását.
Hanem hogy voltaképen megérthesd ezt a dolgot, kegyes olvasóm,
szükségképen el kell mondanom egy némely dolgot Debreczen városának
akkori állapotjairól, a mik nem úgy vannak most, mint voltak régen.
Több mint száz esztendeje mult már akkor, hogy kegyelmes urunk Török
Bálint azt a nagy tiszta magyar várost reformálta minden benne lakókkal
egyetemben, s a rákövetkezett zavargós időkben úgy állt azután Debreczen
az alföldi kenyértermő puszták közepén, mint egy kis önálló status, mely
maga magának parancsol, s melynek azonfelül mindenki parancsol, a ki
csak közelből éri; Nagy-Váradról a török pasa izengetett rá,
Szathmárból, Székelyhidáról a labancz vezérek ijesztgették; hol a kurucz
látogatta meg, hol a tatár, hol a palatinalis hadak; onnan Erdélyből is
parancsoltak vele, s a fejedelmek alattvalóiknak tartották őket, küldtek
is a városnak hol egy énekes könyvet, hol egy aranyos gombot a torony
tetejére.
Az volt tehát a kis alföldi álladalom statusférfiainak legbölcsebb
feladatuk, hogy a sok egymással ellenkező parancs közül mentül
kevesebbet fogadjanak meg; a hadakozó feleket mentül okasabban lerázzák
a hátukról, akármelyiknek is mentül kevesebbet segítsenek s minden
ellenségnek a torkában levén, egyik által is el ne nyelessenek.
Ezt a feladatukat mindenkor hagyományos bölcseséggel és ösztönszerű
tapintattal századokon át folyvást keresztül is vitték, s valóban Isten
csodája, hogy városukat százszor tőből ki nem forgatták amaz eseményes
idők; úgy, hogy bizvást elmondhatni, miszerint Debreczent nem kőfalak és
sánczok védték, hanem előljáróinak bölcsesége.
Mert egy csekély árkon, s annak a gátjába ültetett sövényen kívül semmi
kerítése sem volt a városnak; s azt is kegyetlen decretumokkal kellett
biztosítani, hogy a lakosság keresztül ne mászkáljon rajta.[1]
Egy pár apró filagoria a város végében volt az egyedüli őrhely, mely a
veszedelmek elhárítására felállíttatott, ugyanazokban a senatorok és
esküdtek személyesen tartoztak felügyelni, pénzen fogadott katonákat nem
küldhetvén maguk helyett.
Azok sem voltak pedig a járó-kelő hadak ellen felállítva, hanem csupán
kalandozó rablók, tolvajok távoltartására; kik ellen a kis respublika
szigorú itéletekkel védte magát, ha egyszer megkaphatta őket. A nagyobb
rablók, kik feles számú czinkosokkal bírván, egyik vagy másik hadviselő
fél pártfogása alatt álltak, szinte gonosz tolvajoknak neveztetnek ugyan
a jegyzőkönyvekben, de üldözésök nem tartatik tanácsosnak; a
legnagyobbak pedig, mint voltak a váradi basák, a székelyhidi és
nagykállói úri emberek, helyükbe vitették maguknak az ajándékot; kik
ellen nem volt semmi védelem többé; csak néha szalasztott ki az érdemes
tanácsjegyző ilyen mondásokat a tollából, mikor a lefizetett sarczot
feljegyezte: «confundálja őket az úr Isten.»
Háromfelé húzták-vonták a szorgalmas, becsületes népet; a török adót,
ajándékot fizettetett velük; valahányszor váradi basa-változás volt, azt
nekik kellett beneventálni, még pedig sommás pénzzel, ha a basa
megszorult, beléjük kötött, fizetteté magát. Egyszer épen az jutott
eszébe, hogy minden Debreczenben meghalt hagyományából részt kapjon.
Másfelől Bánfi Dénes uram vitette magának a somlyai várba a város borait
és gulyáit; ismét a labancz tábornokok szekereztettek Székelyhidára nagy
mennyiségű lisztet, s veszekedtek, ha öregre volt darálva; a könyörgő
követeket mindenütt lefogták, bezárták, megverték, esztendőkig
tömlöczben tartották; birákat, tanácsbelieket elhurczoltak Stambulba;
városuk mellett emelt szavakért fejüket is vették, megzsinórozták; – és
azért mégis mindig volt férfi a jó Debreczenben elég, a ki elvállalja a
követséget, biróságot, előljáróságot, a mi mind nagy veszedelemmel járó
tisztesség volt akkor; a nép megfizette az adót háromfelé is, dolgozott,
takargatott, hogy legyen miből, s nem engedett romlást jönni városára.
Hanem aztán a város határain belül olyan úr volt a főbiró, mint egy
római consul a maga idejében, s az érdemes belső tanács, miként hajdan a
patres conscripti. Nem is átallották birodalmukat köztársaságnak
nevezni[2] és a «haza» azt jelentette náluk, hogy «Debreczen».
A derék előljárók a város önállóságát, szabadalmait védve kívülről, benn
a legháborgósabb időkben is józan rendet és istenes erkölcsöt tudtak
fentartani. Iskoláikat, papjaikat gazdagon fizették; nagy gondjuk volt a
tudomámányokra; jeles tanulókat a város költségén küldtek ki
németországi akadémiákra;[3] asszonyaik virtusaira ügyeltek, még abba is
beszólott az érdemes tanács, hogy mikor idegen hadak járnak a városon,
az asszonyszemélyek mennyire kapcsolják össze ruháikat, s az öltözetben
ne bujálkodjanak; a ki pedig a jó erkölcs ellen vétett, az olyan némbert
nemcsak a tisztelendő urak excommunikálták, hanem a tanács első izben
megseprőzteté «scythiai módon», másodizben tollkoszorúval fedezve
kikorbácsoltatá a városból, harmadízben máglyán égetteté meg; s a tanács
jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy e drákói rendszabályok mindannyiszor
végre is hajtattak.
Csak így maradhatott meg Debreczen Debreczennek.
Csak így őrizheté meg falait és birtokát, csak így tarthatá meg annyi
viszontagság közepette az arany jólétet, mely ha csorbult is néha, de
újra helyre nőtt, olyan gyorsan, a hogy elfogyott; csak így lehetett
minden veszedelem egyesült tűzpontjában folytonos menhelye a nemzeti
tudományos művelődésnek; azért ne is csodálja senki, ha a debreczeni
népszellem maig is gyökerestül különbözik más városokétól; mert erre
őket századok tanították.
Abban az időben tehát nagy tatárjárás volt; a váradi vezérbasa Kucsuk
Mehmet uram olyan nagy becsülettudással volt Debreczen városa iránt,
hogy jó eleve megizente a főbirónak, hogy jön a tatár, Kolozsváron a
derék hada; s ismerve embereit, utasítá a tanácsot, hogy vitessenek
maguknak Váradról csauszokat, a város ótalmáról gondoskodjanak, mert a
tatár erre is jön; a földnépe a tanyákról takarodjék be a városba, s
kinek mi féltője van, dugja el, vagy vigye magával Debreczenbe, ott jó
helyen lesz, a csauszok oda nem eresztik be a tatárt, de az árkon kívül
bizony nem felel azokról senki.
Nemzetes Balyik András biró mindjárt illendően szekereket küldött
Nagyváradra, elhozatott tizenkét csauszt, azokat a legmódosabban
beszállásolta, s gondja volt rá, hogy a drága atyafiaknak semmiben
fogyatkozásuk ne legyen, mint a kiknek palástja védelmezi meg a
leggonoszabb pusztító hadtól a várost.
Egyike a csauszoknak Dúl Mihály uramra lőn kiosztva, ő rajta lévén a
szállásadás sorja; az érdemes csauszt, biz én nem tudom, hogy hívták?
Azt sem tudom, szép volt-e, rút volt-e? arra nekem épen olyan kevés
gondom van most, mint volt akkoriban Dúl Mihályné asszonyomnak, a ki
irtózatos dolognak tartotta volna egy idegen férfinak képét megbámulni,
kiváltképen törökét és csauszét, a mit nem is csodálhatni egy olyan
derék, deli termetű férj mellett, mint a milyen volt Dúl Mihály uram,
kivált mikor ezüst gombos mentéjét felvette, csatos szíját
összeszorította s pörge bajuszát kipödörte, megállhatott volna
akármelyik fejedelem előtt. Azután meg Klára ifjasszony tisztességes,
szemérmesen nevelt asszonyszemély is volt, a kinek nem volt egyébre
gondja, mint hogy férjének kedvében járjon, s annak szerelmét
megérdemelje.
Nem is volt e felől Dúl Mihály uramnak legkisebb aggodalma sem, bátran
járt-kelt a maga dolga után, s még nagyon is meg volt nyugodva házának
biztossága felől abban, hogy hozzá adták a csauszt.
Történt azonban, hogy valami okos ember azt találá kimondani, miképen jó
volna, ha sietnének a város népei leszüretelni, minekelőtte megérkezik a
tatárhad; a szőlő ugyan még nem érett meg nagyon, de ez nem tesz semmit:
legfölebb egy kissé savanyú lesz a bora; de jobb, ha a bor savanyú, mint
az embernek a képe.
Azért egy szép meleg napon felkerekedék Debreczen apraja-nagyja, ki
puttonynyal, ki kosárral, s kimenének a szőlőskertekbe, összetakarítani,
a mit az Isten adott.
Otthon csak a gazdasszonyok maradtak, hogy a szüretelők számára
megfőzzék a vacsorát, a kik estére majd éhesen jönnek haza.
Dúl Mihály uram is otthon hagyta a feleségét, jól meghagyva neki, hogy
mindent jól zárva tartson; a csausznak főzze meg a fél toklyót
köleskásával, adjon neki a méhserből, ha a bort nem iszsza, különben
semmitől se féljen, hiszen ott van a csausz.
Nem is félt Klára ifjasszony, mitől félt volna? semmi rosszat sem
gondolt magában, végezte a ház körüli dolgát, ebédre megfőzte a töröknek
kedvencz piláf ételét, feltette neki a sört vászonkorsóban, s
megterítette az asztalt a számára.
A csausz leült enni, s a közben azt kivánta az asszonytól, hogy ő is
üljön le az asztalhoz, s a mit enni, inni adott neki, abból ő is egyék,
igyék, mert különben azt hiszi, hogy meg akarja őt mérgezni.
Klára ifjasszony szótfogadott, hogy ne gondoljon semmi rosszat az
atyafi, evett ő is egy pár mártást a tálából, s húzott egyet a korsóból;
meg is rázkódott egy kicsit tőle: «juj milyen rossz, hogy ihatják azok a
férfiak?»
Mikor az megtörtént, akkor azt mondá neki a csausz:
– No már most asszony, minthogy a tálamból ettél, a korsómból ittál,
ezentul az én feleségem vagy.
– Ne bolondozz török bácsi, szólt a menyecske nevetve; nem esküdtem én
meg veled.
– Hjah, hallod-e, nálunk ez áll az esküvés helyett, annyi mintha török
mód szerint megesküdtél volna.
– De van ám már nekem uram, török bácsi.
– Majd elvégzem én azzal, ne búsulj, az az én dolgom.
– De nem hagyom ám el érted.
– Micsoda? hát nem vagyok én különb ember, mint az? Nézz csak rám.
– Bizony nem ám. Nagy szakállad, tar a fejed.
– Hiszen épen az a szép; nem ama csunya bozontos fej és kopasz áll, a
mit a te urad visel.
– No már elég szép az nekem; aztán ha még oly csúnya volna is, mint a
hogy nem az, akkor is kedves volna nekem, mert derék, jó, nyájas ember,
a kinél jobbat kigondolni sem lehet.
– De én még százszorta jobb vagyok, bizonyozott a csausz; kérdezd majd
meg a másik két feleségemet, tudnak-e ellenem valamit panaszkodni?
– Hát neked már két feleséged van? szörnyűködék kezeit összecsapva Klára
asszony; s én kellenék talán harmadiknak? oh pokolra való törökje, meg
ne fogd a kezemet.
De a török bizony csak megfogta Klára kezét, még a derekát is átölelte s
azt a rosszat mondta neki, hogy már most őt csókolja meg.
– Tréfál kend csausz bácsi, ugy-e?
– Nem, nem, itt csókolj meg engem, itt a képem közepén, itt a hol
legpirosabb az orczám, azután majd én is megcsókollak téged ott, a hol
legpirosabb az orczád.
Klára asszony úgy pofon csapta erre a szóra a törököt, ott, a hol
legpirosabb az orczája, hogy két mennyországot szikrázott bele a szeme.
A török nagyot csattantott rá a nyelvével, mint a kinek igazán jól esett
valami.
– Derék menyecske, hatalmas egy asszonydarab. Ezt szeretem én ni. Hát
haragszol? hát durczás vagy? no az nekem nagyon tetszik; már most hát
még inkább kell, hogy megcsókolj.
Azzal kihúzta széles handzsárját a török, oda tette maga mellé az
asztalra.
– Hát látod szép Gülnárém ezt a nagy kést; ha nem akarod, hogy szép
szerével megcsókoljam az orczádat, hát majd levágom a fejedet, ideteszem
magam elé az asztalra s úgy csókolom meg szépen.
Klára asszony csak most kezdett el hüledezni. Az egész háznál nem volt
senki, de még a szomszédban sem volt, a ki segítségére jött volna, hiába
lett volna minden kiabálás; az urának, a ki a szőlőben szüretelt, hogyan
adjon jelt a nagy veszedelemről? már azon gondolkozott, hogy magára
gyújtja a házat, arra majd csak haza szalad a nép; de meg az jutott
eszébe, hogy ilyenkor, minden ember a városon kívül levén, ha tűz támad,
fél Debreczen porrá éghet… végre egy jó gondolat ötlött az eszébe.
Megszüntette képén a haragot s hamiskás enyelgésre kezdte fordítani a
dolgot.
– Tudod mit, török bácsi, legalább mosd meg az orczádat, ha azt akarod,
hogy tisztességes személy megcsókolja; én az ilyenre kényes vagyok, a
kenyeret meghámozom, mert azt hiszem, bogár mászott rajta végig;
orczádat más is találta csókolni ma, azt mosd le onnan.
A csausznak már ez a szó tetszett.
– Hozz vizet; de megállj, eltalálsz szaladni, én veled megyek.
– Bizony jőjj ám, el sem is birnám a sajtárt egy magam.
A csausz segített az asszonynak a sajtárt kivinni, behozni; a fortélyos
menyecskének sikerült a közben észrevétlenül a nagy tiz akós szapulókád
dugaszát kiereszteni, a miből a viz lassankint egyenesen ráfolyhatott
vagy hat zsák oltatlan mészre, miket építésre vett az ura, s addig is
míg megoltanák, beállított a tornáczba.
A csausz megmosdott szépen a sajtárból odabenn a szobában; Klára asszony
azt kivánta tőle, hogy hétszer mosdjék; a török nevetett és szót
fogadott; lélekadta finnyás menyecskéje, de nagyon szereti a szépet.
Ez alatt szép csendesen folydogált a lugzó víz a meszes zsákok alá,
keresztül áztatva valamennyit, a miből az lett, hogy a mész elkezdett
füstölögni; hát egyszer odakinn a szőlőben meglátják ám, hogy valami
nagy fehér füst kanyarodik fel a város közepéből. Egyszerre mindenki ott
hagy szüretet, mustot és hordót, veszedelmes lárma kerekedik: «tűz van!
hol van? a Csapó-utczán van!»
Dúl Mihály uramnak sem kellett több, hirtelen felkapott lovára nyereg
nélkül s vágtatott, a merre legrövidebb volt az út haza felé.
A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi practicával védelmezte
magát a gonosz török incselkedései ellen, a ki azonban mindig
erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbe ejté, a
midőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az
utczán.
Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony
szívébe; a mint a török épen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt
balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az
asztalról, s dühödten kiálta a csauszra.
– No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől
a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel.
A csausz nem tudta, hogy nevessen-e, vagy haragudjék? mennykő menyecske
ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még
kárt tesz magában vele. A közben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a
kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint.
Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt
meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe
ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá
nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor
már férje karjai között volt, s sok ideig alig birták egymást helyre
vigasztalni.
Csak azután jutott eszükbe a csausz. Hát abból mi lett?
Az biz ott feküdt most is a pallón hanyatt.
Dúl uram látva, hogy semmi baj sem történt, csöndesebben kezdett hozzá
szólni.
– Nini, atyafi, kelj fel már, nem bántlak többet; de aztán te se bántsd
a feleségemet.
De biz az atyafi nem hallgatott rá, hanem fekve maradt.
– Tán csak nem haltál meg, jámbor csausz; mi a patvar? hiszen csak a
kezemmel ütöttelek meg egyszer.
De ha a csausznak az is elég volt.
Nosza hirtelen eczetet dörzsöltek, tormát reszeltek az orra alá, mosták
a fejét hideg vízzel; állítgatták talpra; de biz az csak lehajtotta
mindig a fejét, s akármit csináltak vele, meg volt halva tökéletesen.
– Hjüj, lélekadta nyomorult csausza, szégyen, gyalázat ilyen rongyos
koponyát tartani török embernek, hogy egy pofon-csapástól meghaljon. Mit
csináljunk, uram Jézus? Megtörtént a nagy veszedelem. Asszony, asszony,
most végünk van. – Hanem azért jól tetted, hogy nem csókoltad meg a
pofáját.
Azzal otthagyta Dúl Mihály uram a házát mindenestül s ment egyenesen a
város házára, Balyik András főbiró uramhoz.
– Biró uram, megöltem a csauszomat.
Balyik uram majd kiugrott az ablakon ijedtében.
– Mihály öcsém, ne mondj ilyen bolondot!
– Megöltem biz én biró uram; oka nem vagyok, minek volt porczellánból a
koponyája. Azt akarta, hogy a feleségem csókolja meg; én azért ráütöttem
az öklömmel; az biz ott van, meghalt, soha se lesz többet eleven.
– Oda is vagyunk akkor városostul! Itt a tatárság a gallérunk megett,
porrá égetnek, pozdorjává törnek mindnyájunkat! Ördög bújjék a te vas
öklödbe! Hiszen jól tetted, hogy megütötted, ha feleségedet meg akarta
csókolni, de legalább ütötted volna meg olyan helyen, hogy ne halt volna
bele.
– Már hiszen, biró uram, itt vagyok, adjanak ki, vágjanak négy-felé,
álljanak rajtam boszút, azért jöttem; csak hogy a városnak ne történjék
az én hibám miatt semminemű kára.
Balyik András uram egyet gondolt.
– No te Mihály, már az igaz, hogy bolondul cselekedtél; – hanem én is
úgy tettem volna. Már most hogy a menykőbe segítselek ki a bajból
tégedet is, meg a várost is?
– Vágassa le a fejemet.
– Nem kérdeztem tőled. Most csak maradj itten és ne beszélj senkivel,
haza pedig ne merj menni; a többit majd elvégzem én.
Balyik uram mindjárt el is csukatta Dúl Mihályt egyik hátulsó szobába, s
meghagyá viszont a porkolábnak, hogy hozza fel az alsó tömlöczből a Rácz
Jánost; azután meg egy hajdu menjen el a Péterfiára, hívja ide annak a
feleségét, a vén boszorkányt.
Rácz János keze-lába huszonnégy fontos vassal volt ellátva, midőn a biró
elé hozták, a miből kilátszott, hogy ez nem valami csekély ember lehet,
a ki ilyen nagy kitüntetésben részesül.
Balyik uram kiküldött mindenkit a szobából, csak ő maradt ott a rabbal.
– Hát, Rácz Jankó, csak kisült rád, hogy te gyujtottad fel a pap méhesét
s míg más oltott, te loptad el az úrvacsorához való ezüst tányért.
– Kegyelmes biró uram, nem igaz.
– No csak ne sírj és ne essél térdre; azon már túlvagyunk. Tudod-e már a
sententiádat?
– Irgalom! kegyelmes biró uram.
– Bolond-fejű, mintha én tőlem függne az irgalom. Karóba fognak húzni.
– Jaj nekem, kegyelmes biró uram!
– Bizony nem is nekem. – Elébb azonban három fával megkoronáznak. Tudod
mi az?
– Hogyne tudnám, kegyelmes biró uram. Jaj csak ezt az egyet engedje el.
– Hát még a tüzes vassal való sütögetést?
– No meg azt. Soha sem állom én azt ki.
– No csak ne szabadkozzál annyit; ez már ki van rád mondva,
megszolgáltad. Holnap majd megkapod irásban; ha valamit nem értesz
belőle, Lengyel gazda majd megmagyarázza.
(Lengyel gazda volt a hóhér).
Az elitélt kétségbeesve veté magát a biró lábaihoz, s lánczos kezeivel
átölelve azokat, sírt, könyörgött, hogy engedjék el neki azokat az
irtózatos kínzásokat, s azt a rettenetes hosszan tartó kivégzést;
tegyenek vele kegyelmet, öljék meg hirtelen, vágják el a fejét.
– No megállj te Rácz Jankó, ámbár nem vagy arra érdemes, hogy a fejedet
vegyék, én mégis kicsinálom, hogy ezt megkapod: ide hallgass rám.
A rab meg volt vigasztalva.
– Még a porait is áldani fogom biró uramnak…
– Te bizony nem sokat fogod áldani az én poraimat, ha a fejedtől
megváltál; hanem hát ide hallgass: ha azt akarod, hogy a kegyetlen
torturázástól megszabadulj, s a kínos karó helyett pallos által halj
meg, cserélj nevet Dúl Mihálylyal, a ki egy törököt ölt meg, mert a
feleségét meg akarta csókolni; akárki kérd, azt mondd, hogy te vagy Dúl
Mihály, te ölted meg a törököt, akkor szépen bekötvén a szemedet,
Lengyel gazda hátulról olyan gyöngyen leüti a gombodat, hogy észre sem
veszed. De ha bolondul elárulod magadat, s kivakkantod, hogy Rácz János
vagy, akkor a Rácz János itélete alá esel; Lengyel gazda fejedre teszi a
hármas fát s hatot csavarít mind a három végén, hogy a koponyád három
felül lapul össze, azután meg szekérre kötnek, s minden utcza szegletén
megsütögetik a fájos részeidet tüzes harapófogókkal.
A rabnak a fogai is vaczogtak rémültében.
– Tehát ahoz tartsd magadat, ha szépen akarsz meghalni, légy Dúl Mihály;
ha csunyául, maradj Rácz Jankó.
Azzal visszavitette főbiró uram a rabot tömlöczébe s felhozatta maga elé
annak feleségét.
Nem illik, nem is udvariasság asszonyszemélyek ábrázatját leirni, ha
azok nem szépek, a miért is Rácz Jánosné felől jobb ha elhallgatunk.
Elég azt tudni, hogy nagyon vén volt és félszemű.
– No te tüskére való, köszönté őt biró uram; tudod-e, hogy holnap
megtorturázzák az uradat? még pedig a triplex torturával.
Bizony bánom is én; kínzott ő engem harmincz esztendeig, felelt
durczásan a némber.
– Igen ám, de azt is fogják tőle a puncta deutri közt kérdezni, hogy
igaz-e, miként te méregkeverő volnál?
– Rám is vall az akasztanivaló, ha azt kérdik tőle, az már bizonyos.
– Akkor pedig cziherre tesznek s megégetnek, elhiszed-e?
– Elég keserves lesz az nekem.
– Ne félj semmit, vén boszorkány, adok neked jó tanácsot: tagadd el,
hogy az a te urad.
– El is tagadtam már százszor.
– Ismered Dúl Mihály uramat ugy-e?
– Hogyne ismerném?
– Tyukot is loptál tőle; azt akartad mondani. No jól van. Hát ha
szorongatni találnak, mondd azt, hogy ő a te urad. Ha a házadhoz megy,
bánj vele úgy, mint az uraddal, de ki ne kapard a szemét! egy szóval ő
legyen ezentúl előtted Rácz János, akárki kérdezi, érted?
A vasorrú bába nem értette biz azt, de nagyon megörült neki, egyfelől
azért, hogy nem égetik meg, másfelől, hogy olyan derék kapitális férje
lesz ezentúl: kezet is csókolt érte biró uramnak.
Balyik uram azt is elcsukatta egy szobába, hogy a míg nem kell, el ne
hiresztelje a dolgot, s akkor azután leült és irt egy levelet a
nagyváradi basának.
«Kegyelmes és méltóságos uram, nagyságos vezérpasa. Szálljon te rád
mindenféle áldás. Mivelhogy az a rettentő eset történt e mai napon a mi
városunkban, hogy egy idevaló istentelen ember, a kit Dúl Mihálynak
neveznek, a feleségét féltvén, egyikét a te vitéz csauszaidnak ököllel
vaktába megütvén, a csausz menten meghalálozott; nehogy az ilyen
rettenetes gyilkosság boszulatlan maradjon, s az is a te tudtoddal
történjék, kérünk igen szépen, küldd el hozzánk a holnapi napon a te
kegyelmes tihádat, hogy legyen jelen, a midőn törvényt tartandunk a
gonosz gyilkos felett és lássa meg, hogy a bűn büntetlen nem marad; mely
után maradunk kegyelmességednek kézcsókoló szolgái, Debreczen városa
birája és belső tanácsa.»
Ezt a levelet sárga viaszszal lepecsételvén, elküldé egy lovas legény
által menten a váradi basának.
Az éjszaka nagy félelem között tölt el. Mert nem volt tudható, vajjon a
basa beelégli-e azzal, hogy a gyilkos megölessék, vagy sarczot vetend az
egész városra? vagy épen rájuk szabadítja a tatárokat, s porrá égeti a
várost?
Reggelre izenet helyett ott volt maga a basa, egy csapat lovas
kiséretében.
Maga jött, nem a tiháját küldte; gondolta, hogy azt rászedhetik könnyen.
A tanácsbeliek nagy tisztelettel fogadták a derék urat, ki különben nem
volt a magyarságnak ellensége s felvezetvén őt törvénytartó teremükbe,
leültették a legelső székre az asztalfőhöz.
A basa belepillantván a jegyzőkönyvbe, megtekinté a feljegyzett causákat
s sürgeté, hogy legelőször is vegyék elő a gyilkos Dúl Mihályét.
Két darabont előhozta Rácz Jánost; fogni kellett, hogy el ne essék.
– Te volnál Dúl Mihály, micsoda? kérdé gyanúsan a basa a reszkető
embertől.
– Igenis, én vagyok.
– Hát ilyen nyomorult ember tudott egy ütéssel megölni egy csauszt?
Biró uram közbeszólott.
– Összehúzta a jámbort a félelem és magábaszállás.
– S ezért a madárijesztő pofáért nem akarta a menyecske az én derék
csauszomat megcsókolni?
– Nagyon virtusos a jámbor; magyarázá biró uram.
– No hát jól van, mondjatok rá itéletet; hagyá helybe a basa.
A tanácsbeliek mind felálltak az asztal mellől s jegyző uram felolvasá
az itéletet, mely szerint amaz istentelen gyilkos Dúl Mihály, ki egy
derék csauszt szerelemféltésből megölt, fejétől elválasztassék, «háza
annak földig romboltassék, telke sóval bevettessék és minden marhája a
status részére confiscáltassék».
A basa ránézett az elitéltre.
– Nincs ellene semmi kifogásod?
– Semmi sincsen, szólt az megkönnyebbült szívvel sóhajtva.
– No ha neked nincs, nekem sincs; szólt a basa s ráütötte az itéletre
pecsétnyomó gyűrűjét. A gyilkos, gyujtogató Rácz Jánost mindjárt
kivitték az udvarra, s a basa szemeláttára fejét vették; a mi bűnei
sokaságát nézve, elég nagy kegyelem volt neki.
Azzal a basa ismét visszaült helyére s azt mondá, hogy csak folytassák
tovább az igazságszolgáltatást, tartsanak törvényszéket, ő majd sorra
megerősíti a többi itéletet is.
Balyik András uram készen volt erre is. Rácz János itélete következett.
Előhozták Dúl Mihály uramat.
A basa végig nézett rajta: derék, hatalmas egy legény; erről inkább
föltehetné az ember, hogy egy csauszt egy ütéssel agyonüssön a felesége
miatt. Aztán miről vádolják? Hogy templomedényt lopott. Ez épen nem néz
ki a szeméből.
Olyasmi jutott a basának eszébe, hogy Székely várnagy már egyszer
megtette épen a váradi basával, hogy katonáinak megölői helyett elitélt
gyilkosokat végeztetett ki. «Hát azt az embert mire itéltétek?»
A jegyző felolvasá a kegyetlen szigorú itéletet; kínzással, hármas
halállal teljes.
A basa csóválgatta a fejét; ez törökül sem lehetne jobban.
Végül azonban, mikor minden marczangolás be volt fejezve, következett az
a záradék, hogy miután Rácz János azt vallá, hogy tud egy helyen elásott
kincset, s ha megkegyelmeztetik, kész azt a helyet fölfedezni, melynek
pedig egy harmada az ecclesiát, más harmada a várost, harmadik pedig ő
nagyságát a váradi vezérbasát illetendi, tehátlan mindezeket tekintetbe
vévén, a gonosztevő is jövendőbeli jobbulást fogadván, a bűnősnek a
halálos itélet elengedtessék, s a helyett egy esztendei fogság
dictáltassék.
A basa még jobban csóválta a fejét; «nagy selmák vagytok ti
valamennyien», mormogá magában; aztán mennyi az a rejtett kincs? kérdé a
bűnöstől.
– Hatszáz darab arany, felelt az.
– Nekem jut kétszáz. No nem bánom, maradj élve semmirevaló, nekem nem
vétettél. Van-e feleséged?
– Igenis van, nagyságos basa; Dorkának hívják szegényt.
– Dorkának hívják? szeretném azt látni.
Biró uram kiküldött egy esküdtet Rácz Jánosnéért, hogy hozza be.
A basa összenézte a két embert; sehogy sem akart a fejébe menni, hogy az
a kettő egy pár.
– Te Dorka asszony, hát ez itt a te urad?
Dorka asszonynak tetszett igent mondani.
– Hát te Rácz János, ez itt a te feleséged?
A kérdezett keservesen felelé, hogy úgy van.
– No hiszen, Rácz János, meg is vagy te akkor jobban büntetve, mint Dúl
Mihály, a kinek a fejét levágták.
Azzal nem kutatta tovább a dolgot a basa, hanem megpecsételé Rácz János
itéletét, kitörölvén belőle calamussal az egy esztendei fogságot.
– De fiam, csak eredj te haza szépen, s élj a feleségeddel együtt; az a
te árestomod.
Több veszedelem azután nem támadt ebből a bajból a városra és a
közönségre nézve, minden a legjobban rendébe hozatván.
Igen bizony, de már most a szegény Dúl Mihálynak két felesége volt, egy
szebbik, a kire nem volt neki szabad nézni, és egy nem szebbik, a kivel
egy házban kellett neki lakni.
A váradi basa pedig azután is folyvást ügyeltetett rá, hogy az itéletet
ki ne játszhassák, s bár a debreczeni nép közül egyetlen egy ember sem
támadt, a ki elárulta volna előtte a dolgot, s detegálta volna a pia
fraust, azért a basának mégis nagy gyanúpere volt a dologban, hogy az
igazi Dúl Mihály most is él s ő a szép asszonynak a férje s várta nagy
figyelemmel titokban, hogy mi lesz majd ennek a vége?
Dúl Mihály házát le is rontották a földig, özvegye fekete ruhát vett
magára, s haza ment az anyja házához.
Néhány hét múlva erre a nemes tanács eladott egy házat, melyet Igyártó
Alberttől foglalt le hadból elszökés bűne miatt, telkestől együtt ötven
magyar forintért; megvette azt Rácz János uram, bele is költözött.
… Aha! kezdődik már; mondá magában a basa, a mint ezt megtudta. Házat
már szereztek neki. Mit csinálnak vajjon tovább?
Egy hónap múlva Rácz János uram válópert indított a felesége ellen; volt
neki tizenkét tanúja, a ki bizonyította, hogy az asszony hűtelen volt;
Dorka asszony sem tagadta.
… No nézze meg az ember, mit találtak ki a semmirevalók? mondá erre a
basa; az a vén asszony még hűtelen az urához, s maga is megvallja
szépen.
A consistorium helyeseknek találta az okokat, miként Rácz János uram
válni akar a feleségétől s annálfogva azok annak rendje szerint
törvényesen divortiálódtak.
… Ez ugyan szépen megy előre; vajjon mit fundálnak még?
Félesztendő múlva aztán Rácz János uram fellépett mint kérő, özvegy Dúl
Mihályné asszonyom szülőinél; a kik is azt felelték neki, hogy mihelyt a
gyászesztendő letelik, örömest hozzá adják leányukat, addig járjanak
jegybe.
Mikor ezt is megtudta a basa, már akkor nem állhatta tovább a dolgot,
hanem fogott egy pergamentet, s irt Balyik András uramnak egy levelet:
«Becsületes birák, érdemes tanácsosok!
Ti kutyahitű emberek, már látom, hogy milyen szépen megcsaltok ti
engemet most mindjárt. No ti ugyan nagy mesterek vagytok. Ki tudnátok
csalni az angyaloknak a szemeit is. Hát csak vett házat Rácz János ötven
forintért, kőházat, pinczével, ugy-e? – Hát csak elvált a feleségétől:
attól a vén boszorkánytól rendén, ugy-e bár? Mostan pedig elveszi Dúl
Mihály uram özvegyét, azt a szép menyecskét, nemde? No nem bánom: ördög
álljon a hátatok megett; a ti lelketek rajta. Már megcsaltatok, azt
látom, egészen; hanem legalább küldjetek nekem is a lakadalmi kalácsból.
S azt izenem Rácz Jánosnak, hogy Rácz János maradjon halála napjáig,
mert bizony különben megrövidíttetem egy fejjel. Egyébiránt áldás
békesség rajtatok.»
A gyász letelvén, Dúl Mihályné asszonyom csakugyan összekerült ismét
szeretett férjével, kivel minden szokásos szertartás mellett újra
megesküdteték, s csupán az a különbség támadt rá nézve, hogy újra
megtalált szerelmesét ezentul Mihály helyett, Jánosnak kellett neveznie.
A basa is megkapta a lakadalmi kalácsot, melybe ötven tallér volt bele
sütve, a miért viszont ő egy aranynyal hímzett bársony nászkendőt
küldött vissza a menyasszonynak, a mi megért száz aranyat.
S ilyenformán elcsendesült a nagy veszedelem mind a városról, mind a
szerető felek családjáról Balyik András főbiró uram bölcs és előrelátó
intézkedése által, s így lett Dúl Mihály uramból holta napjáig Rácz
János.