(Vázlat a forradalomból.)
Magyar forradalom! Te egetgyujtó alak! Véres arczú kép! Senkinek
gyermeke, – mégis mindenkinek halottja! Kelj föl a sirból és mulattass
bennünket!
Míg éltél, nem festette le senki arczodat. Most jelenj meg nekem az
éjfél óráiban, mikor a temető elbocsátja kárhozott lelkeit, kik nem
tudnak aludni az önátkozta sirban, ülj festőtáblám elé és mutasd meg
arczodat képzetemnek.
A nemes büszkeség lángja égjen azon, midőn a nép áldozatairól fogok
veled beszélni, azon népéről, melyet Isten jó kedvében teremte a
világnak, de melynek számára rossz kedvében teremté a világot.
De szégyen pirja ömöljék el arczodon, midőn azoknak neveit hallod
említeni, kiket e nép nagygyá tett, s kik e népet semmivé tették.
Sirj, fehérüljön el képed azok sirhalmánál, kik mások dicstelen
nagyravágyásáért dicső halált haltak.
De fekete légy a boszútól, midőn az oltár papjait hozom emlékedbe,
kiknek kezei közt elvesztek az áldozatok.
Némulj el. Remegj, reszkessen alakod, midőn sirást hallasz. Karének az,
millió és millió ajakról. Özvegyek, árvák, koldusok és őrültek siralma
az. Hallgass, ne szólj bele. Rejtsd el arczodat.
De kaczagj fel és tartsd arczodat az égre, hadd lássa meg az, mint néz
ki egy lélek, mely holta után tébolyodott meg, ha meghallod, mint
vigadnak azok, kik ennyi könynek voltak teremtői.
Azután tünj el ismét. Menj vissza a sirba. És imádj Istent: hogy
engedjen meghalnod és ne hozza el rád a föltámadás napját.
*
Hideg januári éjszaka volt. Sem holdja, sem csillaga nem volt az égnek,
a zúzmarás zivatarban fekete hollók falkái kóvályogtak, szüntelen
kiáltozva alá egyhangú szavakban «halál! halál!»
A fergeteg fütyölt, az egész föld fehér szemfedővel volt leterítve, a
farkasok üvöltve felelgettek egymásnak egyik berekből a másikba.
És e hózivataros éjszakákon kétszázezer ember nem aludt fedél alatt.
Az ország minden részein hosszú fekete vonalak húzódtak keresztül.
Kényszerű sietséggel törekvő hadcsapatok. Éjjel és nappal, hegyeken és
rónákon, éjszaktól délig lehete látni e vonuló seregeket, a mint dobszó,
trombitahang nélkűl mindenféle irányban átszeldelék az országutakat.
Zúzmara-lepte lovasság, utána rosszul öltözött gyalogsorok, hallgató,
beszédtelen nép. Dübörgő ágyúk, ágyúszekerek, egyik a másik után, azután
megint elrongyollott gyalognép, élén gubába burkolt vezetője nehéz
harczi ménen, azután megint lovasság, ágyúk és így tovább. A kardok,
szuronyok csillogtak az éjszakában.
Néhol egy-egy siető dandár látszott, mely egy másikat üldözni tetszék,
az alakok sebesen vonultak el a szem előtt, mint álomárnyak, s órák
mulva vörös villogás látszék a láthatáron, s egy-egy eltévedt dörrenés
az ütközet távoli morajából.
Azután ismét néma a lett minden. Uj csapatok jöttek és mentek. A hófuvat
behordta nyomaikat. Sehol őrtűz, sehol megállapodás, szüntelen előre,
előre pihenés nélkül. Fel a hegyeknek! Az ágyúkat nem birják a lovak, a
csatárok tolják felfelé. Maguk is leroskadnak. – Keresztül mély, meredek
sziklautakon, övig érő hófuvatagban, éhezve, szomjazva, fázva. Dübörgő
hidakon át, befagyott folyók jegén. Elől, hátul, oldalról üldöző seregek
között, golyók zápora közt. Mindig odább. Fáklyafénynél, földalatti úton
s azután ismét föl meredek hegyekre ágyútűz ellen, ágyútűz elől,
vészvihar elől és hátul, vészvihar még az égen is, s mindig előre,
végtelen, irtózatos úton. Egy-egy beteg vagy sebesült kidől a sorból.
Ott marad. A hó ellepi, megfagy, jól jár. A többi sort zár és siet,
pihenése ütközetben van csak. Nyugodt álma, ha elesik.
És nem zúgolódik senki. Tűr, szenved, küzd és meghal. Még akkor is szent
ihlet zárja le szemeit s a haldokló nem átkozza meg a földet, mely vérét
megiszsza s testének nem ád temetőt s a tűrő nem átkozza meg a
szenvedést, mit nyugalmáért cserélt. Az áldozat panasztalan.
Tiszteljétek a katonákat.
*
A rendőrminiszter úr ablakai még mind ki voltak világítva, pedig az idő
már éjfél után járt.
«Én Istenem! sóhajtja az arra menő civis, kalapját megemelintve az
ablakok előtt, milyen szorgalmatosak ezek a haza atyjai. Még éjjel sem
alhatnak az ország gondjaitól. Bizonyosan itt készítik azt a sok ménkü
puskaport, vagy azon tanácskoznak, hogy milyen árkot húzzanak nemes
Debreczen városa körül?»
«Szegény urak! Sem éjjelük, sem nappaluk. Majd szétreped a fejük a sok
aggodalom miatt. Nyolcz órakor összeültek s még nincs vége a
tanácskozásnak. Hja, sok mindenről kell gondoskodniok. Az egész ország
sorsa az ő kezükben van. Akármit tesznek, az sok hányás-vetés után
történik, s mennyi mindent kell pedig tenniök!»
«Egy rendőrminiszter!»
«Szentséges Jehova, mennyit kell annak tudni, látni, érteni, cselekedni,
kifőzni? Ő levelezésben áll valamennyi külföldi udvarokkal, megvizsgálja
a passusokat, kvártélyt rendel a deputátusoknak, elolvas minden ujságot;
a melyiket megúnta olvasni, betiltja; dictiót mond az országgyülésen,
olyan szépet: hogy senki sem érti; kisujjában viseli az egész
diplomatikát, előre tudja még azt is, a mi történni fog. Hogy fér ennyi
tudomány egy emberbe, kivált egy olyan kicsiny emberbe?»
«Gyerünk haza, szomszéd uram, alhatunk mind a két fülünkre, virraszt mi
helyettünk a rendőrminiszter úr és végzi az ország minden állapotját.»
Épen dolgom volt a miniszter úrnál. Benyitottam az előszobájába, a
holott is majd leütött a lábamról a pipafüst.
A bureau 66 hivatalnokai közül csak hat volt jelen. A többi otthon volt
és aludt, mint illik rendes emberekhez.
A hat közül kettő rettenetesen nyirt valami üres papirost, a másik kettő
a postára ment s onnan jött leveleket tördelte fel ex ofo s nagyon jól
mulatott holmi családi titkok fölfedezésén.
A harmadik pár pedig a miniszteri salon ajtaját ülte el. Mondanom sem
kell, hogy mind a hat rettenetesen pipázott.
– Lehet Laczival beszélni? – kérdém az egyik ajtónállót, a ki egy igen
szép szálas termetü orangutáng lehetett, míg ministeriális irnokká nem
promoveálták.
Az én majmom végig nézett rajtam, nem csekély symptomáival a megvetésnek
s nyomatékos hangon kérdezé: «A miniszter úrral?»
– Hát önök mióta hijják Laczit miniszternek?
– Mióta fizetéseinket felemelte. Hanem beszélni most nem lehet vele. A
conferentia fontos. Megzavarni nem szabad. A haza, tudja ön uram, a haza
elébbrevaló minden privát dolgoknál. Tessék máskor ide fáradni.
– De magam is közügyben jövök. S közeliték az ajtóhoz.
– Uram, egy lépést sem tovább, – szólt a tisztelt pávián pathosszal, én
a fejemmel vagyok felelős. S elémbe állt egész hosszában.
Nem voltam róla bizonyos, hogy nem harap-e meg? S már szinte
visszavonulni kezdék, midőn a belőli conferentiából ilyen töredék-hangok
üték meg füleimet:
«Négy király!»
– Ur Isten! – gondolám magamban, – mi bajuk lehet nekik egyszerre négy
királylyal?
– Nem ér semmit, – kiálta egy másik hang, – melyet világosan Lacziénak
ismertem fel, mert az enyém négy disznó!
Ránéztem a cerberusra. Az először el akart vörösödni, de a mi nem
sikerülvén neki, belém kapaszkodott s kifelé szorongatva erősen
allegált, hogy itt nem szabad hallgatózni.
Birkózni kezdtünk, én erősebb voltam, s egy ügyes boxirozás segedelmével
egy flankenbewegungot tettem az ajtó fel és azt minden további
ellenállás nélkül bevevém.
A conferentia szörnyen állt. Három asztalra volt terítve. Az egyiken
thea és punch, a másik kettőn mindenféle acták forogtak kézről-kézre,
miket a parasztvilág kártyáknak nevez.
Az egyik asztalnál diabolkát játszottak vagy hatan, nagyon el voltak
merülve, egyik sem vett észre, a másik asztalnál præsideált a miniszter,
ott ferbliztek.
A miniszter nem volt valami magas ember, valamivel több lehetett, mint
Tom Thumb; ha mellette ülő tanácsosa lett volna a rhodusi colossus, ő
maga pedig egy vitorlás hajó, kényelmesen áthajókázhatott volna annak
szárai közt.
Arcza sok keletiességgel birt, teintje némileg közelített a
czigány-colorithoz. Sok vonásaiban a cercopithecusok nemzetségével
rokon; csakhogy azok persze nem tudnak olyan szépen beszélni, mint ő.
Szakálla az övéig ért s mikor kaczagott, reszketni szokott, a mit
hajfürtei nem tehetének, a lehető legrövidebbre levén lenyírva.
Pőrére volt vetkőzve s a rettenetes sok ránczról arczán gyanítám, hogy
kaczag. A miről később feketére nyitott szája is meggyőzött.
Mellette jobbról egy hosszú ifjú ült. Sovány, satyricus arcza nem igen
látszott osztozni a közjókedvben. Hihetőleg valami brodsitzer volt.
Balján egy termetes férfi. Szabályos, de kissé elhizott arcza igen
tudományosnak akart látszani egy malapropos applicált pápaszemmel.
Szakálla, haja jól soignirozva, maga tűrhetőleg elegáns és jókedvű. A
miniszter pecsétőre.
Laczival szemközt ült egy roppant titanicus férfi, kinek nyaka és
könyökei arany paszomántba voltak húzva. Bizonyosan generális. Képéből
kilátszott, hogy ez az ember maga megenne egy hadsereget, ha valaki
előre megsütné azt számára.
A mellett egy sejtes barna férfi, kinek arczán első perczben észrevehető
volt, hogy lengyel.
Az asztalszegleten végre, az ördög helyén, egy kis nyápicz férfi ült, a
ki rettenetesen nyert és boszantott mindenkit.
– Ah servusz! – kiálta rám Laczi, a mint megsejtett. Te vagy az, a kit
olyan nehezen eresztenek be? Foglalj helyet, ide mellém. Oszszatok neki
is. Aztán ott a punch.
– Köszönöm, nem játszom, igen nagyba megy itt. – Láttam a sok aranyat és
bankjegyeket heverni az asztalon egész garmadákban.
– Oh nem, – felelé Laczi, – mind a két lábát maga alá szedve. Egy arany
a visi. Ez nem hazard. Nemde édes generálom?
Ez utóbbi szavak a magas athletai termetű férfiúhoz voltak intézve, ki
példás phlegmával gusztálta a sántát. Kettős álla volt. Orra, ha jól
emlékszem rá, csak egy.
– Nem mondhatnám, – felele gordon hangon. – Már a második itcze aranyat
vesztem.
– Haha! – nevete föl a kis nyápicz emberke az asztalszegleten, a kiről
soha sem birtam megtudni, hogy gyermek-e vagy vén ember? Annyi
éretlenség és aggottság egyesült arczán. Ugy látszék, hogy ő nyert
legtöbbet. Haha! nevete impertinens éles hangon, az én generálisom nem
is marékkal, hanem itczével méri az aranyat! Mindezt oly élesen, hogy a
fülem csengett bele.
Erre általános lett a nevetés, mintha valami rendkívüli jó ötlet
hallatott volna, s valójában valakitől egy itcze aranyat elnyerni azon
időben, mikor az országot papirosokkal láttuk beterítve, megérdemli:
hogy az ember jókedvű legyen utána.
Nevetett maga a miniszter is. Majd kitörte a széke hátát, annyira
nevetett s egyik lábát feltette az asztalra.
– No meggyülik ezért majd a bajod az öreg kóficzczal, hogy elkártyáztad
a pénzt, a min kapszlikat kellett volna venned a felső hadsereg számára.
Ezt a reflexiót elég geniálisan a miniszter úr tevé.
– Azt mondom, hogy elvesztettem a csatában.
– Abban, a melyikről így ír egy német bulletin: General **, der den
Rückzug deckte, oder wenigstens decken sollte?
– De megmentettem én azért a zászlómat.
– Igen, mert elszaladtál vele az első ágyúszóra.
Erre ismét hangos hahota keletkezett. A haza atyjai rettentőképen
mulatságosnak találták, hogy egy generálisuk az első ágyúszóra kezébe
kapta a zászlót s elfutott vele.
Tán még most is nevetnének, ha a szomszéd asztalnál ezalatt csetepaté
nem támad.
A zaj magára ragadta a figyelmet, a scena még inkább.
Két gentleman volt egymással épen hajban. Az egyik egy jó szál férfi, a
másik egy még Laczinál is csekélyebb individuum, mely utóbbi, hogy
társával egyenlő lehessen, egy székre hágott fel s onnan kiabálta
csatahangon, «ez czudarság; ez lovagiatlanság, ez illoyalitás!» és tudja
a jó ég, még mi minden iszonyúságot nem.
– Mi baja annak a fiúnak? Mi lelt fiam Hetveni? Dugjátok be a száját, ne
sikoltson olyan nagyon! Hetveni mit ordítasz!
– Ide nézzetek! Legyetek biráim, declamált a czinegének született férfi
s hatás végett most már az asztalra lépett, ez a longurió la aranyakban
veszt s most bankókban akarja kifizetni per hat forint darabját.
Az egész társaságban egy közös elszörnyedést jelentő «ah» hallatott.
«Szörnyűség!»
– Az a kérdés, szólt a miniszter úr suprematiáját éreztető hangon, –
hogy minő bankjegyekben? Osztrák bankjegyekben, igenis hat forint
mostani kelete az aranynak.
– Dehogy! – ordítá az emberaprólék türelmetlenül, – magyarokban.
– Ah, ah! – szörnyűködék az egész cœtus, – maga a miniszter úr is úgy
rázta a fejét, mint szokta országgyüléseken, midőn a karzatnak tudtára
akarja adni, hogy valamire piszegni kell s egy földresujtó tekintetet
vetve a vádlott egyénre, szárazon kimondá rá az itéletet.
– Magyar bankjegyekben 8 forint ára az aranynak s azzal noble
nonchalenceal vette fel ismét kártyáit és kérdezé, mi a visi?
A pecsétőr dupla visit tett.
– Nem hiába magad is dupla vagy, – tréfálódzék a miniszter úr, – s a
többiek kötelésségöknek érzék a tréfát megkaczagni, csupán a generális
nem kaczagott, az egész társaság közbotrányára.
– Bizonyosan nem érti a viczczet.
– Mit tudhatom én, hogy mi történik itt közöttetek? – míg én a hazáért a
csatatéren –
– Szaladok. Egészíté ki a miniszter. – Mondd el neki Móricz magad a
tréfát, hadd mosolyogjon ő is.
– A vicz jó, csak az rossz benne, hogy velem történt, – kezdé a pecsétőr
mondását. – Jól tudod: hogy én két hivatalt viselek, mint komám Laczi
is, és te édes generálom és valamennyi okos ember, a ki teheti. Egyfelől
pecsétőr vagyok, másfelől őrnagy. A legközelebbi fizetésfelvevés napján
felveszem az én ezüstös attilámat, tetejébe öltöm ezt a zsemlyeszín
kaputot s megyek a pénzügyminiszterhez tisztelkedni. Kérem tőle a
pecsétőri fizetésemet, azt előmbe számlálja, én beseprem s akkor újra
meghajtom magamat s bemutatom előtte mint ez s ez őrnagy urat, ki a
fizetését jött felvenni. Az ember nem confundálódott, megczirógatta két
kézzel a képemet s rettenetes nyájasan kért engedelmet, hogy most nincs
nála pénz, hanem egy óra mulva lesz, ne is fáradjak oda érte magam, csak
egy káplárt küldjek el a zászlóaljamból, csak egy akkora kis káplárkát,
mint a kis ujjam abból a zászlóaljból, a melynek őrnagya vagyok.
De már erre méltán kerekedett fel az universalis röhej, mert olyan
zászlóalj nem existált sehol.
– Valami szamár ujság aztán felkapta ezt a viczczet s bemutatott a
közönségnek, mint azt az embert, a ki nem egy ember, hanem két ember, s
szépen rajtam száradt a «dupla» epithéton.
– Nagyon jó, – mondá rá jó kedvvel véleményét a generalis úr, kivált
miután akkor ő húzta be a nyápicz embert mintegy száz aranyig, a ki
ellenben igen silánynak találta az egész bonmot históriáját.
– Az a furcsa, hogy diákkoromban a professorom mindig azért szidott:
hogy simplex vagyok, most meg azzal vexálnak: hogy dupla vagyok.
A játék ezalatt tovább folyt, a miniszter úr vesztett s mentül jobban
vesztett, annál jobban kezdte szídni azokat a gyáva képviselőket, kik
minden perczben készek az alkudozásra, kik egy girondeot akarnak
Magyarországon megalapítani, és a kiket ő le fog goullotinoztatni, a
debreczeni piacz közepén, egytül egyig, mint a legyeket, s a többi s a
többi – mérgesen lehányt magáról minden öltözetet, azután megint mind
felszedte magára, szidta az egész országot, egész Európát, mind az öt
világrészt összevéve, az egész systema copernikianum valamennyi
csillagait s utoljára az egész lump compániát: hogy minek jöttek ide az
ő idejét és pénzét lopni?
A compánia szokva volt a miniszter úr kedélyváltozásaihoz s sans gene
koppasztotta egymást, míg a miniszter úr egyre-másra vesztve és
vetkőzve, mikor már csak az volt hátra, hogy a csizmáit is lehúzza,
felugrott, hátrarúgva a székét s ment az író-szekrényéhez, új pénzerővel
jelenendő meg a csatatéren.
A ki látott már békességesen mulató társaságot, melynek közepébe
hirtelen egy százötven fontos bomba esik be a stuckaturon keresztül,
annak lehet fogalma a következő jelenetről, senkinek másnak nem.
A miniszter beletekinte a fiókjába, s azzal felordíta oly hangon, mintha
harmincz cserépkorsót csaptak volna egyszerre a falhoz.
– Ki járt itt?
Mind oda néztek. Legalább is azt hitték, hogy valaki egy puskaporos
masinát rejtett el a miniszter úr iróasztalába.
– Ki járt itten? – Kérdé újra stentorral s öklével a fiókra mutatott.
A társaság kővé válva nézett rá s a generalis úr épen úgy kezdé magát
érezni, mint mikor Zólyomban először meghallotta az ágyúzást.
– Akarom tudni, hogy ki járt itt?
– Megvesztél czimborám? Mit kiabálsz, ki bántott? – szólala fel végre a
pecsétőr. – Én is jártam ott, és más is, oda tetted a szivarokat.
– Engem megloptak.
– Lehetetlen.
– Két százas volt itt fölül, most nincs.
– Valamikor pipára gyujthattál vele. – Ez a magas satyricus ifjú
észrevétele volt, első és utolsó ez estén.
– De nem vicz ez, hallja az úr, mert ez komoly dolog!
– De ugyan Laczi legyen eszed, ne csinálj belőle scandalumot. Azért a
rongyos kétszáz forintért.
– De én akarom tudni, hogy engemet ki lopott meg? Az én házamnál tolvaj
van. Az én házamnál az ország kincsei vannak. Én semmiért sem vagyok
felelős.
– De hát mi szükséged van erre a lármára?
– Nekem szükségem van erre a lármára. Az én házamnál az országnak több
milliót érő kincsei vannak. Én akarom tudni, hogy kitől őrizkedjem?
De már ennyi scandalum mégis több volt, mint a mennyit egy táblabiróból
csinált generális gyomra elbir.
– Enyje, ilyen adta vette, – káromkodék mindig magasodó hangon, míg
végre oly dörgéssé vált irtózatos szava, mintha tízezer ember beszélt
volna egy gégéből. – Hát kinek néz az úr minket? Tolvajok vagyunk mi?
Erre amarra, szedte vette! Köszönje meg az úr, hogy lealázzuk magunkat a
társaságába, nem hogy még itt bennünket dehonestáljon, mert ha itt volna
a kardom, mindjárt karmonádlinak aprítanám, a ki czigánypecsenyéje van!
Azért hogy én a statuspénzét elkártyázom, nem loptam én még senki fiától
egy garast sem, hallja az úr! Ha a policzájminiszter úr meglopatja
magát, van kopója elég, szagláltassa ki a tolvajt, de becsületes
embereket ugyan ne derogáljon, mert ha azt nem nézném, hogy Debreczenben
vagyunk, a helyett, hogy mi megyünk el innét, az úr menne most ki az
ablakon, veszedelem teringette!
Szólt és két széket két csapással összetörött, egy ökölütéssel a
kártyaasztalt kettéhasította, a bundáját felvette, annak egy
legyintésével az egész punch-servicet leverte az asztalról! a kettős
ajtónak egyik szárnyát kivette sarkából, egy irnokot ledobott a lépcsőn
s eként szörnyű erejének tanujeleit hagyva mindenütt, hangos
káromkodással eltávozott s hazáig valamennyi civist felmorgott az
álmából.
A többi assessorok meghunyászkodva előkeresék télikabátjaikat s
egyenként elosongatának. Legutoljára előbujt az ágy alól Hetveni úr is,
hová a csata folyama alatt egy eléggé bölcs rückgängige Bewegungot
csinált s megilletődve nyujtá kezét a háborgó miniszternek, mondván.
– Miniszter úr! – Én rám csak nem gyanakszik ön. Hisz arról meg lehet
győződve: hogy én öntől nem lopok.
– Jól van jól, csak eredj.
– Hát kineveztet holnap őrnagynak?
– Hová a pokolba? nincs üres hely.
– Szabad csapathoz.
– Van mindenütt.
– A zarándi oláhok ellen még nincs.
– Hisz azok senkit sem bántanak.
– Majd bántanak, ha én oda megyek.
– Jól van no. Kineveztetlek, csak vigyen a ménkü!
Magam mindekkorig ott vártam egy pamlagra dülve a conferentia végét s
mikor hozzá juthattam, én is belekötöttem a miniszterbe.
– Hát neked mi bajod? mond frissen. Három szóval elvégezd.
– Nem is lesz hosszabb. Kétszáz szekerest rendeltél ide a piaczra.
Tegnap estétől itt állnak hóban, fagyban, mit akarsz velök?
– Mond meg nekik: hogy ha eluntak állni, hát leülhetnek! – Ezzel az
instructióval kitolt az ajtón s a szegény szekeresek másik éjjel is ott
háltak a havon, hozzájok sem szólt senki.
A miniszter pedig egyedül maradt az ő pecsétőrével.
– Te Laczi, – szólítá ez meg a minisztert, ki hallgatva és sebesen járt
alá s fel, mint szokott, ha összeszidták. – Igazán ellopták a pénzedet?
– Dehogy lopták.
– Hát miért csináltál olyan nagy zajt semmiért? még az a drumo levág,
hire lesz a városban.
– Azt te nem érted. Nekem kellett ez a zaj. Mentül nagyobb hire lesz,
annál jobb; magam is úgy akarom. De te nem értesz hozzá.
S ezzel kiszólt az ajtón:
– Simon!
Egy még minden eddig előfordultaknál apróbb egyén lépett be e hivásra.
Úgy látszik, mintha a miniszter szemenszedte volna a magánál kisebb
embereket.
– Ismersz itt valami ügyes lakatost? – Szokása volt a miniszternek
mindenkit tegezni.
– Akárhányat.
– Ne beszélj, szamár! Nekem nem akárhány kell, hanem egy bizonyos. Ha
lehet néma, de mindenesetre olyan, a kinek senki sem hisz és a kit
kevesen ismerjenek. Eredj, mindjárt visszajöjj.
A küldött igen alázatosan betette az ajtót s eltávozott.
Az előszoba is megüresült. A miniszter bezárta az ajtókat s egyedül
maradtak.
A miniszter úr sebesen járt alá s fel, mintha a világon minden attól
függne, hogy ő meg ne állapodjék, a pecsétőr pedig végigfeküdt a
pamlagon és ásítozott.
– Öcsém – szólala fel hirtelen megfordulva a sarkán a miniszter s a
homlokát összeránczolva. – Öcsém, igen rosszul állunk.
– Tudom, – sóhajta fel a pecsétőr.
– Seregeinkről azt sem tudjuk, hogy hol vannak? Az osztrák hadcsapatok
körös-körül álltak bennünket, a messzebb távolság tizenkettő, a
legközelebb hat mérföld. A magunk katonái szidnak bennünket, az ellenéi
fenyegetnek. Elől tűz, hátul víz. Huszonnégy óránál tovább itt nem
maradhatunk.
– Rettenetes! – és nem lehet valamerre menekülni?
– Tán nem azon gondolkodozom éjjel-nappal?
– Tán álruhában. Én mint hentes, te mint puskamüves?
– Nem ér semmit, hiszen nem értek a puskához.
– De hát nem gondoltál valamit?
– Azt hiszed? Nézz ide. Mindenféle útlevelek, csak be kell tölteni.
– Ah! ez pompás, ez nagyon derék, mit kellene bele irni?
– Ne törd rajta a fejedet. Magam ékszerárus leszek, te pedig a segédem.
– Ahoz ékszerek kellenének, gyémántok s több aféle.
– Bizony simplex ember vagy te édes öcsém, nem látod itt ezeket a
ládákat?
Az alcovenben három különböző nagyságú láda volt egymás mellé
elhelyezve. Iszonyú vaspántos és rézczirádás ládák. Két-három nehéz
lakat lógott rajtok elől, fölül mindenféle czifraság alá rejtett
vexir-zárak és mind hatrendbeli pecséttel biztosítva.
– Most értelek, – szólt felszökve fektéből a pecsétőr, – hisz ezek úgy
is res nullius.
– Törődöm is én azzal! most nálam vannak, s ha holnapután Törökországba
találok velök menni, szeretném tudni, hogy ki kéri tőlem számon?
– De hisz e végett kár volt lakatosért küldeni, vannak nekem ditricheim,
értek is egy kicsinyt az ilyesmihez.
– S tüstént előkeresett nehány girbe-gurba eszközt, s a pecséteket
pietástalanul letépve, sok ügygyel-bajjal és nyögéssel valamennyi zárát
és lakatját felnyitotta a a kérdéses ládáknak, melyeket azután a
miniszter úrral két fülénél fogva megragadva per Pausch und Bogen
kitálaltak a legszélesebb asztalra. Sok egy és más szétgurult az ágyak
és szekrények alá, miket másnap a szobaseprő megtalált és megtakarított.
A csodálat «ah»-ja röppent el a pecsétőr ajkairól e kincsek látásán.
Nehéz massiv aranyláncok, ragyogó drágakövekkel rakva, nehéz arany
serlegek, ritka antik ékszerek, pompás szelenczék egyetlen darab
drágakőből faragva, remek faragványú szoborművek, mind mind tömör
aranyból és ezüstből, nagybecsü órák, fölséges boglárok, annyira
rakottak drágakövekkel, hogy izzani látszának a gyertyák világában, és a
töméntelen gyürük, mellkövek, az izlés minden választásainak eleget
tevők. Minden, mit egy aristocratikus fényvágyó olygarcha család
kincsben és pompában századokon át passionate összeszerze.
– Ah! mi kár, hogy mindezt el nem vihetjük!
– Mind semmi ez. Ez mind itt marad. Csak terhünkre volna. Én csupán egy
kis fekete bársony aranynyomatú futrált keresek, te választhatsz belőle
magadnak, a mi tetszik.
Dúltak a kincsek között.
Millió szikrát hányva hevertek azok előttük az asztalon szétszórva,
mintha ugyanannyi szem nézett volna rájok szótlan szemrehányással.
– Itt egy chrysopras ékszer. – Igen nehéz. – Legalább a köveket szedjük
ki belőle. – Emitt nehány nagybecsü gyűrű. – Hát ez micsoda? – «Fövény a
Saharából.» – Szórd a szemétre. – Itt ismét egy gyönyörü numismaticus
gyüjtemény. – Tedd félre. Holnap kifizetjük vele a bureauszemélyzetet. –
Hát ez? «Nevezetes férfiak kézvonásai», vesd a kandallóba. – Hát ez a
gyémántos kard? – Ki vinne kardot magával. A gyémántok eljöhetnek
belőle. – És így tovább. Minden darabból volt valami elszakasztható,
elvihető. Az arany lánczokról letépettek a boglárok, az ékszerekről a
gyöngyök, a gyűrűkből a pompás faragványú camaéák, a boglárokból a ritka
nagyságú turquisek, minden, a mi csak kis helyet és nagy értéket
igényelt.
De a fekete bársony, aranynyomatú tok nem akart előjönni.
A miniszter arcza elsötétült.
– Megjárnám, ha valaki megelőzött volna.
Elővették a másik ládát. Az elébbibe visszaseperték a megvámolt
tartalmat s amazt szinte kiüríték az asztalra.
– Jól van! – kiálta lázas örömmel a miniszter, egy tekintettel kiismerve
a sok kincs közül az igénytelen külsejü skatulyát. – Ez az, – szólt
remegő kezeibe véve a tokot. – Ez az. Látod?!
A pecsétőr kiváncsian hajlott oda, megtudni az annyira óhajtott tok
tartalmát.
Külön le volt pecsételve egyetlen pecséttel, melyet a kormányelnök
sajátkezüleg nyomott rá.
A miniszter egy perczig tétovázni látszék, valjon fölmerje-e szakitani
azon pecsétet is? s remegve nézett maga elé.
– Nos, nyisd fel hát, mi van benne?
– Nézd, a kormányelnök pecsétje van rajta.
– Törd fel, holnap nem leszünk itt.
S a következő perczben nyitva volt az etuis.
Mintha a szivárvány szállna le kristályalakban!
Nyolcz solitair gyémántgomb. Akkorák, mint egy mogyoró, mikből millió
sugara lövelt szét a prismaticus szineknek. Vakító, kábító kincsek,
miknek mindegyike egy-egy uradalommal fölér. Mikről azoknak egykori
viselője minden diszmenetek alkalmával oly kitünő, oly nevezetes volt.
Némán, elvarázsolva bámult a két férfi a kincsre, midőn a külső szobában
léptek hallatszának s mintha nyitná valaki kívülről a zárt ajtót.
– Ki az! – kiáltá mindkettő ijedten, halálra sápadva. Az irnok volt, kit
lakatosért küldtek.
– Mit akarsz?
– A lakatost hoztam. Engedelmet kérek.
– Ugy! – S ekkor nagy hirtelenséggel összetakarítottak mindent a
ládákba, azokat helyökre tették. Az érkezett lakatosnak nem volt egyéb
dolga, mint a ládákat ujra bezárni, mely után azokat a miniszter ad
terrorem populi a rendőrség hivatalos pecsétjével ujra biztosította.
A lakatosnak meg kellett vallani becsületes nevét s az irnoknak
bizonyítványt adni róla, miszerint nemes Kánya Antal lakatos majszter
uram ez s ez napon az éjnek ezen s ezen órájában a rendőrminiszternél
három ládát bezárolt. Mely teketóriák Kánya Antal uramat ugy
megijesztették, miszerint az egész eseményről még a feleségének sem mert
egy szót is szólni.
– Hát ezzel a fiuval mit tegyünk? – kérdé suttogva a pecsétőr az irnokra
czélozva.
– Ne törődj vele. Elküldöm Pestre iratokkal, mikért bizonyosan
főbelövik. Jojczakát.
A pecsétőr eltávozott.
– Simon! – szólítá a fiút a miniszter. – Végy egy szekeret magadnak. Még
ez órában Pestre fogsz indulni. Ezen iratokat viszed oda, a hová
czímezve vannak. Egy perczet se késsél. Minden minuta egy század a
nemzet életére nézve. Itt ezer pengő utiköltségül: siess…
A fiu elment. A miniszter lefeküdt. Késő éj volt az idő.
A toronyőrök rekedten kiabálták a három órát éjfél után.
Minden jó lélek dicséri az urat.
És másnap az országgyülésen kemény perempterius törvény hozatott azon
képviselők ellen, kik a forradalom ügyében nem bízva, eltávoztak, vagy
meg sem jelentek.
A törvényjavaslat a rendőrminiszter úrtól jött.
És tartatott nagy dictió azon gyávák ellen, kik minden leverő hirre a
megbékűlésről, vagy megfutamodásról gondolkodnak.
A dictiót a rendőrminiszter úr tartotta.
És adatott ki veresbetüs placat, melyben azok, kik a magyar bankjegyet
az osztráknál alább becsülik, bitófával fenyegettetnek.
E placatot a rendőrminiszter úr adta ki.
És végre iratott egy catói vezérczikk egy olvasatlan hirlapba azon
alávaló könnyelmű emberekről, kik a haza ily szomoru napjaiban nem
átallanak a kártyaasztal mellett éjeket tölteni.
A czikket a rendőrminiszter úr irta.
El e rút képektől! Keressünk szebbeket. Menjünk a csatamezőre.
Emelkedjél föl lélek, rázd le az undort magadról, mit az önzés, a
lelketlenség, az álarczos bűn látása gerjeszte benned, jer, láss vért,
láss halált, láss könnyeket és vigasztalódjál.
Nézd amott tul a Királyhágón azt a kis, ifju, hős sereget.
Ruhája nincs, de van dicsősége. Hazája alig ad neki mindennapi kenyeret
s ő mégis mindennap vért ad hazájának s véren vett diadalt.
Nézd azt a kis őszhaju, őszszakállu embert, mint áll ott a golyózápor
közepett, mint ragyog arcza, ha kis seregét éljenezni hallja a golyók
süvöltéseire.
Csak egy szót tud magyarul. E szó «előre.» Serege mindig megérti őt.
Három sebhely van most is rajta, de a halál kerülni látszik őt, vagy nem
tudja megtalálni.
Nézd azt a fiatal hőst. Kiáll serege elé. Buzdítva szól hozzá. A legelső
golyó őt éri, leesik lováról, vére festi a földet. Özvegye szép és
fiatal szive megszakad, de nem siratja a hőst, nem siratja, hisz halála
dicső volt.
Nézz amoda. Ott is egy hős esik el. Nem egy seb, tiz érte egyszerre.
Ellene is becsüli a hőst. Bekötik sebeit, ápolják, mondják neki: hogy a
csata elveszett s ő letépi sebei kötelékeit és hagyja folyni vérét,
hagyja jönni halálát, mert a csata elveszett.
Láss ott egy hidat. Két ezer ember áll előtte és védi, tul rajta iszonyú
erővel egy ostromló sereg. Nézz oda ismét. Már alig vannak ezeren. Ugy-e
nem futott el egy is! Elestek. Mire az éjszaka eljön, ezernek csak fele
marad ott, de helyéről meg nem mozdul egy sem.
Nézz végig a Tisza mentén. Látod ama piros kis vonalt. Mily sebesen
halad előre. Egy csapat ifju az, kik piros föveget viselnek fejükön.
Micsoda tűz az, melynek szembe mennek? Ágyúk azok. Hallod ropogásaikat.
Látod mennyien hullanak el belőle. De látsz-e elfutni csak egyet is?
Most oda értek. Az ágyúdörgés elhal.
Menj tovább. Láss ott a Duna közepén egy várost. Le van égve a porig.
Lakói a föld alá, a kriptákba rejtőztek. Ezerei a tűzgolyóknak repülnek
bele minden oldalról földrengető dörgéssel ijesztgetve a levegőket. A
városban éhség, nyomor, fagy dühöng. Nem tudja senki, a halállal hol
találkozik? De látsz e egyet is, ki megszöknék onnan? Tűrnek, szenvednek
és nem panaszkodnak.
Látod amott azt a vezért. Csákójához emelt kézzel seregét megesketi,
hogy nem fog elfutni a csatatérről, s midőn a halál zápora ömlik, egy
kiáltás, mely túldörgi az ágyuvihart, egy kiáltás, mely azt mondja:
«Emlékezzél esküdre!» megfordítja a csata sorsát. Fele elhull a
seregnek, de a másik fele győz.
És mindenütt, merre nézesz, nehéz csatákat látsz. Csatát a Tisza jegén,
véres harczot a folyam pánczélozott hátán, csatát a sziklás hegytetőkön,
csatát sánczok, várfalak közt, városok utczáiban, vértől vörösre festett
vizek partjainál, égő falvak éji lángja mellett…
Az áldozat panasztalan. A dicsőség nem kérkedik. De panaszszal van tele
szája a gyávaságnak s fizetést kér a tolvaj.