Egy év eseményei vonultak el szemeink előtt, mint egy tüneményes
álomkép.
Ha visszagondolunk rá: egy év volt-e ez vagy egy század, vagy egy
átálmodott éjszaka?…
A martiusi ragyogó napok, egy két hétig tartó folytonos ünnep, melyen át
az egész nemzet lázas örömérzettől elragadtatva, ifjú menyasszonya, a
szabadság ölében ülte mámoros mézes heteit.
A testvériség eszméinek ideál-képe, mint az ég boltozatja, mely alá
hajlik a földre s még sem éri a földet sehol.
Azután a sötétben mozgó árulás, mint a megfagyott kigyó, mely lassanként
kienged a nap melegétől, s bujkálva csuszik a fűben fejét aláhúzva.
Egy új ismeretlen istenség támadása, kinek neve nép! s kinek hatalma,
mint hajdan a kereszté: kioltja a bálvány istenek életét.
Nagy emberek támadtak, nagyok enyésztek el.
Megjelent kendőzött arczával az álhazafiasság, s követ dobott a
rágalmazott erényre.
Emberek játszottak isteni dolgokkal. Hangzott a hamis esküvés a trón
magasából, pártot ütött a király tulajdon népe ellen, lábával illette a
koronát, szitokkal az Istent.
Jött a fölavatott pártütő, hozta a lánczot, s mikor sirt a nemzet, akkor
nevetett az árulás leghangosabban.
A nép pedig fölemelte óriási karját, és mondta: én vagyok a te urad!
Harcz kezdődék, Isten és ördögök között.
Ezeknek száma legio, – míg Isten csak egy van. De ő minden mindenekben.
Most benne vagyunk a viharban. Zápor helyett vér folyik, körül sötét
minden, nem tudjuk, hogy felleges látkörünkön túl mi történik, de tudjuk
azt, hogy ott egy Isten él, ki minket nem hagy el.
Hazám!
Egy év előtt martius 15-ike láncz nélkül kezeden, most fegyverrel
kezedben talált; adja ég, hogy egy év mulva koszorúval fejeden találjon!