Naplót soha sem vezettem. Rendszeres és összefüggő emlékiratot késziteni
nincs szándékom. Pedig talán érdemes volna. Az én emlékirataim talán
érdekesebbek s talán fontosabbak volnának, mint sok apróbb és nagyobb
ember emlékirata, a mely nálunk vagy másutt megjelent.
De bizony nem önmagam miatt. Hiszen nagy dolgot végezni kevés alkalmam
volt, a nemzet sorsát intézni nem engedték végzetem és vidám természetem
és erőmben való komoly kétségeim. Nagyra vágyódásom se volt elég erős és
elég kitartó.
Születésem, származásom, családom se elég ok arra, hogy emlékiratokat
tákolgassak össze. Az én családom egyike ama tíz ezer köznemesi magyar
családnak, melyből áll a magyar nemzet és a mely ha egykor elpusztulna:
kihalna vele az igazi, a történelmi magyar nemzet. Mind a tíz ezer
családnak külön-külön annyi joga van emlékiratot irni, mint nekem.
Hanem hát én mégis sokat láttam, sokat észleltem, sok dolgot és embert
nagyon megfigyeltem, sokat éreztem és sokat gondolkoztam. Három nemzedék
élt és él szemeim előtt. Az 1848 előtti kor, a nemes emberek küzdelmes
világa, Verbőczy nemzetének haldokló korszaka, melynek nagy és kis
alakjait én még szinről-szinre láttam. Ez az egyik nemzedék.
A másik a velem egyidejü és egykoru. A melylyel a tanintézetekben, a
vármegyében, az egyházban, a törvényhozásban s az irodalomban együtt
dolgoztam s gyakran keserü harczban is állottam.
A harmadik maradék, a mely mostanában serdül, a mely nyomunkban jár s a
mely joggal és erővel tolakodik utánunk s tol bennünket hol előre, hol
félre. S inkább félre mint előre.
Nagy munka s bizony érdemes munka megirni azt, a mit erősen figyelő
lélek e három nemzedék életéből szépet, dicsőt, tanulságost észre tudott
venni.
Ezt cselekszem én.
Egész irodalmi működésem nagy része abból áll, hogy különböző alakok,
tünetek és események czimén és alkalmán megfigyeléseimet rakom le a
papir betüibe. S a ki szemeivel minden soromat végigszántja: az megtudja
az én történetemet is, családom történetét is.
De megismeri a közelmult és múló nemzedékek életét is.
S ez a czélom.
Sok fenség és sok vidámság, nagy érzések és nagy ábrándok töltik meg a
magyar társadalom szellemét. Bűnök és gyöngeségek is, de én ezeket nem
értem, s mikor ezekre gondolok, makacs tollam mindig megtagadja az
engedelmességet.
Én csak arról irok, a miben magam is gyönyörüségem találom. Jobban
szeretem a napsugaras világot, mint a sötétséget.