Eljött a tárnaégés eloltásának az évfordulója.
A vén Pál felkereste Ivánt, ki mióta a részvénytárna igazgatója lett,
ott lakott a főtelepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetelakába. Az
igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel.
Már útban volt e napon a tárna felé s fölvette szekerére a vén munkást.
– Ma egy éve annak a nevezetes napnak, mondá Pál.
– Tudom, Pálom. Az erényjutalmat ma fogjuk kiadni. Oda itélte valakinek
az esküdtszék?
– Egyhangulag egy hajadonnak, a ki kevéssel ma egy éve előtt állt be a
tárnába.
– S érdemesnek találtátok?
– Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, a ki a
munkánál megjelen, s legutolsó a ki azt elhagyja. S munka közben nem
látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszony-félén, a kinek
a képe együtt nyikorog a talyigakerékkel. Ez úgy veszi a munkát, mintha
gyönyörűség volna. Mikor talyigáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót:
no még egygyel rája! S aztán fut vele jó kedvvel s mikor visszajön,
dalol, mintha mulatságból jönne. A pihenő óra végén ő sürgeti a többit,
hogy «fogjunk újra hozzá».
– Nem hivalkodó?
– Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, a miben egy év előtt
idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor
klárist sem visel a nyakán, s a hajában csak egy vékony szalagot, mely
épen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a zugó alatt. Az az
egy furcsaság van nála, hogy minden nap tiszta fehér ruhát szeret venni.
De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága.
– Takarékos-e?
– Segély-pénztárunkban neki van legtöbb megtakarított forintja betéve.
Még több is lehetne; de vasárnaponkint legalább egy napi keresményét
kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak
látva községünk részéről; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az
istentiszteletre, hogy a ki sánta, meg béna, ott üljön a templom
küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsna-osztás
erényét.
– Szorgalmasan jár templomba?
– Minden vasárnap eljön velünk: de a mi különös, nem ül be a többi
leányok közé a padba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellékoltár
elé s ott marad, arczát eltakarva egész mise alatt.
– Jó kedélye van-e?
– Soha sem bánt meg senkit s soha sem haragszik meg semmiért. Egyszer
egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigoruan
szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották
volna. Nem sokára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert
özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint s este munka után
ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvosságot.
– Nem tettető? Nem alattomos?
– Sőt inkább víg kedélyű és örökké tréfás. Tudja ön uram, a mi fajtánk
beszédközben pajkos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak mi köztünk, a
ki nyers beszéd hallatára drágalátoskodnék. A parasztleánynak nem szabad
ríva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az
ostoba tréfálkozót s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez
nálunk a virtus. – A ríva fakadó leány megsértené a mi paraszt
együgyüségünket; de ha pofont ád, azt mondjuk: derék leány! Inkább
hirtelenkezű legyen, mint hirtelensíró «mécses cserép». Csak olyankor
látom őt könyezni, mikor vasárnap délutánonkint az epreskert udvarán
karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a
történetet, a mikor ön uram leszált a tömlőt levinni a beomlott tárnába
egyes egyedül, s már azt hittük, ott vesz. Asszonyok, gyermekek
visszatartott lélekzettel hallgatják elbeszélésemet, pedig tudják már a
végét. Egyik sóhajt, másik csudálkozik. Némelyik előre örűl a képével,
hogy már jön az a történet, a hol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak;
másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön; csak ez az egy
könyezik eleitől végig két tenyerébe temetve arczát.
– És jó erkölcsű-e?
– Erre nézve összehivattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak
felőle? És, uram, nagy szó van vele mondva: egy mákszemnyi roszat sem
tudott egyik is felőle mondani. Azután sorba vettük a fiatalokat. Nem
jár-e valamelyik az ablaka alá? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát
mit tagadnának rajta, ha úgy volna? Parasztleány parasztlegénynek való.
A ki megszereti, majd elveheti.
– Jól van, Pálom.
Ez alatt megérkeztek az őstárnához. Kiszálltak a szekérből s felmentek
az őrlakba, mely az összekötő szárny-vasut mellett épült. (Volt már
szárny-vasut is a hajdan tilalmazott téreken keresztül az őstárnáig.)
Ott már összegyülve találta a munkások egy részét Iván s intézkedett,
hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára.
Asszonyok, férfiak lassankint összeszedekeztek, csak még egy csoport
leány maradozott el a tárnában: fogadásuk tartá, hogy addig nem hagyják
abba a munkát, míg egy a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind
fel nem talicskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasut
oldalán tovaszállításra vár, s bár mindig hordják, még sem fogy el soha.
A halom eltakarta a tárna nyilását az őrháztól, a hol Iván állt.
Csak a leányok vidám vihánczolása hallatszott a halmon túl, a mint
egymást tüzelték a gyorsított dologra.
Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni.
A dallam olyan busongó, melancholicus, mint a tót dallamok szoktak
lenni, mintha sírva készítették volna.
S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli. Szövege egyszerű:
«Mikor fésültelek
Ugy-e nem téptelek?
Mikor mozsdattalak
Ugy-e nem szidtalak?»
Iván komor tekintetet váltott.
Minek énekelik még ezt a nótát? Minek veszi más is a szájára ezt a dalt?
Hogy nem hagyják ezt is elmulni: elfeledtetni?
– Most jön az a leány, uram, mondá a vén Pál. Hallom a nótáját. Most jön
fel a szénhalom tetejére.
Egy percz múlva megjelent a leány a fekete domb hegyén.
Futvást hajtotta fel terhes talyigáját s odaérve ruganyos gyorsasággal
üríté ki annak tartalmát. Az öreg szénhantok gurultak alá.
Egy fiatal, kifejlett hajadonalak volt az; kék mellénye, kurta piros
rokolyája.
De az a piros rokolya nem volt feltűzve az övébe: csak karcsú bokáit,
domború lábfejeit engedé láttatni.
Fejéről lecsuszott a tarka kendő, s fénylő fekete hajtekercsét feje
körül csavartan engedé láttatni.
Arcza poros volt a széntől, s ragyogó a jókedvtől. Földi szenny és
túlföldi gloria.
S a mit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a
két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség.
A leány egy perczig mozdulalanul állt a szénhalom tetején, bámultan
tekintve le az összegyült sokaságra.
A másik perczben ott állt mellette Iván.
Az öröm őrjöngő rémületével szökött át a vasutmélyedésen az őrház
küszöbéről s felrohant a szénhalomra.
– Eveline! kiálta, megragadva a leány kezét.
A leány ránézett s azután csendesen ingatva fejét, viszonzá:
– Nem! – Evila.
– Te itt vagy! Ide jöttél!
A leány szelíden válaszolt:
– Itt dolgozom, uram, az ön tárnájában egy év óta… S ha megengedi ön:
itt fogok dolgozni ezután is.
– Óh nem! Te nőm fogsz lenni! kiálta hevesen Iván s keblére vonta a
leány kezét.
Láthatta, halhatta mindenki, a ki ott körül állt.
A leány lehajtá fejét Ivánnak kezére, mit ajkához emelt.
– Nem! Nem! uram. Engedje, hogy cselédje legyek: szolgáló a házánál.
Nejének szolgálója. Én ott is boldog leszek! Nem akarok én többet.
– De akarom én! Hozzám jöttél, hogy enyim légy. Hogy lehettél oly
kegyetlen, egy évig ily közel lenni és nem szólni nekem?
– Óh uram. Ön nem emelhet föl engem magához, szólt a leány fájdalomtelt
arczczal, kínos vonakodással. Ön nem bocsáthat meg nekem. Ön nem tudja,
hogy én ki voltam?
– Mindent tudok! És mindent megbocsátok.
Ezzel a megbocsátó szóval tanusítá Iván, hogy semmit sem tud. Mert ha
mindent tudna, akkor nem ennek a leánynak kellene az ő lábánál
térdepelni, hanem ő neki a leány lába előtt és csókolni annak a kezeit,
melyeket meg nem fertőzött az utálatos pézsma s megbecsült a szénpor!
Iván keblére szorítá a leányt.
Az pedig rebegve mondá:
– Ön megbocsát nekem; de azt önnek nem bocsátja meg a világ soha.
– Világ! kiáltá Iván, úrtagadó büszkeséggel emelve föl fejét. Az én
világom itt van! szólt mellére ütve. A világ? Nézz szét e dombról. A ki
e völgyben él, mind énnekem adósom halála órájáig! Minden fűszál nekem
köszönheti, hogy tovább zöldülhet itt! Hegy, völgy tudja, hogy Isten
után én tartottam meg őt! Egy milliót szereztem! És a nélkül, hogy
valakit megfosztottam volna tőle. A hány fillért, annyi «Isten áldjon»-t
kaptam hozzá. – A herczegi palotáktól az özvegyasszony kunyhójáig én
szárítottam fel a kétségbeesés könyeit. Kiástam ellenségeimet a sírból s
árváikról, özvegyeikről elvettem az árva és özvegy nevet. Magasztalva
kürtölte híremet ország-világ, s én a föld alá bújtam, hogy ne halljam.
A nők legszebbikét láttam rám mosolyogni, s e mosolyban volt az egész
világ! S én csak koporsója kulcsát tartottam meg annak, a kitől a világ
olyan szép volt. Az én világom itt van belül. És abban soha sem lakott
senki, és soha sem fog lakni senki, egyedül te. Szólj. Fogsz-e szeretni
engem?
A leány szemei homályosultak. A mennyországot érzé fejére szakadni.
Zeusz fénylő arcza volt az, melyből egy pillantás Semelét megölte.
– Óh uram, rebegé, ha most meg nem halok,… akkor szeretni fogom önt
örökké; de én tudom,… hogy most meg kell halnom…
Azzal Iván karjaiba rogyott élettelenül. Arcza, néhány percz előtt még
olyan piros, sárga lett, mint a viasz; szemei, az imént oly ragyogók,
merevek lettek, mint a kő; termete, a mult pillanatban ruganyos, mint
fakadó rózsa, lankadt lett, mint lehullt rózsalevél.
Iván ott tartá ölében a leányt, a kiért annyit küzdött, annyit
szenvedett, s a ki azt mondá neki, «ha most meg nem halok, szeretni
fogom önt örökké,» aléltan, élettelen, szívdobbanatlan.
«De én tudom, hogy most meg kell halnom!…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –