Itt megszakítá a levelet Angela grófnő.
Hanem mikor már a neve alá volt írva, még egy utóirat következett.
Az ebből állt:
«Küldjön nekem választ e levelemre. Csak egy sort kérek. Csak ennyit
írjon: «Én önnek megbocsátok!»
Iván rögtön válaszolt a grófnőnek.
Megírta neki, hogy igen köszöni, ha még róla megemlékezik. De ő neki
valóban semmi sem jut eszébe, a mit a grófnőnek meg kellene bocsátania.
Ellenkezőleg: igen nagy hálával emlékezik mindazon szives jóindulatra, a
mivel őt a grófnő elhalmozta.
A levél iparkodott udvarias lenni és hideg.
Hanem erre egy új levele érkezett Angela grófnőnek.
«Ne kérdezze ön, mit vétettem ön ellen, mit nem? igy szól a levél. Elég,
ha én tudom. Nem ön tesz nekem szemrehányást, de saját lelkem. Annak
kell megnyugtatás. Feleljen ön nekem őszintén, megbocsáthat-e valaha?
Nekem nem úgy kellett volna önnel bánnom, a hogy tettem!»
Iván újra válaszolt a grófnőnek.
Most már hosszasabban írt.
Elmondott neki rejtelmeket, vallomásokat, miket senki sem hallott még
tőle. Nyugtassa meg a lelkét a grófnő. Őt meg nem bántotta soha. S
előtte a grófnő alakja most is azon magasban állt, a melyben állt az
első pillanattól fogva.
Arra azután egy harmadik levelet is kapott a grófnőtől.
«Uram!»
«Irja ön nekem ezt a sort egy papirra:»
«Bondaváry Angela. Én önnek szivemből megbocsátok.»
«Ha teheti?»
«Egyebet semmit.»
Iván azután megírta neki ezt a sort, és egyebet semmit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy este Iván lakása előtt egy utazóhintó és egy másik szekér állt meg.
Iván akkor már a részvénytárna igazgatói épületében lakott földszint.
A kapus néhány szót váltott a hintóban ülővel s azután két
látogató-jegyet vitt be Ivánhoz.
Iván meglepetve olvasá e neveket:
«Bondaváry Theudelinda grófnő.»
«Bondaváry Angela grófnő.»
Sajátságosnak találta, hogy a férj neve nincs mellékelve az utóbbihoz.
Iván mondá a kapusnak, hogy vezesse be a hölgyeket, készen áll
elfogadásukra.
Mit akarhatnak tőle? Minő kinos megpróbáltatásnak vetik még alá szívét?
Hisz ő nem bántotta őket soha. Mindig csak jót akart, jót tett velük.
Miért nem hagyják már nyugodni?
Az ajtó nyilt, s Iván maga elé látott lépni «egy» hölgyet.
Egész gyászban volt, még arcza is sűrű gyászfátyollal beburkolva, úgy,
hogy az arczához tapadó krepon mint egy szobrot, takarta vonásait.
Ez Theudelinda grófnő volt.
Hosszú, kettős gallérú úti köpeny volt rajta, az is fénytelen, fekete; a
mint Iván eléje sietett, a felső lebernyeg alul kiemelkedett egy fekete
keztyűs kéz, s ujja hegyeit nyújtá Iván elé; Iván ajkához érteté a
fekete ujjhegyeket.
– Üdv önnek! suttogá a fátyolos alak.
– Hol az őrgrófné? kérdezé Iván szorongva.
– Mindjárt itt lesz. De nehezen tud jönni.
Iván a pamlaghoz vezeté a delnőt s kérte, hogy foglaljon helyet.
– Ne menjen eléje! szólt a grófnő; ide talál ő magától is. Ön szivesen
fogja őt fogadni, nemde?
– Oh, grófnő!
– Semmi frázisok! vágott eléje a delnő. Nem azért jöttünk önhöz. Nem
szépeket mondani, udvariasságokat kicserélni. Mi rideg követeléssel
jövünk. Egyszerű a felelet: «oui ou non» Angela itt akar maradni.
– Itt? szólt megdöbbenve Iván.
– Igen is itt! Ijedjen meg. Itt az ön közelében. Örökké! mindig itt
lenni. Önnel együtt lakni. Önt soha el nem hagyni. Ezt kivánja, s joga
van hozzá.
Iván egyre jobban bámult.
Künn a folyosón ez alatt nehézkes léptek közeledtek, több férfi topogása
hangzott. Azután ismét nyilt az ajtó, s négy tárnalegény behozott rajta
egy érczkoporsót, annak a közepén vert ezüstből egy fehér koszorú volt,
mely a bondavári czimert köríté, s a koszorú alatt arany lapidár
betűkkel e név: «Bondaváry Angela.»
A koporsót odatették a nagy tölgyfa-asztalra.
Iván, mint a szobor, mozdulatlanúl állt, a névre és a koszorúra szegezve
szemeit.
Theudelinda felállt és megfogta Iván kezét.
– Itt van Bondaváry Angela grófnő és kér öntől, Bondavár urától, ősei
kastélyának sírboltjában egy kicsiny kis helyet, egy kis nyoszolyát, a
hol várhassa a minden kiszenvedett nők vőlegényét, a Jézus Krisztust.
– Hogy lehet ez? rebegé Iván meghatottan.
– Hogy lehet? Igen könnyen. Dobjon egy rózsát a tűzbe s kérdezze két
percz mulva, hogy lehetett belőle hamu? Még hallottam a kaczagását. Igen
vig volt épen. Boszantották. Nevetett rajta. Közel ment a kandallóhoz. A
másik perczben sikoltását hallottam, s lángokban állt előttem.
– Megégett? kiáltá fel Iván, összecsapott kezeit arczához emelve.
– Olyan gyémántot még nem látott ön elégni.
– Hát nem volt senki közel, a ki segélyére sietett volna?
– Senki közel? kiálta föl a delnő. Hát ki az a senki? Hát nem riadt ön
fel a fekhelyéről, éjfél után egy órakor, mikor ezt a kiáltást hallotta:
«Iván, segíts!» Nem hallotta nevét kiáltani? Nem látta maga előtt végig
futni ezt a lángba borult tüneményt? Egy angyalt a pokollal testén! Hol
volt ön akkor, hogy odaugrott volna hozzá, egy szőnyeggel elfojtotta
volna égő öltönyeit, karjaival, kezeivel átölelte, itt tartotta volna,
erőszakkal visszavette volna a halál kezéből? Ön az a «senki!» Most
azután itt van ez a másik, azt mondja: «Most már én is senki vagyok.
Legyünk ketten.»
Iván szívét vasmarokkal szorítá össze valami névtelen fájdalom.
– Két napig szenvedett: emberfeletti kínokat! mondá Theudelinda. Ha
rágondolok: őrült vagyok, pedig mindig rágondolok. Utolsó perczéig
eszméleténél volt és beszélt. Nem! Minek azt önnek megtudni, miről
beszélt? Az utolsó órában irónt kért, s egy papirra valamit írt fel
önnek. Az itt van e levélben. Ne bontsa fel, ne olvassa el addig, míg én
itt vagyok, úgy sem adnék önnek semmiről felvilágosítást. Ha kérdője van
hozzá, kérdje meg magától. Itt az érczkoporsó kulcsa. Ezt önnek adom.
Iván keze a megdöbbenés mozdulatával rándult vissza ez ajándéktól.
– Nos, mit ijed ön vissza? Mit fél felnyitni a zárat? Ne borzadjon tőle.
Be van balzsamozva. És arczát nem érte a láng. Ön látni fogja, hogy még
mosolyog.
Iván erőt vett magán s felnyitotta a zárat, kitárta a koporsót, megnézte
az arczot.
Oh! nem mosolygott többé, de hideg volt és nyugodt. Mint akkor, midőn a
vágott erdőben aléltan fekteté le a mohos fatörzsre.
Olyan nyugodtan feküdt fehér atlasz vánkosán, hogy Iván azt hitte, ha
most megszólítaná, miként akkor, egy perczre felnyitná szemeit, hogy
büszkén azt mondja: «Nem kell semmi!» s azután hamvadna tovább.
Olyan szép volt e márvány-arcz most is, mozdulatlan sugár szemöldeivel,
s Iván megállhatta, hogy egy csókkal ne érintse azt, mint megállhatta
akkor! Pedig talán nem is nehezteltek volna érte, mint nem neheztelnének
most.
A mint akkor egy melltűvel, most a koporsófedéllel betakarta a szép
titkot. Élve, halva, nem volt szabad neki azt kitalálni.
– Tartsa ön meg a kulcsot! szólt Theudelinda. Öné a kulcs, öné a koporsó
s a kincs, mi benne van. Ez így van rendelve. Ön a sirbolt gazdája. Az
ön kötelessége őt eltemetni. Most már nem futhat el tőle.
Theudelinda a fátyolon át Iván égő szemébe nézett s az vissza.
Ha egyik közülük csak egy könyet engedett volna szemébe lopózni, mind a
ketten sírva fakadtak volna. De meg akarta mind a kettő mutatni, hogy
milyen rettenetes erős ember! Még a szemeinek is tud parancsolni!
– Elvállalja ön e kötelességet? kérdé a grófnő.
Iván némán inte fejével.
– Akkor ön maga fogja őt eltemetni, mert én a bondavári sírboltba élve
be nem térek. Ön tudja, miért?
Néhány perczig hallgatott mind a kettő.
Azután ismét Theudelinda szólalt meg:
– Semmi papot! Nem akarok papot látni! Átkozott legyen az is, a ki
engemet ez oduból kicsalt, hol azt hinném most is: őseim kisérteteivel
társalgom minden éjjel; nem mentem volna a nagy világba boldogtalanságot
keresni, nem jött volna hozzám Angela, nem lett volna Tibald bátyám
világ csúfjává, nem ásták volna ki a poklot a bondavári kastély alá. Nem
ismertem volna meg önt soha! Nem történt volna mind ez, a mi történt!…
Nem akarok papot látni többet, nem akarok énekszót hallani.
Ismét elmélázott.
– Különben is: minek ne tudná ön meg? Angela az utolsó napokban
protestans hitre tért, hogy férjétől elválhasson. Ön is protestans
ugy-e? De hát mit tartozik ez önre? Semmi pap nem kell. Elviszik az
emberek a koporsót a sirboltajtóig szép csendesen; ott elválok öntől,
mert be nem megyek. Ön majd mond egy imádságot tölötte; – ha tud
imádkozni? – Én azt sem tudok, ott elválunk. Agyiő. Ön helyére teszi a
koporsót. S én visszatérek oda, a hol nem vár rám senki.
Iván visszahivta a négy tárnamunkást, azok ismét vállaikra emelék a
koporsót, s a folyosón át a hátulsó ajtón keresztül kivitték a kerti
útra.
Az angolkert választá el a kastélyt az igazgatói épülettől.
A mint az angolkert görbe útain végighaladtak, a bucsuzó fák sárga
leveleiket hullaták a koporsóra. A pintyőkék az ágakon énekelték hozzá a
halotti dalt.
Iván hajadon fővel haladt utána; mögötte, nem vele egy sorban járult
Theudelinda grófnő.
Mikor a sírbolt ajtajához értek, Iván letétette a koporsót, lehajolt
hozzá és sokáig úgy állt.
Talán az volt az imádság.
Az Isten meghallja azt, ha nem beszélnek is hozzá fenhangon. Meghallja,
ha semmit sem mondanak is, – a kik éreznek.
Theudelinda odahajlott Ivánhoz, s a fekete fátyolon keresztül egy csókot
nyomott homlokára.
– Köszönöm önnek, hogy fedetlen fővel kísérte idáig. Most már az öné.
Azzal visszautazott a kerti út tekervényein; mintha attól félne, hogy
Iván még visszatalálja neki adni, a kit számára elhozott.
Iván leviteté a koporsót a bondavári főurak családi sírboltjába,
beleilleszteté azt szomorú ágyába, s aztán elbocsátá embereit. Maga még
hátramaradt s az utolsó viaszgyertya világánál elővevé a levelet, melybe
a haldokló hölgy utolsó szavait jegyzé fel számára.
Ez utolsó szavak voltak:
«Hát én kire fogok majd várni az aurora borealis alatt!»
Iván nagyot sóhajtott:
«Hát én rám majd ki fog várni az aurora borealis alatt!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mire a sírboltból az igazgatói lakásra visszatért, Theudelinda grófnő
úti kocsijának s a halottas szekérnek már porát sem lehetett látni.