El volt már érve a küzdelem dija: vagyon, hírnév, közbecsülés.
A háladatos hír isteníté az embert.
S nem volt-e méltán?
A ki megmentett egy roppant kincset, mely ezreké, egy országé, az iparé,
az egész emberiségé volt;
a ki megállított egy pusztító vészt, mely új plutói alakítással
fenyegetett egy egész vidéket;
a ki ezernyi ezer koldusbotra jutott embernek visszaadta elejtett
kenyerét, a ki árvák és özvegyek könyeit letörülte,
nem érezheti-e magában az Istent?
Van abban valami! Hogy ez a mákszemnyi földgömb parányi lakója azt a
hitet alkotta magának, hogy az egész ég, napok, tejútak,
csillagködfoltok mind az ő láthatatlan csillaga körül forognak.
Ha vannak lakói a szomszéd csillagoknak, s én hiszem, hogy vannak, s ha
bírnak azok eszközökkel a földnek nevezett csillagot közelből láthatni,
s én hiszem, hogy bírnak: csodálattól eltelve jegyezhetik fel annak
változatait.
Mióta az utolsó átalakulás a zöld szigeteket a kék tengeralapból letörlé
s tarka világrészeket meríte fel újra az oceánból, mennyi új teremtés,
melynek alkotója – Ember.
Kéklő mocsárfoltok eltünnek a föld szinéről s helyeiket felváltja sárga
kalászos mező.
Azokat ember szárítá ki.
Fénylő sivatagok közepett zöld pontok támadnak egyenes vonalban.
Azok artézi kutak, miket ember fúrt s virányt erőszakolt ki a sívó
homokból körülöttük.
Kígyózó folyamok idomulnak át mértani vonalakká, azoknak emberkéz adott
új medreket.
Két tengert elválaszt egy földszoros, egyszer a két tenger összeér, a
találkozást emberkéz szerezte.
A tengeren vitorlás colossok haladnak minden irányban: azok sem Istenkéz
szörnyei, hanem ember-alkotta úszó óriások.
Sötétzöld rengetegek helyén tarka szőnyeg támad.
Ott emberkéz irtotta ki a vadont, s kihímezte helyét sárgában, kékben,
pirosban virágzó növények tábláival.
Hosszú, egyenes vonalak czikáznak egyik tengerparttól a másikig s azokon
tömör alakú kígyók vonulnak mértföldekről is látható sebességgel végig.
Azok vasútak és gőzvonatok, miket emberész létesített.
És éjjel (vagy hiszen mi a szomszéd csillagnak a föld éjjele?) tehát
mikor a föld közelbe jő feléjök s mint a félhold, világítatlan oldalát
fordítja a csillagok felé, ott ragyognak rajta az elszórt fénylő pontok.
Mik azok? Városok, miket a látni szerető ember éjente fényesen
kivilágit.
Hát nem szebb világ-e ez, mint a mammuthok világa volt?!
Nem büszkén járhat-e a törpe faj az óriások csontjai felett?
Ha látják ezt a szomszéd csillagok, tanúságot tehetnek róla.
De bizonynyal látja az, a ki teremté.
A ki egy kezével letörölt a földről egy olyan szép világot, a melyben a
kőszén mint szálfa zöldült, s az ős elefánt mint király uralgott, s más
kezével új táblát takart rá s megnépesíté azt egy meztelen született
fajjal, melynek nem adott semmit, csak e parancsszót:
«Eddig teremtettem én, most teremts te tovább.»
S az ember folytatja az Istent!
Ez a jutalma.
S a mellett megmarad embernek.
Ez a vigasztalása.
Mert Istennek lenni: hideg gondolat.
Szeretni, s a vér melegét nem érezni hozzá.
Tudták ezt már a classicus kor istenei is, s a mikor tehették, lejöttek
az Olympról, érezni emberi szívvel.
Az ó-testamentom Istene is felvette az új-testamentomban az emberi érző
alakot.
Semmi Istent nem tud képzelni az ész, emberi arcz, emberi indulatok
nélkül. Még a napimádók is kezet-lábat festenek a napnak, úgy járatják
az égen.
Az istenek keresik az anthropomorphosist, hát az emberek miért keresik
akkor az apotheosist?
Mi jó van nekik abban? Mikor valakinek azt mondják:
«Te csak szeresd az egész világot, de ne legyen benne senkid, akit
egyedül szeress!»
«Te csak tégy jót ezerekkel, te csak teljél be dicsőséggel, te csak
hallgasd, hogy magasztal minden ember, te arasd a koszorúkat, mikkel
diadalszekered elhalmozzák, te légy gazdag!»
«De ne legyen egy mosolygó arcz, mely veled asztalhoz üljön, ne hallj
egy csevegő gyermek-hangot, mely kér és köszön, ne legyen egy violaszál
gomblyukadban, mit egyesével kaptál.»
«Koszorút, a mennyiben elfulsz, de egy szál virágot senkitől!»
«Csókot hintsenek feléd ezeren, de egy ajk ne adjon azt soha!»
«Járj az arany-esőben, mely reád hull, s ne tudja senki hogy epedsz – az
alamizsna után.»
«A szeretet alamizsnája után.»
«A mi megvan a porban járó embernek, de neked nincs; a porban járó
ember, a ki megy haza az ünnepi mulatságból gyalog, elálmosodott kis
porontyát ölében czipelve, mikor te hintódon elrobogsz mellette.
Köszöntök egymásnak, mert te nagy ember vagy, ő meg kicsiny ember, – és
te – irigyled őtet; ő pedig nem irigyel téged!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ivánra minden oldalról hullott a bámulatos siker után a kitüntetés.
Kapott a kormánytól örök szabadalmat tüzoltó vegyfolyadékának titkára. A
részvénytársulattól jutalmat. Az igazgatói állást monstre-küldöttségek
erőszakolták rá, külés belföldi tudós társulatok választák meg
tagjuknak, innen és túl az Oceánon. Minden képes lapja a hirlapvilágnak
közölte arczképét, életleirását. Minden falujában a Bonda-völgynek
imádságaikba foglalák őt az egyszerű emberek, s mikor a legelső gőzvonat
végig robogott az új életre emelt bondavári vasúton, az első gőzmozdony
«Berend» nevet viselt.
Csak az Isten őrzötte, hogy valami érdemrendet is nem kapott.