Mahók úr unszolására rászánta magát a grófnő, hogy felhatalmazást adjon
lelki-orvosának olyan intézkedéseket tenni, a minőket akar. A lelkész
még az nap meghivta Sámuel apátot, ki épen akkor Pesten tartózkodott.
Sámuel apát nagyhirű férfi volt, azon papok közül való, a kiket szabad
gondolkozásuaknak hínak. Barátságos viszonyban élt a szabadelvü
kitünőségekkel, s az ellenzéki irányzatu vezérczikkek elé jegyzett nagy
(S.) betüről tudták a beavatottak, hogy ezek az ő tollából kerülnek.
Társaságban kedélyes volt és szellemdús, a vidám hangulatot nem rontotta
meg. A tudományos körökben is fényeskedett, felolvasásait az élite
látogatta, mik felületesek voltak ugyan, de mindig sok szellemmel
alkotva. S mindezek felett az ultramontán lapok is fáradhatatlanul
szidták. Sőt egyszer a rendőrség is házmotozást tartott nála, maga sem
tudja, mi után? Mindezek igen kedvező hirben tarták fenn Sámuel apát úr
nevét, kinek, midőn arczképe is megjelent valamely képes ujságban,
teljesen meg volt számára nyerve a közvélemény, oly deli alak tünt fel
benne; magas, szabad homlokkal, férfias, kifejezésteljes vonásokkal,
erős szemöldökkel és merész szemekkel; csupán az az egy vonás árulta el
arczán hivatását, mely minden papot jellemez: a szájszegletek sajátszerű
behuzása, mely bizonyos kegyteljességet kölcsönöz az arcznak s egyuttal
az arczizmokra állandó gráczia kifejezését erőlteti, úgy, hogy e
malasztteljes szájszéthuzással úgy tünnek fel, mint érettkoru
amourettek. A többire nézve nem látszott rajta semmi papos. Kifejlett
termetének idomai épen egy gladiatornak illettek volna oda.
Általában hirhedett volt országszerte, mint szabadelvü pap, ki a
hatalommal szemben is meg meri mondani az igazat.
Ezért nagy respectussal viseltetett iránta tisztelendő Mahók úr. Ő, mint
afféle szegény falusi plébános, nem sokat tehetett a hazáért, legfeljebb
hogy egyszer, akkor! egy honvéd zászlóaljjal együtt járt valami husz
csatában s prédikált nekik abban az időben hazaszeretetről, a miért el
is itéltetett egy kicsit halálra, azután megkegyelmeztetett tiz
esztendőre nehéz vasban, leült belőle ötöt, a vastól most is sebes a
lába; hanem mindezek olyan csekélységek, hogy Mahók úr szégyel velük
dicsekedni egy olyan nagy férfiú érdemeivel összemérve, minő Sámuel
apát, ki nevének kezdőbetűjét merészen kitéve, bátorkodik szabadelvü
czikkeket irni a hirlapba! Most! Haynauval, a muszkával bajoskodni, ágyu
torkába nézni, akasztófa alatt állani, az mind tréfa; de most! most! a
rettenetes policiával kikötni, az a valami!
Mahók úr tehát végtelen sokat tartott Sámuel apát magas tehetségei
felől, mig jómaga bizony nagyon ellágyultnak érzé már hajdani erélyét.
Hja bizony, tizenöt év szép idő! Kivált mikor öt belőle kettős
kapituláczióba megy.
Néhány nap mulva megérkezett a meghivott vendég Mahók úr parochiájára. A
plébános tudatá vele a grófnő körülményeiről mindazt, a mit a gyónási
titok megsértése nélkül el lehetett mondania. A kisértetekkel való
esetet is elmesélte neki. Abba már saját élménye is vegyült.
Sámuel úr souverain nevetéssel fogadta ez elbeszélést.
– Hiszen engem tessék kinevetni; hanem a grófnőt, kérem, ne gunyolja ki
nagyságod, mert az nagyon sokat tart a kisérteteire. Mondá szerény
meghunyászkodással a plébános.
Az apát úr leiratta magának körülményesen a kastély fekvését, a szobák
és lépcsők egymásba nyilását, s különösen kikérdezett a plébánostól
minden körülményt apróra abból a jelenetből, a hol a sekrestyéssel a
földalatti rácsajtón kimenekültek.
A grófnő hintaja a szokott órában lejött érettük a kastélyból, mely
kissé távol esett a falutól, s felszállítá a becses vendégeket.
A grófnőnél igen természetes dolog volt, hogy Sámuel apát meglátása
perczében zokogó görcsöt kapjon, mely görcs makacsul nem mult el addig,
a mig az apát kezével nem érintette a grófnő homlokát. Bevett szokás
szerint Emerenczia kisasszonyt szintén utólérte a zokogó görcs, melyet a
symmetria kedveért Mahók urnak kellett volna elmulasztani, de biz az nem
törődőtt vele nagyon, hanem hagyta a görcsöt görcsnek lenni, mig magától
el nem mult.
Csak e roham után ocsudott azon nyilatkozattételre a grófnő, hogy az ég
küldte e napon ide az apát urat!
Az apát úr az ebéd alatt, mely lucullusi gazdagságu volt, egészen prózai
körülmények felől tudakozódott, a cselédség számáról, a leányok
hozzávetőleges életkoráról, a pinczekezelésről, a borok szüretelési
idejéről, s többet foglalkozott Emerenczia kisasszonynyal, mint a
grófnővel. Kérdezte a kisasszonytól, hogy szabad-e a poharába bort
tölteni? s csodálkozva hallá annak tiltakozását, hogy soha sem iszik
bort, még tenyerével is letakarta a poharát. Azt is meg akarta tudni,
hogy nem jegygyürű-e az az ujján? mire a kisasszony szemérmesen
elpirulva szabadkozott, hogy még csak gondolatában sem foglalt férfi
helyet soha.
Ebéd végeztével Mahók úr künn maradt az étteremben Emerenczia
kisasszonyt mulattatni, a mi abból állt, hogy leült a kandalló mellé egy
karszékbe, s két kezét domboru termetén imára kulcsolva, szemeit lehunyá
és édesdeden szundikálván, remekül tudta magát álmában tettetni, mintha
arra hallgatna, a mit Emerenczia kisasszony beszél.
Az apát úr pedig a grófnővel annak belső szobájába vonult.
A grófnő remegve várta, mi itéletet hoz a főtekintély a kisértet-pörben.
– Elmondta önnek gyóntató-atyám a kastély rémtitkát?
– Megtudtam tőle, a mennyit ő tudott.
– S mi véleménye van e celebris ügyről szent Ágostonnak, s az egyházi
tekintélyeknek?
– Az én egyéni véleményem az, hogy itt közönséges emberi csiny működik.
– Emberi csiny? kérdé a grófnő elszörnyedve. Az én vizióim.
– Psychiatriai összefüggésben vannak e csinynyel. A grófnő egy részét
hallja, más részét álmodja a történetnek. Az eleje az érzékek felfogása,
a kifejlődés pedig hallucinatio, idiosynkrasia. Látható szellemek
nincsenek, mert a ki nem anyag, annak alakja nincs. A ki egyszer
meghalt, az többé mozgásra nem képes, mert organismusa szétbomlott.
A grófnő kedvetlenül rázta fejét. Egy magas állásu egyházi urtól nem
ilyen magyarázatot várt. Ha csak ennyit akart volna megtudni, ahhoz nem
hivatott volna apát urat.
Sámuel apát olvasta szavai hatását a grófnő arczán és sietett a gyökeres
orvoslással.
– Grófnő. Én ismerem önnek kételyeit és erős hitét abban, a mit látni és
hallani vél. Ön azt hiszi, hogy számtalanszor leszállt már az elbüvölt
sírboltba, hol ősei összegyülekeznek.
– A mult éjjel nagyon zajosak voltak, s megigérték, hogy ma ismét
összejönnek és magukhoz várnak.
– S ön megigérte, hogy ismét közéjök fog menni?
– Nappal borzadok tőle, de éjjel oly különös erővel vonz valami, hogy
oda menjek: leküzdöm félelmemet és nem tudok maradni.
– Jó. Tehát ma éjjel én együtt fogok önnel menni a kriptába.
A grófnő arczán e szóra ismét megjelentek azok a tűzrózsák. Az élő
arczkép! Vele együtt leszállni! Hová? Talán a pokolba? De néhány percz
mulva visszanyerte önuralmát s kétkedve kérdezé:
– Hogyan lehetne az? Az egész cselédséget beavassam a legmélyebb
titkaimba?
Az apát úr átértette a kérdést minden consectariumaival.
– Nem szükséges, sőt azoknak épen nem szabad e felől semmit tudniok. Az
egész háznál egy lélek se gyanitsa szándékomat kettőnkön kivűl.
A grófnő zavarodottan tekinte rá. Ez esetben mulhatlanul szükséges
volna, hogy az apát úr egész éjjel a grófnő szobáiban maradjon, vele
egyedül.
Az apát úr ezt a gondolatot olvasta Theudelinda arczán.
– És most eltávozom a plébánossal, folytatá, s nem jövök vissza, csak
épen a kitüzött órára, éjfélkor, s akkor jelentkezni fogok a grófnő
ajtaján.
A grófnő hitetlenül rázta fejét.
– Hogyan lehetne az? Gondolja meg, hogy télen este hét órán túl
kastélyomnak minden ajtaja zárva van, s önnek belső szobámig nem
kevesebb, mint hét bezárt ajtón kellene észrevétlenül áthatolni. Először
is jön a várkapu. Azt a kapusnő, egy ritkán alvó éltes asszony őrzi,
azonkívül két óriási szelindek, valóságos véreb jár ki két oldalfülkéből
éjszakára, hosszura eresztett lánczon. Akkor jön a corridor-ajtó, mely
két kulcsra záródik, egyik van a kulcsárnőnél, másik a hetesnőnél, azt
nem lehet kinyittatni a nélkül, hogy mind a kettőt fel ne költsék. A
harmadik a lépcsőajtó: annak a szakácsnénál van a kulcsa, a ki oly
mélyen alszik, hogy mire azt feldörömböli álmából valaki, már az egész
házat felköltötte. A negyedik a zárt folyosó rácsa, azt a szobaleány
nyitná fel, de a ki annyira félénk, hogy éjjel a szomszéd szobába sem
mer átmenni egyedül. Az ötödik ajtó a komornám szobájáé. Az egy
szemérmes hajadon, ki férfi szavára, habár egy szent, egy próféta legyen
is az, éjjel ajtót nem nyit. A hatodik ajtó Emerenczia kisasszony, a
társalgónőm szobájáé, ki görcsöket kap és elájul, ha éjszaka valaki a
kilincset meg találja zörrenteni. A hetedik ajtó végre saját
ruhásszobámé, mely csak egy általam kezelt gépezet által nyilik fel.
Tehát hogyan jöhetne ide főtisztelendőséged éjfélben, észrevétlenül?
– Engedjen nekem egy kérdést tenni a grófnő. Miután a grófnő innen a
legbelső szobájából annyiszor járt le éjente a sirboltba, hogyan tehette
azt saját maga annyi zárt ajtón keresztül?
A grófnő arczán diadalmosoly ragyogott; a babonahivő a bölcs csapását
győztesen birta visszaadni.
– Óh! oda én nem azon az uton járok. Hálószobámból egy rejtett lépcső
vezet alá előbb a könyvtárba, onnan ismét le a sirbolt kápolnájába. Én a
családi lépcsőn szoktam oda járni.
Erre igen természetes ötlet talált volna lenni az apát úr részéről, ha
felajánlja, hogy tehát majd ő elrejtőzik a könyvtárban s ha a grófnő
rábizza a rejteklépcső kulcsát, közvetlen közelében találandja magát.
Csak hogy a grófnő jellemét ismerve, az ilyen expediens felemlítése
által oly érzékenyen meg lett volna sértve uralgó pruderiája, hogy képes
leendett az ajánlattevővel rögtön félbeszakitani minden további
értekezést. Közönséges emberi (s tehát asszonyi) felfogás utján nem
lehetett őt megközeliteni.
Az apát úr tudta azt jól.
– Grófnő! én maradok a mellett, a mit mondtam. Ma éjjel, a csillagászati
nap középórájában, itt fogok koczogtatni ezen az ajtón.
A grófnő ideges borzadással rázta meg vállait.
– Vagy azt hiszi ön, folytatá az apát, hogy vannak földfeletti lények, a
mik a természet szabályait megczáfoló hatalommal birnak s zárt ajtókon
keresztűl járnak; egyik emberre nézve láthatók, másikra nézve
láthatlanok; e törvény szerint én is birhatok ugyanazon emberentuli
hatalommal. Vagy pedig nem hiszi ön, hogy én, mint földből alkotott
ember, mást tehessek, mint a mit a természet örök szabályai megengednek,
azon esetben minden rendkivüliségnek meg fogja ön találni természetszerű
magyarázatát. A bűvészet mai világban nem boszorkányság, Boscot és
Galuchet-t nem égetjük meg a máglyán többé. Tehát vagy tartson ön
Bosconak, vagy higyjen Paracelsusnak, én ismétlem fogadásomat. A mely
órában a kastély rémei orgiáikhoz kezdenek, én itt fogok zörgetni a
grófnő ajtaján e szóval: «In nomine Domini, aperiantur portæ fidelium!»
Az úr nevében nyiljanak meg a hivek ajtajai. De senki ne tudjon erről
kettőnkön kivül. Addig is Isten malasztja legyen önnel grófnő.
Theudelinda el volt ámulva, meg volt büvölve e rendkivüli ember biztos
fellépésétől. Olyan magasból beszélt le hozzá, hogy szinte
szentségsértésnek tartotta szavaiban kételkedni. És mégis
lehetetlenségeket mondott! Hogyan történhetnék meg az? Csakugyan
földfeletti hatalmu lény volna?
A grófnő látta ablakából, midőn a hintó a két pappal elhagyta a
várlakot. Az apát úr benn ült s még kezével üdvözlést intett az ablak
felé, melyben meglátta a grófnőt. Azután ott maradt a grófnő az
ablaknál, míg visszatért a hintó üresen.
A kocsisnő dicsekedve mutogatta az oldalzsebéből kivett borravalót. Egy
uj ezüst forintos volt az. Az összefutott leánycselédség kézről-kézre
adva bámulta azt sorba. Csoda volt az! Magyarország tizenöt millió
lakosából tizennégy millió ötszázezer nem látott soha ezüst forintost.
Ez aztán a pap! nem az a másik, a ki papirosba takart négykrajczárosokat
szokott osztogatni, vasárnaponkint, borravalóképen.
A grófnőnek hosszuk voltak a perczek az est közelgtéig. Nyugtalanul járt
minden szobáján végig. Törte rajta a lelkét, minő uton, minő résen
repülhetne be ide valaki, a ki nem lélek? És azután, a mint a hét órát
ütötte, maga felügyelt rá, hogy lakosztályának minden ajtaja rendesen be
legyen zárva, csak azután tért magánszobáiba vissza.
Ott elővette a florenczi művész terveit, a mikben e várlak épitészeti
rajzai voltak. Nem először vizsgálta ő azokat. Midőn e várkastélyt
atyjától megkapta, hosszasan keresztültanulmányozta a kastély
tervrajzát. Az háromszor oly nagy volt, mint a mekkorát ő elfoglalni
szándékozott belőle lakásul, tehát ki kellett választania, hogy melyik
lakosztályba költözzék. A középosztályban roppant termek voltak,
gyűlések, nagy lakomák termei, fegyvertárak, képek, régiségek muzeumai.
Az nem volt lakályos.
Abból is vezetett ki egy földalatti folyosóhoz egy rejtett csiga-lépcső;
tán arra a czélra szánva, hogy ha egyszer a török megszállja a várat, az
őrség észrevétlenül kimenekülhessen; hanem annak a lépcsőit felszedette
még nagyatyja, mint egészen szükségteleneket s a kijáratot betömette;
ott nem jöhet fel senki. A szemközti balszárny az élvezetek után
hajhászó ősök kedvencz tanyája volt, annak már voltak rejtekei, titkos
fülkéi, sejthetlen átjáratok egy vastag fal üregén végig egyik szobából
és emeletből a másikba; leskelődő szegletek, képek mögé dugott ajtók,
kandallók hallgatózó üregei. Mindezeket részletesen felfedezte az
építész terve. Theudelinda szűzi borzalommal sejté, hogy e titkokkal
teljes lakosztály nem felel meg az ő magas eszmejárásának. Azért
választá azt a szárnyát a várkastélynak, mely a legegyszerübb épitészeti
alakitás volt; fenn egyszerű, egymásba nyiló lakszobák, földszint a
könyvtár, és alant a kripta. Ennek a szárnynak a hű terv nyomán semmi
egyéb rejteke nem volt az imént említett titkos lépcsőzetnél, mely
kegyes czélokból csupán a könyvtárba s a sírbolti kápolnába vezetett.
E kastélyban gondoskodva volt a várurak egész bioticai
metamorphosisáról. Míg fiatal, bonvivant: ha megérett, államférfi: ha
megvénült, pietista.
Theudelinda grófnő azonban minden átjáratot befalaztatott, mely e
harmadik lakosztályból a középosztályba vezet, s így onnan semmi
közlekedés az ő folyosóival nem lehet. Kijárat csak az udvar felől van.
Tehát az ő lakosztályában sem rejtett folyosók, sem elforduló szobrok,
sem gépsülyesztők, sem álczázott kandallók, sem felnyiló padmalyok, sem
kétfelé váló üres oszlopok, sem kiemelkedő márványkoczkák nincsenek,
ellenben minden ablakon és kürtőn erős vasrács van. Ide emberi
fortélylyal bejutni nem lehet.
Csak egyetlen egy eset volt feltehető, az is csak a természettan, de nem
a lélektan szabályai szerint.
Ez az eset, ha az apát úr az összes várbeli cselédséggel egyetértene.
Ennek a lehetségéhez ugyan nem enged közel férni az apát úr magas
jelleme; de az idő is rövid hozzá, hogy azalatt, míg egy kastély szobáin
végigmegy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen, kivált
olyan tanu jelenlétében, a minő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet
kellene vele érteni.
Ez pedig lehetetlen.
És elvégre, mi szüksége volna az apát úrnak e rejtélyes alakoskodásra?
ha alakoskodás akarna lenni.
Theudelinda korán feküdni küldé cselédeit; Emerenczia kisasszony előtt
féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerenczia kisasszonynak rögtön
a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a
társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegitett bodzavirágos
vánkoskákkal, és nyögött halálosan.
A grófnő bezárkózott hálószobájába s azután számlálta a lefolyó
perczeket. Patience-játékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki;
bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Doré pompás metszvényekkel
kiadott bibliáját (az Approbata szerint) s a metszvényeket nézegette
benne; megszámlálta hány nő-, hány férfialak van e kétszázharmincz nagy
műlapon? Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne? Hány emberölés
fordul elő? Azután a szövegével töltötte az időt. Megszámlálta, hogy
minő magánhangzó van legtöbb egy lapon? Legtöbb volt az «a», azután az
«e», azután az «o», azután az «u», legkevesebb az «i». Ez a franczia
szöveg volt. Összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy
abban legtöbb az «e», azután az «a», azután az «o», azután az «i», végül
az «u», utóbb az «ö» és «ü».
Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült és sokszor ismételt ábrándművekkel
igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek és
lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem
tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszeritő látvány-alakokra.
Azoknak rabja, megigézettje volt s az idő lassu folyása kinozta, míg a
rémzaj bekövetkezett.
Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeretlen kisértetvihaj alatt;
sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bujt, füleit betakarta, mig a nehéz
verejtékes álom elnyomta. Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte,
hogy ott járt, a hova álmodta magát.
Ma este elővette talizmánját, a miben erőt keresett; az apát úr
arczképét. Odahelyezé maga elé olvasó-asztalkája támlányára s
elmerengett rajta. Valóban oly emberfölötti lény volna-e ő? a kinek
szavára a zárak lehullanak, a kisértetek eloszlanak, a poklok
bezárulnak. És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön.
Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtalanabbul dobogott a szive. Nem a
minden éjjeli rémektől dobogott az most, hanem ez uj rémtől.
Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső
szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember? Egy bűvész? vagy egy szent?
A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A toronyóra kondulásai
végigrezgettek a hallgató éjben.
Pontosan, a mint szoká, az éjfél utolsó órakondulása után rákezdé a
földalatti dana a kisértetes misét.
A grófnő nem arra hallgatott most.
Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellékszobákban ajtónyitás,
kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban, közeledő léptek?
Semmi.
Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi nesz.
Már egy óranegyed is elmult éjfél után.
S a földalatti boszorkány-orgia azalatt már áttorzult az áhitatos
virginálásból a förtelmes dombérozásba. Úgy üvöltöttek, hőrögettek,
vihánczoltak, nyihorásztak oda alant, mintha a pokol minden ördöge
szavát adta volna egymásnak, hogy ma különösen kitesz magáért.
– Nem fog ő eljönni, mondá magában a grófnő s már minden tagját rázta a
hideg. Képtelenség volt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, a mire
csak kisértő lélek képes. Alkovenjéhez indult, hogy lefeküdjék.
Abban a perczben hangzott a koczogás az ajtaján.
És az ismeretes hang, halk, de szilárd szóval mondá az egyezményes
jelszót:
«In nomine Domini aperiantur portæ fidelium!»
A grófnő felsikoltott.
Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja.
Ez való! Ez nem álom! Nem hallucinatio.
Ő itt van az ajtó előtt.
Előre!
A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt.
A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsönzött lelkének.
Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, a ki idáig tudott jönni, álljon vele
szembe! Az a padló, a melyen az most áll, egy mélység sóhajhidja, egy
nyomás a titkos rugó gombjára s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e
rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakítá.
Ott állt előtte az apát úr. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerü
térdig érő fekete kabátot viselt és kezeiben semmi szent tárgy,
monstrantia, szenteltvíz-hintő, hanem egy jó rhinocerosbőr-pálcza a
jobbjában, balkezében egy zárt lámpa.
– Maradjon ön ott állva, a hol most van! kiálta rá a grófnő parancsoló
hangon. Mielőtt átlépné e küszöböt, mondja meg ön, hogyan jutott idáig?
Istennek, embernek, vagy ördögnek segítségével?
– Grófnő! szólt az apát, nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van.
Tárva talált ajtókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az
udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk.
– És cselédeim? kérdé a grófnő elbámulva. Kik e szobákban alusznak.
– Minden ágy mennyezetének le van bocsátva a függönye; én oda nem
néztem. Ha alusznak, az igazak álmát aluszszák, a mely mély.
– Megfoghatatlan!
A grófnőt elhagyta erélye.
– Kérem, lépjen ön be!
Azzal egy karszékbe roskadt.
A kriptai zaj tetőpontját érte.
– Hallja ön e zsivajt?
– Hallom és értem! Azért jöttem, hogy szembeszálljak vele.
– A hit adott önnek ahhoz fegyvereket?
– Csak egy botot! szólt az apát szívós pálczáját marokra fogva.
– Nem hallja ön keresztül László ősbátyám ordítását e zsivajon? kérdé a
grófnő, megragadva mindkét kezével az apát úr karját. Nem hallja ön
ősnénéim rémséges kaczagását?
– Hogy kitől jönnek e hangok? azt mindjárt meg fogjuk tudni! szólt a pap
szilárdul és nyugodtan.
– Hogyan? Mit akar ön?
– Odamenni közéjük.
– Oda? Miért?
– Itéletet tartani fölöttük. Ön azt igérte, hogy együtt fog velem jönni.
– Én igértem? szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten.
– Ön kivánta.
– Igaz, igaz! De úgy meg vagyok most zavarodva, hogy eszem nincs helyén.
Önnek jelenléte e helyen! S e borzasztó rémzaj odalenn! Én félek!
– Hogyan? ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt
félne ugyanazt tenni. Nyujtsa kezét.
A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak
férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett
át erein, megszünt reszketni, szemei nem kápráztak, szive nem lüktetett
sebesen. A férfi kezétől fölelevenült.
– Jöjjön velem, szólt a pap, korbácsát hóna alá véve, s jobbjával a
grófnőt vonva maga után.
– Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termeknek a kulcsai, a miken át
kell mennünk?
A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bocsáthatja el. Sem testi, sem
lelki ereje nincs hozzá. Rábízta magát. Szárnyai alá bujt. Most már
kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is; az alvilágba is.
Némán mutatott az antik rostélyzatu kulcstartóra, hol csomóba kötött
kulcsok álltak.
A pap egyenesen kiválasztotta az igazi csomagot. Az sem volt csodatétel.
A kulcs tollán rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa.
A szőnyegajtó felnyilt s az első lépésnél már tanuskodott valami az apát
úr előtt a felől, a mit úgy is tudott: egy pókháló szövevénye akadt
keresztül az arczán. Nem járt e lépcsőn a grófnő soha.
Hanem a grófnő még nem ocsudott fel káprázatából. Vannak ideges
álomlátók, kik oly elevenen megálmodják a soha nem látott helyeket, hogy
mikor egyszer ugyanazokat ébren végigjárják, azt hiszik, hogy már
egyszer voltak ottan.
Mikor a grófnő vezetőjével végighaladt a lépcsőkön, azt sugá neki:
– Egy ablak ki van törve odafenn, s azon keresztül úgy süvölt be a szél.
S valóban, a mint a csigalépcső kanyarult, ráakadtak egy kis fülke
ablakára, mely nappal a lépcső megvilágítására szolgál, s az ki volt
törve.
Pedig soha sem látta ő azt. A könyvtárajtóhoz értek.
– Az a legborzasztóbb rám nézve mindig, a míg a könyvtáron végig megyek,
mondá a grófnő. Mikor a hold a tetőzet üvegnégyszögein keresztül világít
s fehér udvarokat rajzol a márvány padozatra, annak a mozaikja mintha
titkos irás volna. Egy szögletben, két szekrény között ott áll egy
csontváz, üveg-fülkében. A baloldali üvegalmáriomban szent Loyola Ignácz
halott-álarcza van viaszból.
Meglehet, hogy kicsiny gyermek korában valamelyik dajkájától hallotta
ezt a grófnő.
Úgy volt, a hogy ő mondta. A hold felülről világított le az
üveg-padmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben s a
viasz halottálczák sorban feküdtek egy üveglap alatt.
Hanem a grófnő nem jár itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a
finom porral, a mit «nap-por»-nak neveznek, a minek atomjait látjuk
tánczolni az ablakunkon besütő napsugárban s mely évtizedek alatt
réteget képez padlón, butorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.
Abban a perczben, a melyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek,
nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zürzavaros zaj hallható. A rémek
elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón
keresztül hallatszott valami orgonaszó-féle, minő a praeludium szokott
lenni a mise előtt. Csak hogy az is oly csufondáros hang volt, mintha
még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, a mik gunyt
dudoráznak.
A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez s
kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne
nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.
Minő rémhangok ezek?
És azután megzendült odabenn a «vesperae».
Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: «Bacche,
ad haustum intende!»
Más hang hasonló tónusból ráfelelt:
«Et ad potandum festina!»
S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:
«Gloria Baccho, et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat
in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum,
Stramen!»
A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!
A grófnő értett latinul.
Most az orgonakiséret mellett megszólalt az Antiphona:
«Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!»
S rá a Psalmus:
«Dixit frater fratri suo:
Potes ne ebibere pocula duo?
Haec duo, tria, et adhuc quinque,
Nec sufficiant meae sitienti lingvae.
Beati sint Bacchus, cum Cerere in uva,
Ut non cruciet nos sitis saeva.
A solis ortu usque ad noctem potabo,
Et nullos nummos curabo.
Nisi quis biberit, ut ruat ter quater,
Non poterit dici noster sincerus frater.
Nos enim subinde tempore matutino,
Solemus bibere more palatino.
A meridie etiam bene facimus,
Ut Baccho grati simus,
Dicimur fratres esse bibaces,
Diu noctuque bibere capaces,
Et ideo, qui vult ad nos venire,
Debet sicut nos generose haurire.
Gloria Baccho.»
A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, a mit kell azoknak
érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök
egymás között.