Bondavár urnője csakugyan volt ez idő szerint ötvennyolcz esztendős,
mint Iván állitotta. Nem véljük vele megsérteni, ha e más nőnél félénken
tapogatható titkot népszámlálói indiscretióval kibeszéljük.
Theudelinda grófnő rég lemondott a világról. Tulajdonképen soha sem is
vette a világot birtokába.
Tizennégy éves koráig atyja, a herczeg házánál növelteték, akkor anyja,
a herczegnő, meghalt. A gouvernantnő szép volt, a herczeg öreg volt, a
grófkisasszony (csak az első szülött viselheti a herczegi czimet, a
többi családtag csak gróf volt) nem maradhatott tovább az atyai háznál.
Indikálva volt rá nézve, hogy egy időre kolostorba menjen.
Mielőtt azonban odament volna, eljegyezteték marquis de Calomirano
egyetlen fiával, don Antonio di Padua marquisval, a ki akkor tizennyolcz
éves volt.
Az apák abban egyeztek meg, hogy mikor don Antonio di Padua huszonnégy
éves lesz, akkor Theudelinda grófnő húsz éves lesz, kijön a kolostorból
és együtt a szent házasság kötelékeivel összefűzetnek.
Theudelinda grófnő hat évig volt egy minden kifogáson fölül álló
kolostorban, akkor hazavitetett, hogy férjhez menjen.
De oh borzalom! Mikor meglátta a vőlegényét, felsikoltott és elszaladt.
Ez nem az, a kivel őtet eljegyezték! Hisz ennek bajusza van. (Persze,
huszártiszt volt.)
Hat év előtt még, a mig az atyai háznál volt, soha sem látott bajuszos
férfit. A mágnások, a külföldi követek és úri vendégek, maguk az inasok
és kocsisok, mind a füle gombjáig simára borotvált arczokkal jelentek
meg a világ előtt; azontul a kolostorban csak borotvált képü
gyóntató-atyákat látott, s most egyszerre egy bajuszos ember állt
előtte, azzal a prætensióval, hogy őt nőül vegye.
Elviselhetetlen gondolat.
Hiszen bajuszt és szakállt csak egyedül a szentek viseltek és a
próféták, a hogy az ájtatos képeken látható. De bajuszt magában, szakáll
nélkül, nézze bár végig a kalváriai stácziók minden képeit valaki,
senkinél sem fog találni, egyes egyedül Pontius Pilátus
hóhérlegényeinél. Azok vannak solo-bajuszszal festve minden ábráin a
passiónak.
A szenteket még csak lehet ájtatosan tisztelni, azokkal a bajuszos és
szakállas ábrázatokkal; de ugyan képzeljen magának valaki egy olyan
sacrilegiumot, hogy ha egyszer egy festő arra a bizarr ötletre jönne,
hogy urunk megváltónk, a Jézus ábrázatjáról a szakállt elhagyva, azt
pusztán bajuszszal tüntetné fel! Mindenkinek, a ki rátekintene,
egyszerre torkán akadna az imádság. Theudelinda grófnő hallani sem akart
többé a házasságról; ő Pontius Pilátus hóhérlegényének a felesége nem
lesz. A jegygyűrűket visszacserélték, s az összeköttetésből nem lett
semmi.
Igen természetes, hogy a világi mulatságokat is kerülte a grófnő, nem
volt rávehető, hogy bálba, szinházba járjon. Bűnös és frivol mulatságok
helyei azok.
Hanem azért arra sem határozta el magát, hogy az apáczafátyolt felvegye;
sőt inkább nagyon is erős követelései voltak a világ iránt. Azt kivánta,
hogy az egész világ alakuljon át olyanná, a milyenben ő tudná
gyönyörüségét feltalálni. És követelte a chaosztól, hogy teremtsen neki
egy olyan ideált, a milyennek ő alkotá agyában a férfit; az legyen sima
arczu, tiszta lelkü, csengő hangu, gyöngéd, engedelmes, hű, bornemisza,
nem pipás, nem kártyás, nem veszekedő, érzelgő, szellemdús, türelmes,
nyájas, szelid, ábrándozó, otthonülő, ünnepmegtartó, kegyes, vallásos,
szűz; azonkivül eszes, olvasott, mindent tudó, nagy hírű, magas rangu,
köztiszteletü, czímeket, érdemrendeket viselő, loyalis, vitéz és gazdag;
a mely sok szép tulajdonság együtt és ilyen quantumban, meglehet, hogy
megvan valahol, csakhogy igen nehezen feltalálható.
Theudelinda grófnő a keresésben eltöltötte a legszebb idejét. És pedig
mentül jobban multak az évek, annál inkább követelő lett s mentül
magasabbra nőttek követelései, annál kevésbé talált azoknak keretébe
illő arczképet.
Bátyjának, Gusztáv herczegnek, volt rá egy észrevétele, mely a grófnő
lelki helyzetét legjobban jellemzi.
«Az én Theudelinda nővéremnek bajosan fogunk addig férjet kapni, a mig
valamiképen az œcumeni concilium el nem törli a cœlibátust.»
Nem is kaptak.
A grófnő túlment a harmincz éven is s még sem talált ideáljára, s a
mellett abba a balhelyzetbe jött, hogy a világtól követelt, de a világot
úgy, a milyen az valóban, elfogadni nem akarta, s így sem a kolostori
lemondás, sem a világi élvezet között nem választhatott.
Az öreg herczeg meghalt, s végrendeletében Theudelinda grófnőnek
hagyományozá bondavári uradalmát, az ősi kastélylyal együtt. A grófnő
már több év óta oda menekült legörömestebb, sértett ábrándjai közül.
Életfogytiglani használatra volt az neki hagyományozva, s testvérének,
ki csak jogi birtokosa volt az uradalomnak, semmi beleszólása abba, hogy
a grófnő mit tesz-vesz azon, a míg él.
Theudelinda grófnő bondavári magányában teljesen szabad kifejlődést
engedett bajusz- és szakállgyülöletének.
Ilynemü kinövések viselői láttávolába nem vetődhettek.
Később «a minori ad majus» a bajusz után az egész férfinem számüzetett
udvarából. Nem tűrt maga körül mást, mint nőnemü cselédet. Szakácsa,
kertésze, kuktája, fütője mind leány volt; belső cselédei, szobalány,
komorna, varrónő annál inkább. Mind leányok, és nem asszonyok; férjhez
menésre nála senkinek sem volt szabad gondolni; a ki ily tilos
hajlamokat árult volna el valami fejkötő után, rögtön mehetett a háztól.
Még kocsisa is fehércseléd volt, kivételképen az özvegyi osztályból
udvarképessé emeltetve. Ennek az egynek, szintén kivételképen, meg volt
engedve, minthogy női viseletben a hintóbakon ülni nem illik, a hosszu
kocsis-ködmenhez férfikalapnak s még egy bizonyos öltözetfajnak
viselése, melynek megnevezésére angol hölgy «shoking»-ot kiált és
elájul; melyet a régi rómaiak nem viseltek, a skótok maig sem viselnek;
mely pedig épen történetünk éveiben jó Magyarországunkon fontos szerepet
játszott, az levén az alkotmányhűség és alkura ingadozás shiboletje és
látható jelvénye, hogy vajjon ez elmondhatlan nevü öltözetnek szárait a
csizmaszáron belül, vagy a csizmaszáron kivül viseli-e valaki?
No tehát Örzsik asszonynak szabad volt ezt az állatot viselni, az
egyedülit az egész kastélyban. Örzsik asszony bort is ihatott és
pipázhatott is. Meg is tette.
Azonkivül volt azután még egy társalkodónője is a grófnőnek, Emerenczia
kisasszony, a ki tökéletes kiegészitő része volt grófnőjének. A grófnő
magas, szikár alak volt, finom vonásokkal, fehér arczszinnel, csaknem
keresztül látszó orral. Ajkai szokatlanul pirosak s tökéletes kézijj
formára metszettek, valaha szépek lehettek. Sovány termete meghajolt és
előre görnyedt; szempillái mindig lankatagok. Sok évi megszokott
mórikálás miatt nem egy egész arcz, hanem két fél arcz, melynek mind a
két fele más kifejezést és nem udvariasság ugyan a fotograftól, de más
ránczokat is mutat. Hajfodrozata most is Karolina Pia menyegzője korából
való, melylyel, ha kitart egy pár esztendeig, épen megint belejön a
divatba; ruházata szintén azon kor feszes divatja szerinti: krinolin,
rikiki, bufándli, volán, vertügadin nem tűretik el senkin. És azután
kezei finomak, átlátszóak, reszketegek: egy könyvet felvágni a papirvágó
késsel képtelenek. Az egész alak túlideges, érzékeny; minden kis zörejre
felretten, görcsöket kap, rángásokba esik, és kitalálhatlan
ellenszenvekkel kínlódik bizonyos tárgyak, állatok, illatok, mozdulatok,
ételek, tapintatok iránt; egy macska láttára elájul; ha testszinü
virágot lát meg, felháborodik a vére; a puszta ezüstnek izét érzi, azért
kanalainak meg kell aranyozva lenni; ha valaki egyik lábát a másikra
teszi, azt kikergeti maga elől; le nem ül az asztalhoz, ha kés, villa,
vagy kanál egymásnak keresztbe van fektetve, s ha valami bársonyfélét
lát meg női környezetén, ideges rángásokat kap attól a gondolattól, hogy
ha neki véletlenül hozzá kellene érni a kezével ehhez a borzasztó lágy
és mégis ragadó, elektrikus és antipathikus boszorkányszövethez!
Jó szerencse, hogy éjjel nem háboritja ideges rigolyáival környezetét,
akkor be van zárkózva legbelső szobájába s reggelig ki nem nyitja az
ajtót, ha a ház égne is a feje fölött.
Emerenczia kisasszony, kiről azt mondtuk, hogy tökéletes kiegészitő
része grófnőjének, először is azért kiegészitő része, mert mindaz megvan
nála, a mi a grófnőnél nincs. Emerenczia alacsony, gömbölyü, kövér,
hizott, feszes arcz, hanem szép fehérre festve, mint a grófnőé. Pisze
orr, mely titokban kedveli a burnótot. Ruházata, hajbodrozata épen
olyan, mint a grófnőé, a feszes ruha az ő termetén nincs minden
humorisztikus kifejezés nélkül. És azután épen olyan ideges, mint a
grófnő. Kezei épen olyan oly erőtlenek egy könyvet felvágni; szemei épen
oly érzékenyek a világosság iránt, ellenszenvei épen oly számosak, s
idegei épen oly készek mindennemü rángásokra és ájulásokra, mint a
grófnőéi. Sőt e tekintetben még előnye is van fölötte, mert a mint
észreveszi, hogy most következik valami, a mitől a grófnő meg fog
ijedni, meg fog iszonyodni, ő az ijedésben és iszonyatban egy perczczel
meg tudja őt előzni; előbb elkezdi a reszketést, az ideges elmeredést,
mint a grófnő, s legalább egy perczczel tovább birja a csuklást, mint a
grófnő, s ha az elájul az egyik pamlagra, ő végigájul a másikon, s ott
feküsznek egymással vis-à-vis, s elvégre is a grófnőnek kell előbb
magához térni.
Éjjel pedig rettenetes mély álma van Emerenczia kisasszonynak; a
grófnőtől harmadik szobában alszik, de oly mélyen, hogy Theudelinda
ugyan minden csengetyüzsinórt letéphet a nélkül, hogy Emerencziát az
ajtajához csalja. Ez is egyik neme az ideges álomkórnak, mint Emerenczia
állitja.
Egyetlen egy férfinak volt bejárása a bondavári kastélyba.
De mit mondunk? Dehogy férfi! Nem masculinum. A dogma nyelvtana
feltalálta a «neutrius generis» embereket. Ez a pap. Több és kevesebb,
mint a férfiunemen levő ember: lelki atya. Testileg senkinek sem,
lelkileg ezer embernek atyja.
Semmiféle emberszólást, csipkedést, gyanusitást se várjon tőlem senki.
Mahók plébános úr igen derék, tisztességes ember. Veszi a hivatását úgy,
a hogy az van: misézik egész ájtatossággal, keresztel, kopulál, eltemet
annak rendje szerint; éjjel is felkel, ha haldoklóhoz hívják, s nem
szidja érte a sekrestyést, hogy minek költi ki az ágyból, mikor izzad? A
huga, ki a házánál gazdasszonykodik, tiz esztendővel öregebb, mint ő, s
minden gyanusitáson felül áll. Plébános úr nem ír a veszekedő hirlapokba
polémiát; nem is olvassa azokat; kölcsön néha elkéri a tiszttartótól a
«Pesti Naplót». Ha a kántora Péterfilléreket gyüjtött, azokat ő, egy
forint megtoldással a maga részéről, beküldi az «Idők Tanujá»-nak; hanem
azért este csak mégis összeül tarokkozni a lutheránus tiszteletessel, s
a skeptikus tiszttartóval. Sokat ád a jó pinczére, a baromfiudvarra;
nagy méhész és gyümölcsoltó. A politikában loyalis és középpárti; a mi
falun annyit jelent, hogy megszavazzuk a dohánymonopoliumot, de magunk
szűz dohányt szívunk; mert jó, mert van.
Az előrebocsátottakból sejtheti mindenki, hogy a tisztelendő úr ez egész
történet folyamán keresztül senkit megbántani nem fog. És nekünk
egyáltalán nem lenne utunkban soha, valamint hogy annyi ezer emberséges
falusi plébános nem volt utunkban ez ideig; ha történetesen a bondavári
kastélyba nem volna hivatalos mindennap tizenegy órára a grófnőhöz
gyóntatásra, melynek végeztével ott marasztaltatik ebédre, s mindkét
feladatának meg szokott felelni becsülettel. Meg is látszik az ég áldása
domboru termetén és kettős tokáján, s mindig életpiros arczszinén.
A tisztelendő úr pontos, hanem a grófnő nem az. A lelkiatya, a mint üti
a tizenegyet, ott kopogtat a társalgószoba ajtaján; de a vékony
«herein»-t csak Emerenczia kisasszony hangja fuvolázza elé s a belépő
üdvözlő mosolyára az ő mosolya felel vissza. Két egymásra sütő tele
hold!
– A grófnő még be van zárkózva szobájában, susogja Emerenczia
kisasszony, mintha félne, hogy a harmadik szobába is áthallatszik a
hang.
Plébános úr kezének kenetteljes mozdulatával s fél szemölde felhuzásával
int, hogy nem kell háborítani az igazak álmait.
S kivált az igazak toilettjét. Fenn van már ilyenkor a grófnő, de
öltözködik. Egyedül öltözik, nem bocsát senkit magához közel, míg
tökéletesen fel nincs hüvelyezve. Azért minden öltönye előlfüző.
Plébános úr az egyedüllét meglesetlen perczeit felhasználva, tógája
hátulsó zsebébe nyul s abból egy titkolva rejtegetett tárgyat kimarkol s
óvatosan széttekintve, ha nem nyit-e rájuk hirtelen valaki, azt a
kisasszony kövér markába nyomja, mit a kisasszony épen oly sietve dug el
ruhája zsebébe, s miután biztos helyre rejté, hálateljes pukkedlivel
fejezi ki néma köszönetét, melyre plébános úr épen oly szótlanul
válaszol udvarias kézmozdulattal, hogy minek a köszönet ily
csekélységért? Mely után Emerenczia kisasszony szemérmesen félrefordul s
a kapott titokteljes tárgyat óvatosan elővonva zsebéből, annak belsejébe
tekint, egészen közelvive azt orrához, s nagyot sóhajtva belőle s a
sóhaj szimatolása alatt gyönyörittasan emelve fel szemeit félig az égre,
félig a papra, ki viszont maga részéről balkeze hüvelyk- és
mutatóújjának hegyes összeszorításával igyekszik ugyanazon eszmét
kifejezni: «pompás! igen pompás!» Elvégre a kisaszony jobb keze hüvelyk-
és mutató-újját az említett titokteljes tárgyba belemártva, azokat onnan
orrának majd egyik, majd másik nyilásához vándoroltatja, csendes
extasissal szíván fel a mennyei illatu spanyol burnótot.
A plébános úr szokta ellátni a kisasszony burnótos szelenczéjét igazi
eredeti sárga spanyol burnóttal. Ez a plátói viszony létezik közöttük.
Két szagló műszer vágya egy közös ábránd után.
A sárga tubák különben nem ábránd. Kapni azt eleget, fertályfontját
bádogostól egy forint nyolczvanöt krajczárért a trafikában; hja! de mi
az a papok tubákjához képest? Az, a mi a chartreuse a vutkihoz; a mi a
grand vin de Cliquot a «Preszburger mussirender»-hez. Ezt csak az érti,
a ki studirozza.
Honnan veszik a papok e minden aromát egyesítő tubákot? hogyan készitik?
hol készítik? et caetera. Ezek mind oly kérdések, miket liberalis
embernek firtatni nem illik, ha tudnánk is, denunciálni nem fognánk;
annyi bizonyos, hogy birnak vele; egy legközelebb meghalt püspök
hagyatékában másfél mázsa találtatott e mennyei porból, s az volt a
boldogabb, ki kaphatott belőle négy latjával egy aranyért. Ezt ismerve,
senki sem fogja paradoxnak tartani Mahók plébános úr azon mondását,
melylyel egy káplánját kifizette, ki megirigylé a jól élést tőle, hogy
jól eszik, jól iszik, jó dohányt szí s még az orrát is jó burnóttal
tartja: «Bizony, fiam! csak még valamit tudnék, a mit a fülembe is
tömjek!»
E csendes «néz-a-néz»-t (vide: «téte-a-téte») megzavarta egy sajátszerű
csengetyüpendülés, melyre a grófnőhöz vezető ajtón egy réztáblácska
felnyilt, s annak elfordultával a tulsó felén levő tálczán megjelent egy
üres theás csésze.
Ez azt jelenté, hogy a grófnő megreggelizett.
Minden ajtaja a kastélynak úgy volt felszerelve, hogy azon
kisebb-nagyobb táblácskák nyiltak ki. A táblák rézből voltak, s az ajtók
kemény fából, sarkaikon vas ütközőkkel. A grófnő hálószobájának ajtaja
épen vert vasból volt, belül paplanszőnyeggel béllelve. Férfi nem levén
a háznál, a defensiv-rendszert kellett tökéletesíteni, netaláni
erőszakos betörések ellen. E rendszert kiegészíté egy gépezet, mely a
grófnő hálószobájában egy lábnyomásra az ajtaja előtti padlót egy percz
alatt velenczei sóhajhiddá alakítja, s a vakmerő látogatót valami
kijárástalan sötét üregbe lecseppenti. Az alcovenből pedig egy
villany-telegraf szolgál fel a tűztoronyba, mely egy újjnak gyöngéd
nyomására rögtön félreveri a harangot, hogy veszély esetén a major és
vadászlak férfi-lakói rögtön segítségre siethessenek.
Emerenczia szobájában is ilyen villanygép csengetyüje ad jelt, s az
ajtón feltáruló forgfülke (tourniquet) jelvényezi, hogy ki hivatik?
A csésze azt jelenti, hogy a szobaleány jőjjön.
A könyv a társalkodónőt hivja.
Emerenczia tehát előbb beküldé a szobalányt. Az végezte dolgát. Azután
következett a második csendítés a könyvvel, akkor bement a társalkodónő.
Kis idő mulva az is visszajött, s ajtót nyitott a pap előtt, ezt sugva
neki:
«Látásai voltak az éjjel. Sok mondanivalója van.»
Kövessük a tisztelendő atyát a grófnő belső szobájába.
Ne tessék visszarettenni e gondolattól! Jelen lenni egy hölgy gyónása
alatt! Azok, a kik be merték járni velem a mammuth-korszak kisértetes
világát, ez ismeretlen régióba is követni fognak merni, előre meg levén
a felől győződve, hogy ha produkálok is néha kisérteteket, azok igen
dresszirozott kisértetek, s gondom van olvasóim idegeire, midőn őket
rejtelmes helyekre vezetem. Elvégre mindent meg kell tudnunk!
Tehát miután a pap gondosan becsukta maga után az ajtót, odajárult a
grófnő elé s kezet szorított vele. A grófnő egy nagy karszékben ült s
nagyon bágyadtnak látszott. Intett a papnak, hogy üljön le az átellenben
levő karszékbe.
– Ismét látta őket? kérdé a lelkész.
– Ismét, felelt a grófnő suttogó hangon. – Épen úgy kezdődött, mint
máskor. A mint az éjfélt ütötte a vártoronyban, lenn a mélyben, mintha a
kripták fenekéről jőne, megzendült a «de profundis». Kisértetes,
borzadályos ének. Hallatszott a pontificáló pap magán-éneke; az
antiphona, a khorus. És azután közben hangos kaczagás, kicsapongó
kiáltozás, asszonyi vihogás, pohárcsörgés, vad gunydanára fordított
éneküvöltés. Azután ismét a csendes, áhitatos khorále. S az felváltva
ment így tovább. Én karomba csiptem, hogy nem álmodom-e? Itt a csipés
foltja, nem álmodtam. Felkeltem. Meg akartam felőle győződni, hogy ébren
vagyok-e? Fogtam egy irónt és egy hangjegy-papirost. És mikor egy
világosan kivehető kadenczia vagy accord abból a kisértetes danából
felhangzott hozzám, a papirra lekottáztam azt. Ime, itt van. Ön ért a
hangjegyekhez.
A pap átfutotta a lejegyzett kisértetes accordot és mindjárt ráismert:
«Csicseri borsó, vad lencse! Fekete szemű menyecske!»
Ez bizony elég borzasztó nóta éjfél után a kripta fenekén.
– És soha sem hallotta a grófnő ezt a nótát azelőtt, parasztoktól, a
mezőn?
A grófnő neheztelő méltósággal felelt:
– Hát járok én olyan helyekre, a hol a parasztok dalolnak?
Azután folytatá az elbeszélést:
– Ime, ez világos tanujele annak, hogy ébren voltam. Nem is lettem volna
képes többé elaludni. Valami oly ellenállhatlanul hivott, hogy menjek le
magam is oda, a hol ezek a hangok hallatszanak. Felöltöztem. Bizonyosan
tudom, a fűzöld gros de Naples ruhám vettem magamra, a pálma
kashmir-szegélyzettel. Nem híttam magammal senkit; aludt mindenki a
háznál. Csodálatos bátorság támadt szivemben; lementem egyedül a
lépcsőkön a családi kriptáig. A mint az ajtóhoz értem, annak kettős
szárnya rögtön kétfelé tárult előttem, s én ott találtam magamat ismét
abban a társaságban, a melyben annyiszor voltam már elhunyt
családtagjaink között. Minden emlékkő ki volt mozdulva helyéből, minden
fülke üres. És azoknak lakói ott ültek mind a hosszú asztal körül, mely
a kripta közepén áll. Ugyanazon öltözetekben, a hogy a czimerteremben
arany rámáikban festve láthatók, és mindenkit jellemzett elmult életének
hivatása. Érsek nagybátyám teljes ornátusban a kripta oltára előtt
pontificált. Grandaieulöm a kanczellár, az asztalfőn ült s az ország
pecsétjével nagy pergamenokmányokat pecsételt. Nagy onklim, a tábornagy,
pánczélban és allonge-parókával, parancsokat osztott, marschall-botját
csipejének támasztva. Ősanyám, Katharina, az udvarhölgy, ki hódító
szépség volt, most is folyvást forgatta szemeit és semmi más nem mozdult
arczán, csak e villogó, hódító szemek. És nagynéném, Clementina, az
ursulita fejedelemasszony, psalmodiákat énekelt nagybátyámmal, mihez a
khorust az elébb nevezettek képezték, közbe-közbe.
– De hát a kaczaj? a vihánczolás? a gúnydalok? kérdezé a lelkész.
– Rátérek arra is. Az asztal alsó végén ültek további néhai rokonaim.
Fiatalon meghalt ős-niècem Clarisse, ki halálra tánczolta magát, és egy
nagyöcsém, ki hires fuvolázó volt; azután Ottó nagybátyám, kinek
szenvedélye volt a szerencsejáték s ki most is koczkákat zörgetett egy
bádog-kehelyben, s szitkozódott, mikor vakot vetett. Azután egy ős
unokahugom, ki menyasszonyfővel halt meg esküvője előtti éjszakán, s
most is koszorus fővel ült ottan. És végre az asztal tulsó végén László
nagybátyám, kinek arczképrámája üresen van hagyva czimerteremünkben;
számüzetve a család köréből még a tizennyolczadik század elején.
– Akkor hogyan ismert rá a grófnő, hogy ő az? E kérdéssel vélte
megakaszthatni a vizio folyamát a lelkész.
– Majd megmondom, szólt a tudás nyugalmával Theudelinda. László ősöm
kivált a családból, lázadó lett, eretnek lett, anathema alá esett és
megnótáztatott. Elfogatott, elítéltetett és lefejeztetett. Azért nem is
volt arcza a többiek között, hanem arcz helyett egy halálfőt viselt a
fején. Erre a halálfőre pedig ráismertem ekként: László ősöm volt az
első, ki az országba be merte hozni a pipázást, daczára a király
peremtorius parancsának; a miért is suppliciumakor előbb a pipázók ellen
hozott büntetés hajtatott végre rajta, keresztül szuratván az orrán a
pipaszár. Most pedig, midőn ott ült a többiek között, ismét ott volt a
csontfő fogai között a fatális nagy tajtékpipa, a miből füstölt
rémségesen, hogy tele volt dohányfüsttel az egész kripta.
A pap meg volt felőle győződve, hogy ezt már csak álmodta a grófnő.
– A két őshugom, az apácza és a menyasszony között volt egy üres szék;
nekem oda kellett leülnöm. A menyasszony mindig divatról akart velem
beszélni s dicsérte toilettemet; különösen zöld gros des Naples ruhámat
összetapogatá, magasztalva a kelmét. Olyan hideg sugárzott ki az
újjaiból, mikor hozzám ért. Az asztal felső része zöld posztóval volt
terítve, az alsó sárga selyem virágos abroszszal. Ide alant lakomáztak,
vigan voltak, kaczagtak, vidám coupletteket énekeltek, odafenn az
antiphona zsolozsmáit mondták, s ez a kettő együtt olyan borzasztó volt
nekem. Fáczánok, császármadarak voltak a tálakban, épen meghagyott
tollas fejekkel, granátvillogásu bor a kelyhekben. Engemet kináltak
étellel-itallal. Sem ételnek, sem italnak nem volt semmi ize. Egyszer
őshugom, a menyasszony, mint ifju lánykák tréfásan tenni szoktak,
odanyujt elém, két újja közé fogva egy fáczán mellcsont sarkantyuját:
«törjük el, kedvesem, melyikünk megy hamarább férjhez?» Én megfogtam a
sarkantyu másik ágát, huztam, huztam s egyszer csak eltörött: nekem
jutott a nagyobbik fele. A menyasszony ős-hug kaczagott: «Theudelinda
megy elébb férjhez». Én pedig úgy pirultam. Ugy-e bár, az nem illik, az
ős szellemeknek ilyen frivol tréfákat űzni?
A tisztelendő úr is úgy találta, hogy biz a megboldogultak más
foglalkozást is kereshetnének a tulvilágon, mint férjetlenül maradt élő
nőrokonaikkal fáczánfantomok sarkantyu-csontját tördeltetni.
– De a mi legjobban háborított, az László bátyám magaviselete volt.
Egyre kiabált, kaczagott, triviális dalokat üvöltött; káromkodott,
gunyolta a szenteket, a pápát, a sakramentumokat, a hölgyeknek
pironkodni való élczeket mondott, s orrlyukain keresztül fujta a
dohányfüstöt felém. Én ráztam a zöld selyem ruhám szárnyait, hogy a füst
rájok ne ragadjon; de úgy éreztem, hogy az mégis keresztül járja azt.
László ősbátyám rámfogta, hogy a nászjósló mellcsontot eldugtam ereklye
gyanánt zöld ruhám zsebébe. Én égtem a szégyentől, mert igaz volt. De
eltagadtam, azt mondtam, nem igaz. Arra ő elkezdett esküdni oly
pogányul, hogy a boltozat reszketett bele, s verte az asztalt
csontökleivel. Neveuim befogták a száját, akkor a szemüregei beszéltek;
megfékezhetlen volt. Szidta a szenteket és a császárokat! Ekkor
ősbátyám, az érsek, kiveté ellene kezét elátkozólag; grandaieulöm, a
kanczellár megpecsételé az itéletet s ősbátyám a marschall, kivoná
hosszu pallosát, s egy ülőhelyéből leüté László bátyám csont-koponyáját.
A fej oda gördült lábamig, még akkor is fujta rám a füstöt. Arra
elfutottam onnan.
A plébános látta, hogy itt egy hystericus álommal van dolga.
Csak az volt a különös, hogy ezt az álmot olyan sokszor újra látja a
grófnő, s a kezdete mindig ugyanaz.
– Még mikor levetettem is a zöld ruhámat, éreztem rajta a keserű
pipafüstöt.
– És hol van az a zöld ruha? Ha szabad ily tárgy után kérdezősködnöm.
A grófnő némi kéjelmetlen feszengést árult el.
– Azt valóban nem tudom. Ruhatáram Emerenczia kisasszony felügyelete
alatt áll.
– De hát, megengedi a grófnő e kérdést? nem itt vetette le felöltönyét?
– Azt már nem tudom. Emerenczia kisasszony azóta járt idebenn, talán tud
felőle.
– Megengedi a grófnő, hogy behijjam a kisasszonyt?
– Rögtön itt benn lesz. – A grófnő kettőt csenditett a
villany-csengetyüvel, s arra bejött a társalkodónő.
– Kisasszony! szólt hozzá a grófnő; ön emlékezik a fűzöld gros de Naples
zubbonyomra, a pálmaszegélyzettel.
– Igen. A bő felöltő, japáni szabással, melyet bojtos selyemzsinórral
átkötve szokott viselni a grófnő.
– Épen az, mondá a grófnő. S hol van ez az öltönyöm?
– A ruhatárba van eltéve, magam akasztottam fel, és patchoulit tettem az
újjaiba, hogy a molyok a kashmir-szegélyzetet meg ne rágják.
– Mikor tette ön oda?
– A mult nyáron.
A plébános kezdett mosolyogni. Most mindjárt meg lesz győzve a grófnő a
felől, hogy álom volt, a mit látott.
– S azóta nem volt rajtam ez a ruha?
– Egyszer sem, nem is viselhetné ilyen időben a grófnő, mert a nyitott
japáni újjak csak nyárra valók, mikor legmelegebb van.
– Lehetetlen!
– De hiszen meggyőződhetik felőle a grófnő; monda a plébános, ha saját
szemeivel megtekinti ruhatárát. Kinél áll a kulcsa?
– Emerenczia kisasszonynál.
– Parancsolja a grófnő? – kérdé a kisasszony.
– Látni akarom, monda a grófnő, s felkelt helyéről és inte a lelkésznek,
hogy menjen vele.
Emerenczia kisasszony némi durczás szelességgel indult meg a
kulcscsomaggal csörömpölve s a mellékszobában egymás mellett álló nagy
faragványú czifra ódon szekrények közül egyet felnyitva, annak szárnyait
kitárá.
Legalább ötven selyem szoknya volt ott egymás hegyire-hátára akasztva. A
grófnő soha semmi ruháját idegen kézre nem hagyta jutni. Profán emberi
alak azokat meg ne szentségtelenítse.
E felaggatott öltönymuzeum tömegébe biztos tájismerettel benyulva,
előhuzá Emerenczia valahonnan hátulról a kérdéses fűzöld ruha egyik
lebernyegét, azokkal a kashmir pálmákkal a szélén.
– Itt van!
A pap már diadalmaskodott. De a grófnő, kinek túlérzékeny idegei minden
iránt fogékonyabbak voltak, mint más vastagbőrü emberé, egyszerre
elsápadt, megérzett valamit, reszketni kezdett.
– Vegye ön ki azt a ruhát onnan.
Emerenczia nagy dér-durral leakasztá azt helyéről, mint a ki meg nem
foghatja, mi köze lehet a gyóntató papnak a japonikával?
A grófnő kikapta azt kezéből s fejét félrefordítva, oda tartá a pap elé.
– Szagolja ön!
A pap meg volt lepetve. Annak a selyemruhának valóban oly kapadohány
szaga volt, mintha fél éjjel valami tarokk-klubban lett volna
elfoglalva. Ezt érezte a grófnő már messziről.
– Nem pipafüstszag-e ez?
– De bizony az.
Most még egy jutott eszébe a grófnőnek. Belenyult a fűzöld selyem
japonika zsebébe s a mit kivett belőle: az volt a kettétört
fáczán-mellsarkantyu.
– Hát ez?
A grófnő abban a pillanatban elájult és leroskadt egy karszékbe;
Emerenczia kisasszony nagyot sikoltott s elájult a másik karszékbe; a
tisztelendő úr pedig úgy megzavarodott, hogy egymásután három
falszekrényajtóba nyitott be, míg rátalált az igazi szőnyegajtóra, mely
a szomszéd-szobába vezet, hogy a cselédséget fellármázza.
Itt valami természetfölötti boszorkányság van a dologban.