Két hétre azután, hogy Iván hirdetményét a külföldi lapokba iktatá, épen
egy szombati nap reggelén, jön hozzá Péter és jelenti, hogy két idegen
úr érkezett ide, a kik a tárnát meg akarnák nézni. Külföldiek lehetnek,
mert egymás közt francziául beszélnek. Péter a francziához is sejtett
valamit, hajdani matróz-életéből.
– Mindjárt szolgálatjukra leszek, szólt Iván, ki épen akkor valami
zöldes nedvet csepegtetett le hegyes nemezsüvegben. Csak addig
öltöztessétek fel őket a szokott bányászgunyákba. A tárna nem
divat-toilettehez való.
– Már az megtörtént, csak önre várnak.
– Megyek. Hát a te dolgod mennyiben van már? kérdé Iván, midőn útnak
indultak.
– A házassággal? Egészen rendben van. Holnap hirdetnek ki bennünket a
templomban harmadszor.
– S mikor esküsztök?
– Hát most épen advent van. Azalatt tiltja a pap a lakodalmaskodást,
hanem vizkereszt után az első vasárnap átesünk rajta. Magamnak is jól
esik az a kis haladék, mert hát egy kis pénzt is csak kell azalatt
gyűjteni. Ha az ember házasodik, faedény, cserépedény, egy kis télire
való zsiradék csak kell a házhoz.
– Hát te soha sem takarítottál meg eddig a keresményedből semmit?
– De igen, uram! Már egyszer volt százötven forintom egy rakáson. A
szájamtól fogtam el. A dohányt tagadtam meg magamtól, hogy tizest
tizesre rakva, összegyüjtsek ennyit. Akkor idehozta az ördög az
ujonczozó bizottmányt, s én az egész százötven forintomat a vizsgáló
felcser markába nyomtam, azért, hogy adjon róla bizonyítványt, hogy
fegyverképtelen vagyok, mert kancsalítok. Tudniillik, hogy tetszésem
szerint tudok szemeimmel néhány perczig erőszakosan kancsalítani. Ezért
felmentettek az assentálás alól. Ide ment a százötven forintom. Még az
esküvés alatt is folyvást kancsalítnom kell; mert a pap csak úgy esket
meg, mint fegyverképtelent. Ezt a rendeletet így adta ki az Isten a
Horeb-hegyen.
– Jól van Péter. Majd egy kis pénzzel én is segíthetek rajtad.
– Köszönöm! De előlegezni nem szeretek; az olyan, mint mikor az ember
délben megeszi a vacsorára valót.
E közben eljutottak odáig, a hol a két idegen úr várt rájok.
– Ah! Félix, te vagy az? kiáltá Iván, az egyik úrban régi ismerősére
találva s szivélyesen megrázta kezét.
A régi ismerős, kit Iván Félixnek szólított, vele egykoru férfi
lehetett; finom arczszine, fekete bajusza, művészien felkunkorítva,
francziás kecskeszakálla, villogó, tűzteli sötétkék szemei még az
elegáns öltözet fölé öltött bányász-gúnyában is elárulák a világfit; az
egész szurtos burokzatból puszta fejtartásával kivált messziről az «úr!»
Mikor megszólalt, meglepte az embert az, hogy csaknem gyermek-hangja
volt, oly lágy, mint egy asszonyé, s oly csengő, mint a vaticáni
énekeseké.
Félix sietett régi barátjának segítségére jönni az első találkozás
legnehezebb pontjában.
– Megbocsátasz, hogy nem szállottam hozzád. Te a munka embere vagy, én
pedig üzlet embere. Te nem tartózkodol itt uraskodásból, én pedig nem
utazom itt mulatságból. Aztán teleped vendéglője igen tisztességes. Ime,
bemutatom neked utítársamat, Rauné Gusztáv bányamérnök urat.
Iván ugyan lekötelezve érezte magát e mellőzése által a vendégszeretet
igénybevételének. Volt ugyan házában régi időkből fenhagyott ágynemü
elég, a mikben évek óta nem hált senki; talán némelyik kályhát a soha
nem lakott szobákban be is lehetett volna fűteni; de mégis egész
életrendszerét összezavarta volna, ha egyszer egy pár vendéget kellett
volna ellátnia saját házánál. Erre a megeshető szerencsétlenségre nem is
gondolt.
– Igaz, szólt egész nyiltsággal, hogy biz az én házam nincs
vendéglátásra berendezve, hanem a telep vendéglője is az enyim: legyek
szerencsés benneteket ott is vendégeimül fogadhatni.
– Elfogadjuk az ajánlatot, szólt Félix könnyeden, annyival inkább,
minthogy úgy szólván saját érdekedben, saját hivásodra jöttünk ide! A
napokban olvastam a journalok hirdetményei közt egy felhivásodat,
melyben tárnafelügyelőt keressz.
– Igen! mondá Iván s kétkedve tekinte az egyik urról a másikra.
– No, én nem vállalkozom rá, mert nem értek hozzá, szólt Félix nevetve.
Hanem utitársam, Rauné úr, hajlandó volna veled megegyezni; ha
vállalatodat tehetségeihez mértnek találandja. Rauné úr régi ismerősöm;
a creuzoti tárna növendéke, igen alaposan képzett férfi.
Rauné úr kevés szavu ember volt, a mire ezuttal annál több indoka
lehetett, mivel hogy a két másik úr olyan nyelven társalgott, a mit ő
soha sem hallott életében. Alacsony, szikár alak, földszinü arczczal,
hegyes arczéllel, és ijesztő hosszúságra meghagyott kecskeszakállal.
– Én pedig igen köszönöm baráti érdekeltségedet irányomban, szólt Iván,
s azután Rauné urhoz fordult, s a legfolyékonyabb francziául adá
tudtára, hogy örülni fog, ha tárnatelepe minden részleteit személyesen
megmutogathatja neki.
Azzal lementek a tárnába együtt. Késő délig odalenn jártak. Két
szakember tartott egymás fölött kölcsönös érettségi vizsgát. Rauné úr
Iván fölött, s Iván Rauné úr fölött. Mind a kettő meggyőződött felőle,
hogy a másik a maga tudományát alaposan érti. Némely intézkedésekre
nézve különbségek támadtak a két férfi véleményei közt s azokon
elvitatkoztak sokáig, a régibb és ujabb módszer előnyeit hasonlítgatva,
hanem arról mind a kettő meggyőződött, hogy a másiknak e téren semmi
újat nem mondhat.
Rauné úr tudományos képességéről leginkább tanuskodott az, hogy mielőtt
Iván tárnájának átmetszeti térképét látta volna, hozzávetőleg meg birta
becsülni a réteg alakulásáról, mennyi köbtartalmat igér ez a tárna, és
meddig terjedhet ez a kőszéntelep, még az Iván tulajdonát képező
birtokon túl. E tekintetben hozzávetései csaknem az aprólékokig
találkoztak Iván kiszámításával.
Minőségre nézve pedig a kőszenet a jobbak közé sorozandónak találta.
Délre átmentek a vendéglőbe ebédelni, rövid időközt engedve egymásnak a
kimosakodásra és átöltözködésre. A kőszénbányai séta nem igen tiszta
mulatság.
Ebéd utánra volt halasztva a kőszénizzasztók meglátogatása s estére a
vashámoré.
Mikor a vashámorból visszajöttek, a kocsi Iván háza előtt állt meg;
Félix bekisérte őt lakába, mig Rauné úr felment a vendéglőbe.
Iván csodálatos rendetlenségü dolgozószobájába vezette régi ismerősét s
ott leülteté egy valahonnan nagy könyvcsomagok alól kiszabadított székre
s biztatta, hogy gyujtson szivarra egy chemiai csodalámpánál.
– Te nagy tudománybuvár voltál teljes életedben Iván, az iskolában első
voltál közöttünk, míg én csak dilettanskodtam melletted: már most hát
mondd meg nekem őszintén, annyi tanulmány, szorgalom és physikai
fáradság mellett, mi tiszta jövedelmet hozhat neked ez az egész telep?
– Évenkint tizezer forintot.
– Más szóval: a telep maga semmit. Magad vagy az igazgató, a felügyelő,
a pénztárnok, a bányamérnök, a titkár, a könyvvezető és a spediteur.
Tehát csak azt kapod, szűken, a mit ezeknek fizetnél, ha magad nem
volnál mindez egy személyben. Más szóval, a munkádat, a talentumodat, a
tanulmányodat, a buzgalmadat megfizeti neked a saját tárnád úgy, mint a
hogy a legszigorubb idegen birtokos megfizetné; de mint realitás, mint
százezreket képviselő érték, neked ez a tárna nem vet egy vörös batkát
sem.
– Annak sem a tárna nem oka, sem magam. Hanem egyedül az a körülmény,
hogy a «consumo» korlátoltsága mellett a productiót nem lehet oktalanul
kiterjeszteni.
– Én majd rávezetlek, hogy hol a hiba? Mai világban minden erő a
conglomeratió után törekszik. A politikai világban nem létezhetnek többé
az apró államok, kénytelenek nagyobb tömegekké olvadni össze, mert kis
államgazdaságot kormányozni nem lehet. Az iparvilágban szintén nem
létezhetnek többé az apró iparvállalatok, mert az újabb igények szerint
a kisebbnek is olyan nagy a regieje, mint a nagyobbnak. Egy száz lóerejü
gőzgéphez épen csak annyi felügyelet kell, mint egy négy lóerejühöz, s a
kis vállalatnak épen annyi strazzával van dolga, annyi contokönyvet kell
ellátni, mint egy nagynak; s a leglucrativusabb vállalkozásoknál a
kis-vállalatokat leszorítja az «üzleti tőke» hiánya miatt az azzal
rendelkező nagyobb vállalat.
– Azért viszont a kis vállalatok nem veszélyeztetik olyan nagyon a
csendes életben maradást.
– Dehogy nem. A te tárnádnak például nem kell egyéb, mint hogy egy szép
napon a bécsi kereskedelmi miniszter irja alá egy angol vastermelőnek a
folyamodványát a nyersvasbehozatal végett, s másnap kiolthatja katlanait
a szomszéd hámor; te meg aztán elmehetsz a szenedet kosárszámra árulni a
czigány-kovácsoknak.
– Ezen is estem már át egyszer. A nyers-vasunk kiállta a külföldivel a
versenyt s nem kellett kioltanunk a hámor katlanait s nem kellett
betemetnünk a tárnáinkat. Vasunk, szenünk kivívta magának azt a helyet,
a honnan nem lehetett azt elüzni.
– Egygyel több ok azon eszme foganatosítására, a mely engem ide hozott.
Mert azt talán csak nem gondolod, hogy Rauné urat ide kisérni jöttem
csupán a Bondavölgybe, hogy ő meg ne unja magát az úton. Idetalált volna
ő magában is. Nekem egy nagyszerü tervem van veled. Én téged gazdag
emberré akarlak tenni. A miből természetesen magam is hasznot akarok
húzni.
– Nos?
– Nem tudom, micsoda adomás könyvben olvastam a nemzetek külömböző
kifejezéseit a pénzszerzésre nézve. A magyar pénzt «keres,» a német
pénzt «érdemel» (Geld verdienen), a franczia pénzt «nyer» (gagner
d’argent), az amerikai pénzt «csinál» (to make a monaie). Tökéletesen
jellemző kifejezések. A szegény magyart mint ha látná az ember, hogyan
keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg? a jámbor németet, a hogy
izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot, a
könnyü vérű francziát, a hogy koczkáztat és nyer, ha akad egy másikra, a
ki veszít; míg a nehézvérű yankee ül egy helyben s a körmét faragva
csinálja a pénzt. Mert sok millió pénz hever még, a mi csak csinálásra
vár. Hol hever? Életrevaló, de élni nem tudó vállalatokban. Egy helyen a
föld rejtett kincseiben, miknek kiaknázásához nincsen forgalmi tőke, más
helyen halomra gyűlt tőkében, a minek felhasználásához nincs biztos
vállalat; új találmányokban; az ipar és kereskedelem számára még meg nem
hódított területekben; a közlekedési eszközök kiterjedésében; az
emelkedő luxusban, az emberek bolondságaiban s a tudomány vívmányaiban,
és főleg a pénzféltő kis tőkepénzesek ládáiban. Mindezeket a heverő
kincseket felszinre hozni, a stagnáló kapitálisnak gyors forgalmu
csatornákat nyitni, a sok apró tőkét egy nagygyá egyesíteni, az iparnak
piaczot, a piacznak árkeletet szerezni, a hitel által minden tényleges
forintot két-három helyen szerepeltetni: ez az, a mit mai nap
pénzcsinálásnak nevezünk. Szép tudomány! Tisztességes tudomány. S úgy
látszik, hogy eltartja az emberét.
Félix ez értekezés után azon önteltséggel dugá mellényzsebeibe két
kezének ujja hegyeit, mely szerint bizonyos lehete a felől, hogy Iván
barátja nagyon is jól fogja ismerni a Félix Kaulman firmát, mely
dolgozik bankárügyekben Bécsben és Párisban. Jó hangzásu név, ha akarom
franczia, ha akarom német.
Iván ismerte azt. Félix hajdani iskolatársa volt: bankár fia. Apja
üzletét örökölte. Sokat lehetett a nevet olvasni újabb vállalatok,
üzletkötések alatt.
– De hát, hogy akarsz az én bányámból sok pénzt csinálni?
– Nagyszerü tervem van vele.
– De hisz maga az egész tárna sem nagyszerü.
– Mert nem látod olyan magasról, mint én. Rajta taposol a gyémántokon, s
mikor aranyat kérhetnél a földtől, megköszönöd, ha vasat ád. Ez a tárna
teneked, mint mondád, tizezer forint hasznot hajt. Ez 200 ezer frtnyi
tőkének a kamatja. Én tehát alakítok egy consortiumot, mely ezt a te
egész telepedet, a hogy áll, megveszi kétszázezer forintért.
– De nem válok meg semmi pénzért a tárnámtól. Ez nekem elementumom, mint
a csiknak az iszap.
– Hiszen nem is válsz meg tőle. Dehogy válsz meg. Azután leszesz még
csak hozzálánczolva egész kedved szerint. Ha futni akarnál, sem
eresztenélek. A consortium egyelőre négy millió tőkével fog megalakulni
s nagyszerü etablissement-et rendez be, mely egyfelől a poroszországi
szén concurrentiáját megöli, másfelől az angol vasuti sineket és
gépvasat leszorítja az osztrák piaczról. Te ez etablissement-nak
főigazgatója maradsz, 10,000 forint évi fizetéssel, két perczent
tantiémet kapsz a tiszta haszonból, s szabadságodban álland a neked
vételárban adandó összeg egy részét részvényekben al pari magadnak
tartanod, s miután e vállalat biztos husz perczentet fog jövedelmezni,
biztosítva vagy róla, hogy a mostani tizezer forint jövedelmed helyett
30 ezer forint évi biztos jövedelmed van, s a tőkéd ötven százalékkal
megnövekedik. Dolgod pedig épen egy hatodrésznyi lesz, mint most.
Iván félbeszakítás nélkül hallgatta mindezt végig. Azután egész csendes
vérrel azt felelé rá, hogy:
– Kedves Félix, ha én egy consortiumnak, melynek négy milliója van, azt
mondanám: add ide a pénzedet; én csinálok neked olyan iparágból, mely
nekem csak tizezer forintot jövedelmezett, jövőre nyolczszázezer forint
évi jövedelmet, akkor én legfeljebb semmirekellő volnék; hanem ha még
ezenfelül azt is megtenném, hogy ennek a társulatnak a részvényeibe a
magam pénzét is beleverjem, már akkor épen azzal kellene magamnak
hizelkednem, hogy bolond vagyok.
Félix nagyot kaczagott e szóra. Tréfás mondat volt az nagyon. Azután
hajlós sétapálczáját nyaka mögé téve, s két kezét annak két végére
felakasztva, magas fensőbbségi tudattal beszélt le Ivánhoz.
– Mert még nem hallgattad végig, a mit mondani akarok. Hiszen nem csupán
a te telepedről van itt szó. Tudod jól, hogy a te tárnád csak egy kis
kiszögellése a bonda-völgyi óriási szénrakványnak s az mértföldnyi
területben halad odább, folyvást erősebb rétegben messze el Bondavár
alatt, egészen a szomszéd völgyteknőig. Én ezt az egész kőszénmedenczét
akarom megvétetni, a minek most még bagatelle az ára, s a min milliókat
lehet nyerni, tisztességes, okos, raisonabilis úton, a nélkül, hogy
valakitől lopnók a pénzt, a nélkül, hogy valakit megcsalnának érte. Egy
heverő kincset akarok felvenni a földből, a mi itt van, megvan,
kinálkozik; csak épen a kincs sulyának megfelelő erőt követel.
– Ez más. Igy értem a tervedet. S nem tagadom meg tőle, hogy az így
jogosultan nagyszerü. De épen azért, mert nagyszerü a terved, annak a
hibái is óriásiak. Az igaz, hogy a kincs, a mit az egész Bonda-völgy
rejt magában, valami óriási. Legalább száz millió. Ki sem lehet
számítani mennyi? Hanem ahhoz nem lehet hozzányúlni, először, mert ez az
egész bondavári uradalom, így a hogy áll, nem eladó.
– Ah! dehogy.
– Elmondom, miért nem? Először is a birtok az öreg herczeg Bondaváryé,
ki jelenleg leggazdagabb úr az országban.
– Milyen gazdag úr valaki? azt mi jobban tudjuk.
– De legbüszkébb úr, annyi bizonyos, a ki előtt nem mernék azzal az
ajánlattal megjelenni, hogy családja ősi fészkét, nevének praedicatumát
képező birtokát adja el kőszénbányának.
– Óh hó! Láttunk már büszkébb urakat is hasonló elhatározásokra jutni.
Az olasz király koronás úr, mégis túladott Savoyán, a mi nemzetségének
előneve, s keresztjét czímerében viseli.
– Én pedig ellenkezőleg láttam egy magyar családot, melynek hajdan oly
kiterjedett birtoka volt, hogy a Dunától a Tiszáig folyvást saját
jószágán utazhatott, s mely később mind ezen birtokát elveszté,
elpazarlá, de egyetlen egy folt földet, egy kerek nyárfaerdőt Bánkházán,
semmi áron és semmi nyomorban nem birtak megvenni tőlük, mert az képezte
prædicatumukat.
– No ezen én fognék segíteni.
– Azután. Ha az öreg herczeg hajlandó lenne is e birtokát áruba
bocsátani, nem tehetné azt, a míg leánytestvére, Bondaváry Theudelinda
grófkisasszony él. Mivelhogy atyjuk e várat és uradalmat vitalitiumkép
hagyományozta leányának, a ki jelenleg valami ötvennyolcz esztendős
lehet, s még szándékozik valami harminczig elélni. Az pedig hozzá van
nőve a várához, még soha egy napra tudtomra ki nem jött belőle. Az egész
világot gyűlöli. Azt ugyan rá nem veszi semmi emberi hatalom, hogy
Bondavárát átengedje akármi világboldogító consortiumnak, ha mindjárt
arról lenne is szó, hogy ő alatta van az utolsó kőszén, s ha azt ide nem
adja, megfagy a világ.
Félix nevetett rajta.
– Ennél nehezebben bevehető erősségeket is kapitulaczióra birtam én már.
Asszonyszíveken különösen nincs brahma-závár.
– Jól van, szólt Iván. Tehát tegyük fel, hogy sikerülend a herczeget is,
meg a grófnőt is rábirni, hogy a birtokot eladják; még akkor mindig
nincsen nagyszerü etablissementod. Következnek a technikai akadályok. Mi
a legfőbb szükséglet ily vállalatnál?
– A készpénz.
– Nem az. A kész ember.
– A hol pénz van, van ember.
– Ember és ember között nagy a különbség. Ez azon árúczikk, a melyben a
legnagyobbszerü csalódások lehetők. Nálunk először is hiányzik a
közmunkás.
– Hozatunk Belgiumból, Francziaországból.
– Csak hogy a mely munkás Belgiumban, Francziaországban vállalkozik
arra, hogy hozzánk eljöjjön, először is nem azért jön, hogy kevesebb
bért kapjon nálunk, mint ott, hanem megfordítva. Tehát ily forcirozva
támasztott iparvállalatnál a legelső hiány az, hogy néhány perczenttel
többe kerül nála a munka, mint a fennállóknál. Szerintem minden
iparvállalatnak a maga természetes utján kell kifejlődni. Erőnkhöz és a
piaczhoz mérten kezdeni, a munkásokat magunknak nevelni, hozzánk
édesgetni, összetanítani, lassan, de biztosan terjeszkedni, kicsinyben
experimentálni, a készre alkudni, s inkább szívósan kitartani, mint
rohammal megindúlni. Ez az én regulám.
– Múlt századbeli nézetek. Ily elvek mellett Amerika soha sem hagyta
volna el Európát.
– A másik baj a külföldi munkásokkal az, hogy a ki onnan hozzánk átjön,
az többnyire a nyugtalan, helyhez nem kötött rész; a titkos társulatok
szövetségese, mely a mint beteszi ide a lábát, azonnal elrontja a
mostani jószellemü munkásainkat is, s meghonosítja a grévet.
– Nálatok soha sincs gréve?
– Soha.
– Hogyan előzöd meg?
– Az az én titkom. Hosszu volna elmondani. Annyit bizonyosnak tartok,
hogy egy erőszakolt gyártelep nálunk legelőször is a kézmunka
drágaságával fog első akadályul találkozni. Második akadály egy
hozzáértő technicai vezető hiánya.
– Azt biztosan kapunk külföldön.
– Meglehet. Én, magános ember, ha van mire és miből, bizton hiszem, hogy
kapok; mert utána járok, s kikeresem, megválasztom a legjobbat, s ha
megkaptam a legjobbat, megfizetem úgy, a hogy én értem, hogy megérdemli.
Ez nem úgy megy nyerészkedésre alakúlt consortiumoknál; ott először is
szerepel a protectió. Az igazgató-tanács tagjai a legtöbb részvénynyel
biró alapitók. Azok rendesen annyit értenek ahhoz az üzletághoz, a
melynek kormányzatát viszik, mint a hajdu a harangöntéshez. Többnyire az
elnök, az igazgató imponál. Azoknak van valami protegéejük, a kinek
alkalmazás kell. Az talán bádogos volt, annálfogva kell értenie a
vasöntőde vezetéséhez. A legjobb esetben takarékossági szempontból
indúlnak ki, s tiz ajánlkozó közül kiválasztják a legjutányosabbat. Az
első év azután magán viseli az experimentatió jellegeit. A feldolgozott
nyersanyagnak fele kárba vész. Kisül, hogy senki sem ért ahhoz a
munkához, a mit magára vállalt. Roszul teljesített kötelezettségek miatt
kárpótlási pörök zúdulnak a jogfelügyelő gallérjába özönnel. Vége felé
rájön az igazgatóbizottmány, hogy ünnepnapokon, mikor a gépek pihennek,
sokkal kevesebb a veszteség, mint munkanapokon, mikor dolgoznak. Végre
nagy későre észreveszik, hogy a vállalatnak nagyobb a teste, mint az
ereje, s nem bir mozogni. Van sok épület, gép, anyag, készlet, de nincs
elég üzleti tőke. Új befizetés rendeltetik. Nem fizetnek. Vetik ezerével
a részvényeket a piaczra. Következik egy prioritási kölcsön a társulat
ingatlanaira. Ez egy perczre megállítja a bukást. Akad uzsorás, ki a
száz forintos prioritási papirért ád 60-at. Akkor az igazgató-bizottmány
iparkodik a saját csizmáit kimenteni a sárból, s ha szabadúlhatott,
nyakra-főre leköszön, magára hagyva a felügyelőt, hogy tegyen a mit
akar. Az azután a míg a készletben tart, szórja potom árért, a mi
eladható, okosnak, bolondnak, hogy a munkásait fizethesse, hogy maga
élhessen. Végre az is megszökik, s az üresen maradt nagyszerü
etablissement előtt megüti a czimeres ember a dobot: «Ki vesz téglát?»
Ez a története, az én tudtomra minden erőltetett nagyszerü
iparvállalatnak, a mi nem a maga természetes kifejlődési stadiumain
keresztül a korkivánalom és közszükséglet mellett nőtt nagygyá.
Félix sokat nevetett Iván elbeszélése alatt.
– Igaz! Valóságosan így van! Mintha nyomtatásból olvasnád! Hanem hát
épen ezen baj elkerülése végett akarok e vállalat igazgatására egy olyan
embert megnyerni, a ki az egész üzletet az «F»-ből érti, tégedet.
– No ez a legveszedelmesebb csalódás. Én értem és ismerem a magam
iparvállalata szűk feladatait ebben a kis keretben; de nem ismerem sem a
nagy világpiaczot, sem a magasabb üzleti követelményeket. Sok embert
tett már az a káprázat tönkre, hogy jó kisgyáros, kiskereskedő létére
nagy-gyárosnak, nagykereskedőnek hitte magát fölemelhetni; holott az két
«ellentétes» talentum és tanulmány. Az egyiknek minden apró nyereséget
meg kell ragadni, a másiknak észre sem szabad azokat venni. Az egyiknek
csak bizonyosra szabad dolgozni, a másiknak feladata mindig nagyokat
koczkáztatni. Az egyiknek alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a
másiknak a kerek világra spekulálni, hogy ha egy helyről kiszorult, más
helyütt szorítson magának tért. Ehhez nekem nincs elég tanulmányom,
ismeretem, hivatásom.
– Tulszerény vagy. Majd meggyőzlek az ellenkezőről.
– No de hát tegyük fel, hogy minden megterem úgy, a hogy képzeletedben
létezik. A nagyszerű gyártelep itt áll, müködik, jó anyagot szolgáltat,
olcsón, eleget; most következik a legfőbb baj: a topographiai akadályok.
A bondavölgyi széntelep husz mértföldnyire esik a legközelebbi
vasutállomáshoz, huszonöt mértföldnyire a legközelebbi hajózható
folyamhoz. A mig idejöttél, láthattad, milyen utak vannak idáig. Van
négy hónapja az esztendőnek, a mikor épen nem lehet semmi szállítmányt
küldeni távolabb helyre, de a legkedvezőbb szakában is az esztendőnek,
mire a nálunk előállított szén és vas tengelyen azt a pontot eléri, a
hol a legelső piaczot megtalálja, már akkor a magas fuvarbér által úgy
megdrágult, hogy azzal a vassal, azzal a szénnel, a mit Liverpoolból,
vagy Poroszországból hoztak, nem versenyezhet.
– Azt én mind tudom, szólt Félix, pálczikája kláris faragványával
egyengetve fodorított bajuszát. Hanem azon könnyen segít egy szárnyvasut
a Bondavölgyből a főemporiumig.
– Egy bondavölgyi vasut! kiálta fel Iván elbámulva. Tán csak nem
gondolod, hogy a négy millió tőkével még husz mértföldnyi vasutat is ki
lehet építeni.
– Óh épen nem! az megint más vállalat feladata lenne.
– S te hiszed azt, hogy tisztán pusztán a bondavölgyi gyártelep kedvéért
akad tőkepénzes, a ki egy semmi kereskedelmi forgalommal nem biztató vas
zsák-utnak a kiépítésére vállalkozik.
– Hogyne vállalkoznék! szólt Félix, pálczája klárisfejét szája elé téve,
mintha két felé akarná vele osztani a szót. Ha az állam megadja az
utvonalra nézve az alkotmányos kamatbiztosítást.
(Azon időben a reichsrath volt az alkotmány.)
Iván most még jobban felnyitá szemeit, s minden szót külön megnyomott.
– Az állam – adjon – ennek a – vasutvonalnak – kamatbiztosítást! De hisz
az a legvilágosabb megröviditése volna az államnak. Én nem képzelem
annak a lehetőségét!
Félix meggondoltan felelt.
– Vannak kulcsok, melyek a magas urak hivatalszobáinak ajtaját
megnyitják előttünk.
Többet nem engedett magának elmondani, sétabotja korall-bunkójával
mintegy visszatömve szájába a további felvilágosításokat.
Iván erre a szóra kihuzta asztalfiókját, s kivett belőle egy darab
fekete kenyeret.
– Látod ezt? A kik ilyen fekete kenyérrel élnek, azok nem fognak az
excellentiás urak előszobáiban alkalmatlankodni.
Félix cholericus nevetéssel vetette hátra fejét s szélmalmot csinált
ujjai között pálczájával.
– No hát n’en parlons plus! Majd ráérsz későbben is hozzánk csatlakozni.
Mert én, a mit egyszer feltettem magamban, azt ki is viszem. Fogadom
neked, hogy kihuzom a bondavölgyi uradalmat a herczeg lába s a kegyes
grófnő imazsámolya alól, hogy felépítem rajta a legnagyobbszerü
gyártelepet, a mi a birodalomban lehet, s hogy odatolom azt a világpiacz
közepébe mindenestől, a milyen igaz, hogy Kaulman Félix a nevem.
– No sok szerencsét az expeditióhoz, hanem én itthon maradok.
Rauné ur megérkezése megszakítá a beszélgetést.
A franczia elmondá, hogy megismerte feladatát, Iván föltételeit
elfogadja, s azonnal beállhat hivatásába.
Iván kezet nyujtott az alkura, a szerződést aláirák, s azután rögtön
átadta neki a kézi pénztárt s a munkások jegyzékét, kérte őt, hogy a ma
esti bérfizetést végezze a vendéglő csarnokában, a hol állandó lakás
lesz számára rendelve.
A vendéglő átellenben volt Iván lakával.
A munkás-csoportok szombat este ott gyülekeztek össze a két ház közötti
téren. Iván az ablakhoz ment utána nézni, hogy milyen renddel fog menni
az uj felügyelő alatt a fizetés sora? Félix is odaállt mellé s
óralánczán csüggő kis miniatur lorgnonján keresztül szemügyre kezdé
venni a munkásokat.
– Ah ça! szólt egyszer, nyelvével csettentve; az a kis cendrillon abban
a piros rokolyában nem volna rossz bronz-figura! Ettől meg kell
tanulnom, hogy hivják tótul azt, hogy «szeretsz-e engem?»
– Vigyázz vele, szólt Iván féltréfásan, mert vőlegénye van, a kinek a
mellékneve «emberevő».
A kifizetés rendén ment. Szaffrán Péter kihozta a vendéglőből Evila
hetibérét is, s azt át akarta neki adni. Evila visszaadta neki. S aztán
jó kedvvel haladtak hazafelé. A leány elkezdett dalolni s Péter vállára
tette kezét.
– Terringettét! Milyen hang! kiálta fel a bankár. Ha Párisban volna,
levágná vele Theresát!
Iván szivarra gyujtott, leült egy szegletbe és hallgatott.