A Pentateuchnak igaza van a teremtés hatnapos voltára nézve.
Csak hogy a napokat isteni fövényórával mérte, a miben minden lecsorgó
fövényszem: egy év. Az egész nap azután százezer év.
A kezdet maga is oly emberi számoknak helyet nem álló végtelenség, mint
az örökkévalóság maga. A «mikor?» kérdése ott is oly kevélység-megalázó
rejtély, melyre a tudósnak azt kell felelni: «nem tudok semmit!…»
Annyit már megtudtunk, hogy a lételünket megelőzött «tegnap» legalább
százezer évnyi távolban van tőlünk. Csak a tegnap! Hát a hét első napja?
Hanem a tegnapot már ismerjük.
Van egy nagy könyvünk: a föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak, mint
a könyvnek a levelei, egyik a másikra fektetve; minden lap tizezer,
százezer (ki tudja, mennyi?) évet képvisel. A vakmerő emberi tudásszomj
keresztülfúrta e lapokat, ásóval kalapácscsal, vésővel, fúróval. Minden
lap tele van írva betükkel, tudósításokkal, miket egyik százezred év a
másiknak hagyott hátra: örök-halott és örök-beszélő tanujelekkel. Az
emberi szellem megtanult azokból olvasni.
Megszámlálta a föld leveleinek a lapjait; kihallgatta a titkos betük
beszédét; tanult titkokat a sziklából, a hegyalkotó ázalagok
parányaiból; lenézett a górcsővel a földkebel alig látható
állatmaradványaiba, mint a hogy behatolt távcsövével az égboltozat
végtelenjébe, s rájött a tudatra, hogy lefelé úgy, mint felfelé nincsen
«vég».
A legelső lapja e könyvnek, melyet ember felforgatott, a gránit- és
porphyr-réteg. Azon alul már nem hatolhatott. Hogy azon alul mi van?
arról csak a vulcánok beszélnek. Tűz… De milyen tűz? A réteg, mit a
vulkán teremt, az már csak második lapja a könyvnek. A vulkáni tűz csak
a bazaltot szülte; a gránit-alapot «plutói alkotásnak» nevezik. Pluto
neve a mythosz magas értelmében: a föld alatti Isten.
És a tüzön túl van a gőz. A mindent egyesítő gőz, melyben együtt él a
vas, a gránit, a gyémánt, az arany. Valóban él. Mitől él?
Egyik lapot alkotta a tűz, másikat a tenger, az özönvíz, harmadikat
vegytani működések, de az az erő, mely a gránitot, mint rezgő kocsonyát
tolta elő a földkéreg hasadékaiból, az azt mondja: «Az én nevemet ne
kérdd! én vagyok az Isten!»
A gránit az tiszta lap; az nem mond semmit. «Végtelenség!» az a
felelete. Nála be van csukva a könyv.
A vulkáni alkotás már beszél, hogy a föld élt, de rajta még nem élt
semmi. Csak ő maga élt, lételét senkivel meg nem osztó viharos életet.
Nagy harczai voltak! A tűzzel és léggel, saját körfogásával s a hold
vonzerejével.
A földüllepedések egyes lapjai aztán kezdenek homályos regéket beszélni
elmult évezredekről.
Az eltemetett idők állat- és növényvilága ott fekszik kővé vált
maradványaiban ez örök lapokon; s a vizsgáló szemei előtt hosszú sorban
megelevenül mindegyik.
A legelső rétegben még nincsen más növény csak tengerhinár és páfrányok,
zsurlók, korpafüvek, mikkel semmi állat nem él, lopva nőszők, s az
állatvilágnak csak a legalsó nemei: csigák, kagylók, végtelen
változatosságban. Még akkor ezeké volt a világ.
A felsőbb, a siluri rétegben már megjelennek a halak, csoda-alaku
vízlakók, miknek másfélezernyi fajából most már sem tengerek, sem
folyamok egyetlen hasonlót sem mutatnak fel. A még felsőbb, a devoni
rétegben már elkezdődik a saurusok országa. Egy állatfaj, mely hajdan
királya lehetett a földnek, hét öles szörnyek, rettentő csontokkal.
Ezekkel együtt sincs még egyéb növény eltemetve, mint páfrány és
lycopodium. Egymás husával élt minden állat.
A legelső fűevő, az óriási iguanodon a jura alkotásban jelenik meg a
kréta-rétegben; a kréta-réteg maga is merő apró csigahéj.
A felülkerült földrétegek aztán teli vannak az óriási emlősök
maradványaival, s azokkal együvé temetve egy elmult világnak egész
összes növényzete, fajonkint összegyüjtve, lenyomtatva egy irtóztató
füvészkönyv lapjára.
E fölött élünk mi: a «ma» urai. A mi fölött járunk, az a «tegnap».
Milyen lehetett az a tegnapi világ?
* * *
Kétszerte magasabb volt a légkör, mint most, s annálfogva az ég nem
azurkék, hanem a porczellán színeiben játszó: este, reggel tűzvörös. Nap
és hold, feljöttekor, lementekor, kétszerte nagyobbnak látszó, mint
most.
A föld rétegei még át vannak fülve; a tenger még tizszer annyi, mint a
föld; annálfogva örök nyár van a két polus között, a víz melegétől s a
lég magasságától egyenlősített nyár.
Csak a két földsarkot fedi jég és hó, hol a nap harántos sugára a föld
melegét nem szitja többé. Ott egyszerre átmegy a világ a télbe. Mint a
hogy Mars vörös fényű csillagzatán látszik a poluson az a fehér folt,
mely a periheliumban fogy, az apheliumban ismét megnő.
A száraz földet még csak szétszórt szigetek képezik; a legtöbb szigetnek
vulkánja van; némelyiknek több is. Azok körületét kopár lávaomladék
fedi; egy-egy a hó-regiókba emelkedik, jégcsucs lángkoronával; lábaiknál
pedig ott terül el az őstermékeny föld azon melegen és nedvesen, a hogy
a forró tenger méhéből a napvilágra feljött.
Ki tudja hányadik alakulása már ez? Még mindig nem utolsó.
A páfrányok, a zsurlók, miket most mint törpe harasztokat ismerünk,
akkor óriási szálfák, minőknek a mostani fenyőfákat ismerjük; a fenyők
pedig toronymagasságu koloszszok, s a hol fenyő él, ott díszlik a pálma,
keverve egymással. A növényrendszer még zavarban van önmagával; vannak
nádak mik hasonlítanak a pálmához; rejtélyes növények, mik közvetítőt
képeznek a pálma és a fenyő, s a fenyő és zsurló között. Az előre ment
korszak növényóriásai közül még hiányzottak – a virágok, a rétek tarka
színű ékessége; az illat, a méztermő virágsereg még nem volt sehol. Azt
még nem álmodta meg a vajudó föld.
S minthogy virág nem volt, tehát méhe sem volt, sem pillangó, sem az
ezernyi döngő bogár, mely a virágokat körülrajongja most.
És így madár sem volt, a lég még üresen állt. Az énekes madár mind
rovarral él. Ha a rovar született volna elébb, mint az énekes madár,
örökké le volna tarolva minden erdő, s ha a madár jött volna a rovar
előtt, első nap éhen veszett volna.
Daltalan, énekhangtalan volt a világ, csak óriásai voltak és szörnyei, s
azoknak hangja mennydörgés.
A mi «tegnap»-unkban már az megváltozott. Van már virága fűnek, tollas
dalnoka, pillangója a légnek, a mezőnek, az erdőnek.
Az ifjabb teremtés korszakának nevezik azt – «pliocene».
Szép álom volt ez a teremtő istenségtől!
A szárazföld minden része örökzöld és örökké termő.
A fű, mely a rónát borítja, magasságra, növésre a máléval egyenlő, csak
hogy örök. A tavak vize, a mocsárok felszine nem henyél, az is be van
vonva virág-szőnyegekkel. Az ifjabb tavak felszinét még csak a tórongy
zöldje fedi, tarkítva a vizi rózsák, vizi herék virágaival, későbbi
korában sűrün betakarja annak széleit a lótusz és nymphaea, kalap
nagyságu rózsaszín, fehér és sárga tulipánjait himbálva a rőt eres
pergamenlevelek szönyegén, mig a tó közepét mint egy lángoló mozáik lepi
be a sárga-vörös urticularia virága. Azután mind jobban urrá lesz a
növényzet a viz tükre felett. A vizi cyprus már egész bozótot képez
rajta, bogyós növények, futó indák tele szövik-fonják; végre áthatol
rajta a pandánus és a majomfüge, a növényvilág architectora, mely
gyökeret hajt minden ágból, a hány gallya, annyi törzse, mig beépíti,
áthidalja sugár-karcsu oszlopaival s betakarja egyetlen, külön
választhatlan lomb-padmalyával a vizek országát, s elhódítja azt a
mindig terjedő föld birodalmának.
Az emelkedett lapályt aztán örökzöld lomb fedi. A növényvilág bábeli
napja még nem érkezett el: nincsenek zonákra megosztva pálma, cser és
fenyő; együtt tenyészik mind, Sziberiától kezdve Atlasig. Ugyanazon a
palakövön egymás mellé hullva látszik megkövesült lenyomata az ambrafa
maghüvelyének, a fűzva barkájának, s a kámforfa tobozzának. Amaz a késő
ősz, a középső a kora tavasz, az utolsó a derék nyár terménye. Tehát
folyvást és együtt tart ősz, tavasz és nyár. Folyvást új virág, új
gyümölcs, örök lomb a fákon. Egyik virágot hullat, a másik gyümölcsöt,
levelet soha; s a hol végezte, ismét ujra kezdi.
S minő csoda alaku növények!
A páfrányfa ölnyi vastagságu sudár, pikkelyes hagyma, és koronával, mint
a pálma. A calamit egyetlen magas üres szár, levél nélkül, tetején
gerezdes magbuzogánynyal. A sphenophillum egy csupa gyűrükből
összerakott szálfa, s minden gyűrün levélkoszoru. A lepidodendron,
mintha embervastagságú macskafarkakból volna összeállítva, egy
csodabokor. A phaseolites az ismeretes paszuly, csak hogy fa és erdőt
alkot. Az equisetum fenyőalak, melynek hegye fészekidomú gyümölcsben
borul össze. A Banksia hosszú ágai virágbokrétákat nyujtanak, mikben
ehető gyümölcscsoport lakik; képzeljünk egy szem epret, melynek minden
bogyócskája egy alma. És ezek közt a mostani kor minden csodás délszaki
növénye: a kenyérfa, a fűszerfahéj, a pizang és ambrafa, illatot
gerjesztő, virágot hintő, gyümölcskináló, mézhullató, borostyánkő izzadó
fák, mik csoporttal nőnek ki a földből, mint a pázsit, mint a nádbozót,
összeszőve, gubanczolva virágzó folyondárokkal, fenn tarkítva elütő
levélszínű, gyöngytermő élődiekkel, alant tündérhajat képező mohokkal s
lenn alattuk a napvilágtalan sötétben a foltos áronvirág s a sárga
korallgomba. Nincs egy foltja a földnek, mely sűrűn benőve ne volna
minden pompájával a természetnek; s mily szörnyü pompájával!
Képzelet, költői phantasia nem elég azt kifejezni, a számot kell
segítségül hívni. A tudomány kétszerkettője vet fényt a tájra. Egy
mostani őserdő minden szene azon erdőéhez képest, mely alatta fekszik,
úgy áll, mint 7 vonal a huszonegy lábhoz; tehát sokszorozd a mai
rengeteget négyszázharminczkettővel, s előtted áll a tegnapi.
Valóban szükség volt óriási lakókra e földön; hisz nem járhatott volna
azon más, mint az egér, mely a bozóton átsikamlik, s a majom, mely az
ágak tetején tovaszökell: ha nem lett volna annak a világnak mammuthja.
A tegnap lakóit vastagbőrüeknek hivja a természetbuvár (Pachydermis). A
mostani korba is származott át néhány faj az aprajából: az elefánt, a
szarvorrú, a vízi-ló, a tapir, a bivaly, s az abessi meztelen kutya.
Mind feketék; kevés serteszőrrel, vastag bőrpánczéllal. Az óriások maguk
alattunk vannak már az agyagrétegben. A Sivatherium, két öles négy
szarvával, melyből kettő előre, kettő hátra hajlik, a Megatherium a
fejénél nehezebb lábfejekkel, a Dinotherium elefánt alakja mellett
lefelé forduló két agyarával, a Mastodon, a négy agyaru elefánt, a felső
két agyara szarv inkább, a koponyájából egyenesen kinőve öles fegyverül.
Hanem mindezek között a király, az uralkodó család, a Mammuth!
Az ő négyszáz mázsás alakja töri az utat a rengetegeken keresztül a
szibériai partoktól, hová sót nyalni járnak, az iberiai édes vizekig. A
Mammuth a tegnapi teremtés utcsinálója.
Azután neki van organizált állama, ő tart rendes hadsereget; húsz,
harmincz, negyven tagból álló család elfoglal egy határozott tért, az az
ő országa, ott ő tart rendet. A vezér kiáltására összetartanak, veszély
idején egymást megvédik, utazni társaságban mennek, előörseiket
kiállítják, harczolnak csataterv szerint, és ébren vannak mindig. A
mammuth nem fekszik soha.
Mert már azon kornak megvannak a rendbontói, az állatvilági rablók,
vérengezők: a barlangi hyena, az óriás kutya, a barlangi medve, ez a
legfalánkabb gonosztevő; s a minden dúvadak legszörnyetegebbike: a
machaerodus, a király-tigrisnél kétszerte nagyobb; s azok ellen védni
kell az élhetetlen alattvalókat, a nyomorult hylobatest, ki két öles
termete s iszonyu karmai mellett csak jajgatni tud; a lomha mylodont, s
a kinek utódai képezendik a később kor állatnemességét, a
hippotheriumot, a lovak ősapját.
És azután rebellisei is vannak e világnak! Az elmult évezredekből
átmaradt szörnyek. Elmult fajok késő maradványai, mik még mindig azt
hiszik, hogy egy új földfelfordulás restaurálja nemzetségeiket: a
saurusok mindenféle faja, kiknek foguk van még elég, csak hogy a
pachidermist nem tudják vele keresztülharapni, azért csak a vizekben
bujdokolnak; a pterodactylus, melynek nyaka kigyó, feje krokodil,
szárnya denevér, lába négy, és ujjain úszóhártyák vannak: valamikor
vizben, légben, szárazon úr; most sehol sem: azért csak éjjel röpködi át
a léget.
És végre vannak ügyetlen kártevői a tegnapi világnak, minő a
paleotherium; mely otromba ficzkó az orrán nőtt két óriási szarvat arra
használja, hogy a gyümölcstermő pálmát gyökeréből kifeszegeti vele, nem
levén egyéb eszköze, a mely őt a pálma gyümölcséhez segítse.
Ezek között van hivatava a mammuth-család rendet tartani.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S hol ez a csodaszép táj? Itt, a hol állunk. Talán a Zsil völgyében?
talán az oraviczai mederben? talán a nógrádi bérczmedenczében? Százötven
lábnyira a most zöldülő pázsit alatt!
* * *
A hylobates jajkiáltása hangzik az ősbozótban. A hylobates az ősidők
lajhárja.
Épen az a lomha, erős körmü, gyenge fogu állat, a mi most, csak hogy két
öles példányokban. Ártatlan teremtés, csupán falevéllel él. Nagy dolog
neki egy fára felmászni! napos utazás; de még nagyobb dolog onnan
lejönni. Fel csak felmegy, mert éhezik: de jóllakva lejönni nagy
feladat. Azért csak ott marad, mig ujra nagyon meg nem éhezik, mig
egészen el nem soványodik, s felakasztja magát első lába erős karmainál
fogva a lelegelt fára, s ott himbálózik és kiabál, mintha könyörögne,
hogy jőjjön oda valami könyörületes szív, és vegye le.
De kiabálni is rest, csak hajnalban és naplement után kezdi rá. Mai nap
az indusok az erdők órájának csufolják; ő jajgatja meg a hajnalt és az
alkonyt.
A nap kopár bazaltsziklák mögött megy le, miket még nem öltöztetett fel
a teremtés s az eget tűzvörös szín borítja el egész a keleti láthatárig:
ott aczélszinű párázatok közül megnagyítva, mint egy refractorban,
emelkedik ki rézvörös arczczal a hold. Talán még akkor annak is ízzottak
a vulkánjai? Talán a «Ptolomeus», a «Hipparch» vagy a «Plato», melyet
még ezelőtt kétszáz évvel is láttak a csillagászok ízzani?
A lajhár «ái» kiáltásaira csakugyan megérkezik a szánakozó teremtés, ki
segíteni akar rajta.
A vízi cziprusok bozótjából, hol az egész napot töltötte, előcsörtet a
paleotherium, az ős szarvorrú. Vastag, kérges bőre, mint egy tág
pánczél, lötyög idomtalan hosszú termetén, teleragadva mocsári
csigákkal, mik az ő parasytjai. A szörnyeteg három öl hosszú, s az orrán
két rendbeli három láb magas tülköt visel; az neki fegyver, ásó és kapa.
Mert a paleotherium fűvel és fűgyökérrel él. Nem veti meg a «trapat»
sem, a vizi diót, a sulymot, de különösen bolondul a jóféle szárazföldi
csemegéért, a minőt a diópálmák nyujtanak. – Csakhogy azokra ő nem tud
felmászni. Aztán olyan kajmóval sem bir, mint a dinotherium, hogy
lehuzhassa a pálma koronáját magához; ereje volna hozzá; az orrán
sincsen keze, mint a mammuthnak, hogy öt ölnyi magasságból holmit
leszedegethessen vele. De legfőbb baja az, hogy közellát; roszak a
szemei, nappal nem türheti a fényt, éjjel meg nem látja meg a diót.
Hanem viszont éles elméje van. Azt tudja, hogy a lajhár csak
gyümölcstermő fa levelét eszi. Honnan tudja? az titok. Arra épen úgy nem
tudok felelni, mint arra, hogy a gyűrűhernyó lepkéje honnan tudja meg,
hogy neki a «moszkvai nalivia» almafa ágaira nem szabad rakni a petéit,
mert az csak május végén hajt ki, s hernyói éhen vesznek rajta.
Azt azonban tapasztalásból tudhatja a szarvorru, hogy a pálma dióját nem
eszi meg a lajhár: az annak fáradságba kerülne.
Annálfogva, mikor meghallja a lajhárt kiabálni a fán, tudja, hogy most
«emberére» akadt s odasiet, hogy segítsen rajta is, magán is.
A lajhár egy szép Adansonia koronájára akasztva magát csontkarmaival,
himbálózik a légben; a szarvorru oda megy a pálmához s legelőször is
odadörgöli hozzá az oldalát. A sok csigát jól esik magáról ledörzsölni,
a mi beleragadt az iszapban, mint a sertésbe a bojtorján. A pálma és a
rajta levő lajhár e dörgölőzés következtében sebes himbálásba jönnek. A
lajhárnak tetszhetik nagyon az az önkénytelen gyorsaság, a mi nem került
neki semmi fáradságába.
Akkor aztán a szarvorru elkezdi a pálma szétfutó gyökereit egyenkint
feltépegetni a földből hegyes tülkeivel, abból a czélból, hogy majd
azután az egészet ledönti a földre.
Ez igen hibás nemzetgazdászat, mely méltó megrovást érdemel.
Ez a munka időbe kerül. Az idő éjjelre válik, s a holdvilágnál
megjelennek az éj lakói.
Kijön odujából a rhamphorhynchus, mely sokáig azt hihette magáról, hogy
ő is madár, mert szárnyai vannak és madár-lábai, és hoszú csőre; hanem
krokodil-farka és füles lófeje hozzá; most aztán nem tudja, hogy kihez
tartozik, s kijön bámulni saját lábnyomait a nedves agyagban.
Előlubiczkol a pterodactylusok elkésett ivadéka a mocsárból,
hattyu-nyakán krokodilfőt tátogatva, s bőrszárnyait megsuhogtatja a
légben, ha tudna-e még repülni?
És kimászik a partra az óriási trionyx, az ősvilági teknöncz; nem
teknős-béka, inkább tekenős gyíl, oly hosszúra kinyulik a nyaka és
hegyes, pikkelyes farka a kemény paizsteknő alul, s megkisérli elásni
emberfőnagyságu tojását a homokban, ha kiköltené azt még a nap.
Ezek már csak bujdosók a plyocene ezredéveiben.
S a parti bozótból hason csuszva előbuvik az éjjeli rabló, a fojtogató
machaerodus; az óríás macska, mely megöli az egyedül talált elefántot, s
barlangjáig hurczolja a bölényt s tűzszemeivel az éjben és sürűben
ragadmány után néz.
A pterodactylus jó, kövér falat. Puha bőre hájtermő a hal-eledeltől:
hanem az nem engedi magát meglepni. Finom hallása van. Az újkori szülött
lépését is megtudja külömböztetni, s a tigris mozdulatára visszaveti
magát a mocsárba. Jobb neki már az a szárny uszánynak, mint röpnek.
Hanem a trionyx meglephető, az süket. A tigris egy szökéssel a hátán
terem, mikor az legjobban takargatja hátulsó lábaival tojását a homokba.
Az ősmacska ismeri ennek a husát is, jó puha az, és izletes. Az urak is
szeretik.
Csak hogy a trionyx nem olyan teknöncz, mint a többi. Neki fegyvere is
van, a farka. A fejét és négy lábát hirtelen berántva széles teknője
alá, pikkelyes farkával, mint egy vaskorbácscsal elkezdi megtámadóját
végig verni. A machaerodus e fogadtatásra nem volt készen. Más teknöncz
engedi magát a hátára fordíttatni s onnan, mint egy tálból a pecsenyéjét
szépen kilakmároztatni: ez még verekedni is tud. S a pofont nem adhatni
vissza. Pánczélja van: köröm nem hat bele.
Ezalatt kidöntötte a szarvorrú a pálmát. A lajhár nagyot nyekkenve esett
a földre, aztán csak ott is maradt. Megvárja, míg reggel lesz, hogy
onnan felkeljen.
A szarvorrú pedig nekiesett a ledült adansonia datolyás fürteinek s
falni kezdte a csemegét, vígan ropogtatva a vaskemény magokat.
A rabló dúvad figyelmes lesz e zajra. Hát ott mi kinálkozik? A
teknönczczel fel kell hagyni; az nagyon drága: talán a másik fogás étel
olcsóbb? Egy lajhár, meg egy szarvorrú. A lajhár olcsóbb, de rosz
vendégség. Sovány, szikár, ízetlen. A szarvorrúnak tehénhusa van. A
talpai különösen inyenczségek. Hanem goromba állat. S a bőre vastag.
Hanem a szarvorrú is észrevette válogató ellenfelét, s neki az a szokása
van, a mi a disznónak, ha ellenfélt lát, annak nem engedi át a támadást,
kivált mikor eszik. Szereti, ha békét hagynak neki, s a bámészkodót
elmarja.
Nem nézte, úgy sem lát jól, ki lehet az ott? mekkora állat lehet, a ki
rábámul azokkal a tűzszemekkel? tudja ő jól, hogy semmiféle állattól sem
fél, ha szembeszállhat vele; hát csak nekirohant egyenesen.
A tigris nem várta be, hogy legázolja ez az esztelen, hanem megugrott
előle s aztán utjából állt, mire a bőrcsuhás nagy diadalmasan czammogott
vissza félbehagyott ozsonnájához, jókedvü röfögéssel.
Hanem a tigris nem futott el. Háta mögé került a bozótban a
szarvorrúnak, s mikor az legjobb izűen porczogtatja az édes magvakat,
egy roppant szökéssel a hátán termett.
A paleotheriumnak jó vastag bőre van, hanem azért a machærodus körmei
áthatnak azon, s a fogai megtalálják a lorikán alól az elevent.
Hanem hát még ez sem végső veszedelem.
A vastagbőrü szörnyeteg a hátába csimpajkozott másik szörnyeteggel
belefutott a mocsárba, ott lemerült a víz fenekére, s annak az lett a
vége, hogy miután ő tovább el szokott lenni a víz alatt, mint ez a
szárazföldi rabló, ez volt kénytelen abbanhagyni a harczot, s étlen
éhkoppal visszaúszni a partra.
A tigris dühös volt annyi sikertelen kisérlet után. Ez alatt a trionyx
is elmenekült. Nem maradt ott más, csak a lajhár.
No, ha mind eltüntek, hát jere te! Megrohanta a lajhárt.
Az nem menekült előle. Ott feküdt hanyatt, a négy lábát szétvetve, a
hogy a pálmáról leesett.
Hanem a mint a tigris beleharapott a mellébe, egyszerre összekapta
fölötte mind a négy labát vaskörmeivel, s szívós, kemény, csupa inas
karjaival úgy odaszorítá megtámadóját magához, mintha vaskalodába lett
volna zárva.
A tigris vonaglott dühödten; felhányta magát a légbe. Martaléka együtt
ment vele: ha harapta, az annál jobban szorította a nyakát; s a lajhár
körmei alatt épen úgy recsegtek az ő oldalbordái, mint annak a csontjai
az ő marásától. Iszonyú állat az a lajhár, csak hogy szeret passiv
maradni.
Most egyszerre mennydörgő bömbölés szól bele a küzdelembe. Mintha a
vihar kiáltana bele egy óriási trombitába.
A két harczoló ellenfél megriadva ereszti el egymást. A machærodus
felugrik; még a lajhár is talpra áll s egy fa derekához támaszkodik nagy
renyhén.
Az őserdő tört útján, a kétfelé választó pálma- és piniafalak között egy
méltóságos alak közeledik: a plyocene királya, a mammuth…
Valóságos király!
Egy négy ölnyi magas alak; roppant idomzat: erős fej, széles, boltozatos
homlok. Két agyara, mint az elefánté, kürt-idomúan felfelé hajlítva;
orrmánya szintén hasonlít az elefántéhoz, de kétszerte nagyobb alakján
kívül megkülömbözteti attól az egész alakját belepő sűrű szőr;
homlokától kezdve egész hátán végig tömött, hullámzó sörény borul
kétfelé, mely az egész alaknak valami fenséges, félelmetes jellemet
kölcsönöz. E fekete, bolyhos sörény között, mint állandó udvaronczok
üldögélnek az ezüst kócsagok, melyek ő felségétől a boszantó rovarokat
távol tartják.
A mammuth-járás tört utja egy édes patakhoz vezet, mely a rengeteg
aljából a tóba ömlik. Ide szoktak járni éjente az ősvilág kolosszai.
Elől jött a vezér és nyomában még huszonnégy hasonló óriás, a taposott
szűk uton végig.
A mint a machærodus, ellenfele makacs öleléséből kibontakozva, rémítő
fejedelmét meglátta maga előtt, az éhség, a düh, a szenvedett kudarczok
vak veszettségével rohant reá szembe. Vérét akarta inni! A kisebbek, a
nyomorultak által szenvedett boszuságért megtorlást akart magának
szerezni a legnagyobbon, a leggyülöltebben.
Egész erejét összeszedve, izmainak minden aczélát megfeszítve, szökellt
fel a komoly kolosszus fejére.
A mammuth csöndesen, izgalom nélkül emelte fel orrmányát a rárohanó
fenevad előtt, s midőn az egy dühös szökéssel a légen át fejének repült,
gyorsan mint a villám, lecsapott hozzá, derékon kapta orrmányával s
azzal sebesen körülcsóválva őt a levegőben, lecsapta maga elé a földre.
És azzal rátette irtóztató lábát a kábult fenevad fejére. Egy perczig
úgy tartotta azt mozdulatlanul. Azután ránehezedett. És odább lépett.
Vissza sem nézett rá. – «Voltál és nem vagy!» A kegyetlen vérivó
összezúzott koponyája a mammuth lába nyomával együtt ott maradt
besüppedve a lágy földbe.
Az egész kolossz-tábor haladt a pálmauton, a holdfényben, az édesvizek
felé tovább.
Mikor arra a legázolt térre kiértek, hol a szarvorrú a pálmát
kidöntötte, hol a tigris a szarvorrúval küzdött, hol a lajhár és
ellensége hentergőztek: a vezér mammuth lépte megakadt a kitépett
adansonia törzsében.
Mint könnyü kórót emelte azt fel társai előtt iszonyú orrmányával és
ordító hangját hallatá.
Társainak ordítása visszafelelt rá.
A friss tetten kapott gonosztevő!
Ime, itt van a pálmairtó, a gyümölcsfanyüvő, a köztársaság gonosz
ellensége!
«Meg leszen büntetve!» ez volt az általános ordítás.
A legázolt téren összeálltak a szörnyü kolosszok, valamit dörmögtek
egymás közt. Csatatervet alkottak.
Azután egy része elindult jobbra, más része elindult balra. Néhány a
vezérrel helyben maradt.
Rövid idő mulva hangzott az eltávozottak rövid jelkiáltása.
Akkor minden oldalról neki indultak a mocsárnak, belegázolva egész
nyakig.
A társadalom üldözőbe vett számüzöttje valahol ott aludt a
mocsárszigetben a bambuszberek között, s jól esett a langy vízzel
kiszivatnia a tigriskörmök sebeit a hátán.
A recsegő ostromrivallás köröskörül tudatá vele, hogy mi jön ellene.
Nem fél ő attól!
Az ő családja nem uralkodik; nem szapora, nem összetartó. Még párjával
sem jár soha. De egyedül sem ijed meg senkitől.
Tudja jól, hogy a mammuth négyszerte nagyobb tömeg, mint ő. Nem bánja ő
azt. Tudja, hogy seregestől szokott járni. Hadd jőjjön! Ha negyvened
magával jön is, ott tör ki közüle, a hol neki tetszik. Háromszor jobb
futó amannál. Nem bánja, hogy az a király, azért, a hol találkozik vele,
mégis az hal meg. Alája fut, szarvait hasába vágja ledönti és átgázol
rajta. Az őt sem agyaraival, sem orrmányával el nem ejti.
Hanem ez új hadicselre nem volt készen az ellenmondások szörnyetege. – A
mammuth a vizek közepén jön, üldözöttjét megtámadni. S a viz
megváltoztatja az arányokat.
A síkon ő tud jobban futni ellenfelénél, a vizben egyenlő úszók.
A földön alája férkőzhetik, a vízben fej fejjel áll szembe.
Ha lemerül a viz alá, ütésének erejét elveszi a víz, lábát nincs mibe
megvetnie, hogy taszításának sikere legyen.
Aztán huszonöt egy ellen.
A paleotherium vette észre, hogy nagyon egyenlőtlen harczot fogadott el.
Ellenségei körbe fogták, úgy úsztak feléje, magasra emelt orrmányokkal;
a kör közepén az ő zegzugos futása látszott, a mint kétszarvú orrát
kiemelte a vízből s orrlyukaiból szökőkútként fújta a vízsugárt.
Megpróbált kitörni a körből. Nekivágtatott egyenesen legközelebbi
ellenfelének. Az nyugodtan hagyta őt közelébe jönni, s abban a
pillanatban, midőn eléje ért, orrmányának egy ütésével lenyomta a víz
alá.
A paleotherium hydraulikai leczkéket vett. A víz alatt működő izom
bénítva van, a víz feletti teljes erejű. A vízben úszó állati testnek
súlya szemernyi.
És a mint újra felbukott a víz szinére, már ismét egy másik ellenfél
állt vele szemben, s egy ütésével ismét a víz alá meríté.
Szokva volt hozzá, hogy perczekig járjon a víz alatt, de hogy szüntelen
odalenn maradjon, lélekzetvétel nélkül, ahhoz nem voltak idomítva
életműszerei.
Ellenfelei pedig egy perczig sem hagyták a víz szinére felül kerülni;
oly szűkre szoríták már az ostromkört, hogy a vonagló paleotherium ott
lubiczkolt folyvást közöttük. Szüntelen a víz alá nyomták. Órákig,
hajnalfeljövetelig elküzdöttek így vele. Végre a paleotherium hasával
felfelé fordulva merült fel a víz szinére.
Akkor egy harsogó diadalordítással emelték fel fejeiket a mammuthok s
kiúsztak a vízből, ott hagyva a holt ellenfélt magára.
A hylobates jajszava az erdő felől kiáltá a hajnalt. A lajhár most is
ott állt, a fának támaszkodva első lábával; még egy lépést sem tett
azóta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miután ő felségeik ily diadalmasan legyőzték a társadalom kül- és
belellenségeit, a sötétben bujdokló conspiratiót visszariasztották
oduiba, ünnepélyes «Te Deum»-ot tartanak, hatalmas trombita-harsogást
üvöltve a feljövő nap elé, s azután kielégítik legmagasabb szomjukat a
tiszta patakvízből.
Délig azután látnak saját civillistájuk után. Nem tartanak adószedőket,
ők maguk horzsolják le a tűlevelű fákról a lombot, maguk tépik le a
czikszár bugáit, a mivel napi kiadásaikat fedezik. Deficit soha sincs.
Délben, mikor a nap nagyon süt, mikor már a szüntelen hátukon ülő
ezüstkócsagok testőrserege nem képes elverni ő felségeikről a szemtelen
darázsok és bögölyök boszantó seregét, megtérnek fejedelmi hüselőjükbe
és siestát tartanak.
Az a hüselő egy nagy kerek tér, melyet a pálmák és theobromák sűrűjében
tágas teremmé taposott a mammuthok látogatása; az óriási terebély fák
körül összeborulnak, fölötte zöld templomkupolát alkotva, mely ezer élő
pilléren nyugszik, körül a pálmák és equisetumok korynthi és brahmani
oszlopfőivel.
Ez a királyi palota.
Ő felségeik hosszú orrmányaikon keresztül élvezik a virágillattól
terhesült élenyt, mit az erdők mélye lehel: innen vehették az indus
szultánok a nargileh eszméjét.
És kedélyes szórakozással töltik az időt.
Megjelennek előttük az ősvilág histriói, a négykezű pithecusok és
szatyrok, s csodaugrásaikkal pantomiát, saltimbankot produkálnak. A
karómászók és kötéltánczosok. Vannak közöttük nagy akrobaták is és hires
yongleurok, kik diókat hajigálnak és kapkodnak el a légben. Clownjaik
pedig egyáltalában kitünőek. A társaság csodadoctort is hord magával: a
cerco ismeri a faleveleket, mikkel összerágott állapotukban a
marás-sebeket begyógyítja.
Művészeknél ez szükséges dolog.
Azután jönnek az énekesek. Az ősvilági fülemile, melynek tollazata a
paradicsom-madárét mulja felül, a fuvolamadár, a pávafark-rigó
hangversenye édes merengésbe szenderíti ő felségeiket, míg tollas
fészkén, a ringó ágak között egy búgó égszinkék galambpár, aranysárga
tarajjal, szerelmi idyllt produkál, s a pillangók tarka serge tánczolja
hozzá a tündér ballabilét, világítást ad hozzá a falevelek között
beszürődő arany napsugár.
Aztán tulkiabálják valamennyit az ágak széleire telepedő kajdácsok karai
és rendei. Elpusztíthatatlan szónokok. Valóságos országgyűlés, a mit ott
tartanak. Ő felségeik engedik őket végigszónokolni és szelídeden
szundikálnak mellette, állva, s úgy tesznek, mintha az
argus-pöffesz-pulyka komoly kitöréseire nagyon hallgatnának.
Majd jön egy-egy panaszos is, a kit ki kell hallgatni. Az iszákos
Halmaturus végig mászik az ágak közt, nagy keservesen nyávogva; milyen
baj az neki, hogy napszámba kell járni, még azon felül a két porontyát
is a szügyén kell hordani az iszákban, míg megnőnek. Ő felségeik
megbíztatják kegyesen; majd máskép lesz esztendőre.
Majd meg odajön hozzájuk hason mászva a pánczélos glyptodon, a hangyász,
s csókolja kezét lábát ő felségeiknek, engedjék meg, hogy lábaikat
megnyalja, egyrészt nagy alázatos tiszteletből, másrészt meg, mivel
olyan szép nagy hangyákkal vannak tele ragadva. Ő felségeik azt is
fogadják kegyesen leereszkedő orrmánynyal.
Azután megvizsgálják a hazai industria előmenetelét. Mennyire haladt az
épitész hangya a csodabazár emelésében? Már a századik emeletet rakja:
finom kemény agyagból, mészből; ezer folyosóra, millió szobára. Ezt
bámulni fogja az utókor. Hát az ácsdarázs hányadik tetejét ragasztja már
össze roppant pavillonjának? Csodálatos kézműves, a ki így dolgozik
műszer nélkül, kéz nélkül. Megérdemli az elsőrendű nummulitest,
medaillonképen.
Hasonlóul egy kitüntető keresztet az az iparos takácspók, ki oly remek
szöveteket tud készíteni sodrott selyemből, a mikkel a királyi palota
ágainak közeit befonja, hogy tolakodó legyek és bögölyök fennakadjanak
benne. Ez igazán megérdemli a maga érdemkeresztjét: «honoris causa.»
Kigyó még nincs. Az a mi kortársunk. Mi találtuk fel az ördögöt.
A mammuthnak még nem volt vele baja.
A végzett napi munka és szórakozás után ő felségeik ismét kiindulnak
egész udvarostól a sós forráshoz, mely szükséges a kellő emésztésre.
A só már ekkor is «douane», királyi tulajdon; a forrásnál saját előörs
által őriztetik, s a nagy közönség számára csak a sóstó medenczéjében
szolgáltattatik, csupán bizonyos oldalbaütési perczentek mellett.
Itt ez édes, sőt sós élvezet mellett váratik be az est, melynek
leszálltával előjönnek az éjt bevilágító «lampyris»-ok, s a dalos
«cicadák» közreműködésével a kajdácsok legkitünőbb szónokainak
fáklyás-zenét adnak.
Az éji erdő repülő csillagokkal népesül meg, s a mammuth-felség
szemeiben ez a mai diadalnap fényes illuminatiója.
* * *
De hát miért kellett ennek a szép világnak elpusztulnia?
Azért, mert még hiányzott belőle valami.
A természetnek örök törvényei vannak, a mik ellen magának a teremtő
erőnek sem szabad véteni.
A teremtő erő megalkotta már a föld felszinét szépnek, gazdagnak,
gyönyörünek. Volt pompás növényzete, csodálatos állatjai, rend az
alkotásban.
És mégis le kellett törölni az egész képet a tábláról, mert egy lény ki
volt belőle felejtve.
Az a lény, a ki a – fákat pusztítsa.
Ennek a neve ember.
Meglehetősen lehűti a dicsekedési kedvet annak a tudata, hogy az emberre
azért volt legelébb szükség a világon, hogy segítsen a fákat pusztítani.
A mint hogy a legelső dolga az is volt.
A mint a legelső követ megtanulta baltává élesíteni, már a fairtáshoz
kezdett vele, s az első ember, ki még meztelen volt, kapczát még nem
tudott magának szőni, de már a házát czölöpökre építette.
A plyoceneben semmi állat sem fogyasztotta a fát. Nőtt az egymásra.
Hatszáz lábnyi földalatti erdők rétegei bizonyitják, hogy ezredévekig
egyik erdő a másik romjain nőtt fel, s ismét egymást temette el.
Aztán az erdőbőségnek más következése is volt.
Tudja azt minden ember, hogy a falevél a megforditott állati tüdő. A
tüdő élenynyel táplálkozik s azótot lehel vissza, a falevél pedig az
azótot szivja fel táplálékul s élenyt lehel ki.
Az ősvilágban tehát ezerszerte több volt az éleny, mint most, a légkör
csaknem egészen abból állt. Az állatok serege nem volt képes azt
elfogyasztani, a növényóriások működése tulnyomó volt az állatoké
felett.
Az éleny az állati gyönyör levegője. Gyorsabb abban a vérkeringés,
élénkebb minden indulat: csupa élenyt lehelni be minden idegnek együttes
kéjérzete; az a boldogság a testben; emberi érzékekben az egy folytonos
extasist idézne elő, mely egy szakadatlan földi gyönyörben fölemésztené
a testet és lelket.
Ki nem látta már, hogy az élenyben, az üvegharang alatt a tapló lánggal
ég? hogy a parázs szikrázva lobog el, mint a meteor, s hogy az élenyben
meggyujtott phosphor vakit, mint a napfény és a kén halványkék világa
gyémántsugárokat szór.
S most képzeljük ezt az egész légkört egész fel a bárányfelhőkig
megtöltve élenynyel.
Hisz itt csak egyetlen fának kell egy erdőben meggyuladni, hogy
egyszerre a világ olthatatlanul lángba boruljon.
Azonban hát az állatok nem csinálnak tüzet; köztük nem támad Prometheus;
a fa pedig magában meg nem gyullad.
A villám gyujtott ugyan akkor is, mint most, csak hogy az akkori eső nem
olyan volt, mint a mostani. Az egy égből leszakadó tenger, mely a villám
tüzét azonnal kioltja.
A vulkántüznek sincs mit felgyujtani. A vulkáni alkotás körül kopár még
a vidék.
Hanem támaszthat tüzet a földön tiszta, derült idővel a «tüzgolyó».
Egyike azoknak a lángfarku meteoroknak, a mik Lőrincz éjszakáján
berajongják az eget; a mik november 13-án ismét rendesen előjönnek, a
mik keresztül szelik a föld utját, s újra meg újra találkoznak velünk.
Igaz, hogy tizezer közül egy eset, hogy azokból valamelyik a földre
leessék. És a földre leesők közül ismét tizezer közül egy hull
véletlenül oly tárgyra, mely meggyulladhat tőle. De ilyen
százmilliomodik eset még is fordul elő. A belmonti háztetőket ilyen égi
tűzgolyó gyujtotta fel ezelőtt 34 évvel, s Szent-Pál falvát huszonhárom
év előtt ilyen égi tűz égette porrá.
Tehát egy ilyen százmilliomodik hullása az égi tűznek a plyocene egyik
késő ezredében, felgyujtotta a halomra dűlt erdőt, s azzal lángba borult
az egész növénylakta föld.
Nap lett egyszerre az éjszakából! Hisz az élenyben úgy ég a fürészpor,
mint a csillag, hát egy egész erdő, mely ambrát és gyantát izzad s mely
két mértfödnyi magas élenynyel vette magát körül!
A lángtengerek összeölelkeztek köröskörül, s az égig érő lángforgatagok
átcsaptak a szomszéd continensekre.
Az állatok menekültek a mocsárokba, folyamokba, tengerekbe, fel Siberia
havas mezőire, ki Ázsia, Afrika erdőtelen, köves pusztáiba.
A világ-égés a polusokig elhatott; a passat és a monsun minden szele
tűzfelhőket hajtott maga előtt; az ezredek óta feltornyosult jéghegyek
egyszerre elkezdtek olvadni a tűzfergeteg alatt, a rettentő ár
aláhömpölyödött egyszerre, mint egy Istentől elszabadult őrült tenger, a
világra, söpörve maga előtt a felforgatott hegyeket, a letörölt
országokat, elöntve a mély völgykebleket, betöltve iszappal a
hegylánczok közeit, tengercsigákat torlasztva fel a magas
bércz-vágányokban, s összesajtolva sziklatördelékkel a lezuzott égő
erdőket.
Ha akkor a Jupiterben – melynek lakó népe bizonyosan messze előttünk jár
a kulturában – egy Tycho de Brahe véletlenül az alkonyi égen
megpillantott egy új csillagot, mely másodrendü, majd elsőrendü fénynyé
alakul, ragyogóbb lesz a Syriusnál, egyre jobban fénylik és aztán ismét
lassan elhomályosodik, visszavész az éjszakába, harmadrendü csillaggá
lesz: az volt a föld.
A megolvadt jégsark eloltá az égő világot, s egy új, sima táblát
temetett föléje.
A Jupiter csillagászai bámulva nézhették nagy refractoraikon: (ők
bizonyosan előbbre vannak már e tekintetben nálunk) hogy idomul át a nem
rég zöld foltokkal tarkázott közeli bolygó, egy időre fényes nappá, s
azután ismét aczélfényü gömbbé, mely egészen sima; csak pólusán van
koronázva néha köralaku északfénynyel.
Ez új lap: a legutolsó földalakítás.
E táblára van rajzolva a mi világunk.
Hány év kellett arra, míg ez új iszapból a legelső fű ismét kizöldült? s
hány évi távolban van az első fűszáltól az első ember? a semmit nem
tudó, a semmivel nem biró, a mezetlenül született, tehetetlen, mindent
kölcsönkérő ember?
Az agyagréteg alatt ott feküsznek a mammuthok, dinotheriumok,
mastodonok, machærodusok, az egész föld be van hintve velük. Nincs
ország, a hol fölöttük ne járnánk.
Óriási barlangokban halommal feküsznek a csontjaik eliszapolva,
ellenséges és fűevő állatok együtt, miket csak az itéletnapi rémület
hajthatott ide össze, csak a tűzvihar rémülete, mert vizözön elől nem
menekültek volna barlangokba.
És mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol
ötven lábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben
négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és piniák, a páfrányok és
tölgyek és miknek neve sincs már. Valamennyit ugy hijják együtt hogy:
«kőszén».