Debrecenben fogom tölteni. És ha lehet, karácsonykor meg husvétkor is
lejövünk a nagymamámhoz. De már a nagy vakáció sincs nagyon messze… Így
nemsokára megint itt leszek.
– Akkor hát jól van – felelt. – És addig is irhatunk egymásnak. Majd
kitalálok egy titkos írást, az ábécét megküldöm neked és ezen
levelezünk. Így senki se fogja tudni, mit írunk egymásnak.
Azt hittem, szóba hozza nagy titkunkat: a tóparti gyilkosságot. Én –
kivált most, amikor a titkával elmegyek messzire! – nem mertem beszélni
erről.
Mintha nem is gondolt volna rá.
– Aztán, ha akarod, ma délután még játszhatunk szinházat. Akarod? –
kérdezte.
– Nagyon jó lesz – feleltem. – Most legalább a testvéreim is
megláthatják, milyen ügyes szinésznek képeztél ki.
– No, még sokat kell tanulnod! – mondta Agenor.
Másnap felutaztunk Pestre.
Mikor a vonat megindult velünk s kisírtam magamat azon, hogy meg kellett
válni a nagymamától és hogy Debrecenben a nagyuraságot, a szabad mozgást
meg az elkényeztetettséget hagyom ott, szegényes kárpótlásul azzal
kezdtem biztatni magam, hogy: de, viszont, a rossz álmomtól is meg fogok
szabadulni, mihelyt az új világba érek.
Tévedtem.
Az új világban úgy rémlett, mintha egy holttest elől szöktem volna meg,
de a holttest feltápászkodott és kisértetlépteivel utánam jött volna.
Kegyetlen hónapok következtek.
Ujságot kezdtem olvasni, de az ujságban csak azt kerestem, hogy nem
fogták-e el Agenort a csendőrök?
Ha az előszobánk csengője élesebben szólalt meg, összerezzentem. Néha az
egész testem remegett, mialatt kipislogtam, vajjon nem látom-e a
folyosón a csendőrök kakastollát?… vajjon nem azért csengetnek-e, hogy
engem, a bűnpalástolót, »a törvény nevében« letartóztassanak és vasra
verjenek?
És Agenor nem írt!
Nem küldte el a titkos írást és ennek az ábécéjét; nem írt még annyit
sem, hogy üdvözöl.
Írtam neki én… nem kaptam választ.
Végre elérkezett a nagy vakáció s lementünk Debrecenbe.
Agenort már nem találtam ott. Megtudtam, hogy Lóránt visszaszerződött
Temesvárra és Agenort magával vitte.
De ha Agenort nem is találhattam meg Debrecenben, megtaláltam ott,
amiről már kezdtem végképen lemondani, a gyógyulást!…
Egyszer, irgalmas lelkek, nem is sejtve, milyen nagy jót tesznek velem,
a _Notre-Dame-i toronyőr_-ről kezdtek beszélgetni, a jelenlétemben.
Megütötte a fülemet ez a név: Eszmeralda. Hallottam, hogy egy olyan
leányról van szó, akit a toronyban rejteget egy csunya torzszülött.
Aztán megint egy név… ez a név: Phoebus de Châteaupert!…
A kaszinó könyvtárában hozzájutottam, ha nem is a szindarabhoz, legalább
a regényhez. Alig kezdtem lapozgatni, már sok helyütt a szemembe ötlött
a Phoebus de Châteaupert név.
Itt van, itt van, itt van!… Phoebus de Châteaupert, kapitány!… Ez az én
Satopper Főbuszom!
A hályog leesett a szememről. Megértettem, hogy Agenor mégis csak
bolonddá tett.
És fellélekzettem, mint aki a sötét, penészes, patkánynyal teli
börtönből, ahol megőszült, végre kijut a szabadba, a napfényre.
Olyan boldog voltam, hogy egy cseppet sem tudtam haragudni az én Agenor
barátomra. Ellenkezőleg, hálát éreztem iránta, a mért módot adott rá,
hogy az ő kegyelmet adó segítsége nélkül is, akkor is, ha már ő eltünik
az életemből, magamtól is ki tudjak szabadulni a bünhődésemből.
Igaz, ugyancsak meglakoltam azért a kis dicsekvésért. Keservesen,
cudarul, rettenetesen. Azt mondhatnám: az életemnek ezt a félesztendejét
elveszítettem… mert nem igazi élet az, ha az embernek nincs semmi öröme.
És hónapokon meg hónapokon át annyira szenvedtem, amennyire csak egy
ostoba kis fiú tud szenvedni, aki még ott tart, hogy – mert őt
akármilyen csekélység boldoggá teheti – szeretné boldoggá tenni az egész
világot.
De talán nem szenvedtem hiába.
Akkor tanultam meg: uralkodni magamon, és nem szólni arról, ami bánt,
akármi forrong bennem… ami a hasznos tudományok közül alighanem a
leghasznosabbik. Akkor tanultam meg, hogy: soha se szabad dicsekedni,
mert ez a másiknak mindig kellemetlen. És akkor tanultam meg, hogy a
részvétet azok érdemlik meg a legjobban, akik, mikor szenvednek,
hallgatnak, »mint a sír«…
Hogy mindezt idejekorán megtanultam, Agenornak köszönhetem… és mindig
hálával gondoltam Agenorra.
VII.
Nagyokat suhant az idő szárnya… Már harmincöt éves voltam.
Amikor kineveztek egyetemi tanárnak, sok gratuláló levelet kaptam és a
sok között volt egy, amely igazán megörvendeztetett.
Agenor írta.
Hogy emlékszem-e még rá? Meg arra, hogy valaha régen, nap-nap után
szinházat játszottunk, Debrecenben, a nagyanyám házában?
Ő nem felejtett el engem. Még ma is emlékszik rá, milyen volt akkor az
arcom. Azóta nem látott, de bizonyos benne, hogy rám ismerne az utcán.
Sokat hallott rólam. Boldényi bácsitól is, másoktól is. Az ujságokban is
számtalanszor látta a nevemet. Tudta, hogy már régóta azok közt
emlegetnek, akiknek a legszebb jövőt jósolják. Azért mégis nagy örömmel
olvasta, hogy már most, fiatalon, katedrához jutottam. Tisztában van
vele, hogy milyen nagy, ritka dolog ez. És büszke rá, hogy az a kiváló
fiatal orvos-professzor, akinek a nevét ma már az egész ország, sőt a
külföld is ismeri, kis fiú korában őt a barátságára méltatta.
Hát ő csakugyan szinész lett. Eddig a vidéken kóborolt, de most
felkerült Pestre. Szerződtették a Népszinházhoz, ahol a jövő hónapban
fog fellépni először.
Mindig szeretettel gondolt rám és nagyon szeretne egyszer látni. Tudja,
hogy rendkivül elfoglalt ember vagyok, de ha egyszer egy-két órát
áldozhatnék neki, ezzel őt igen boldoggá tenném. Olyan kedves volna,
elbeszélgetni egy kicsit a régi ismerőseinkről s a régi szép időkről!
Ha időt szakíthatok rá, hogy egyszer találkozzunk, ne féljek tőle.
Sajnos, nem lett belőle Talma; de azért nem afféle éhenkórász figura,
akinek a társaságát szégyelnem kellene.
Ezeket az utolsó sorokat bátran elhagyhatta volna. Akkor már, talán
öt-hat év óta, kétszer is láttam a szinpadon az én Agenor barátomat és
tudtam, hogy nemcsak mindenütt kedvelt, sőt ünnepelt, hanem igazán
tehetséges, kitünő szinész lett belőle, aki meglepően finom izlésével,
mindig friss ötletességével és különösen egyéniségének ritka
kedvességével nagyon kivált a környezetéből.
Akármilyen nagy és komoly volt az elfoglaltságom, a szinház megmaradt
gyöngémnek. Minél több alakban láttam a betegséget, a nyomoruságot, meg
az életért rimánkodó haldoklást, annál szivesebben kerestem az esti
órákban az elszórakozást, a felejtést. És ha naphosszat csupa rémséggel
kellett foglalkoznom, este leghamarább a szinház tudott felüdíteni.
Valahányszor egy vagy két napra vidéki városba vetődtem – és épen
azokban az években gyakran szólított el vidékre a dolgom – mindig
megtudakoltam, játszanak-e a szinházban, s ha azt hallottam, hogy: igen,
végignéztem a szinlapot, nem találom-e meg rajta gyermekkori barátom
nevét?
Így kétszer is láthattam Agenort a szinpadon; előbb Pozsonyban és később
Temesvárott.
Először valami francia bohózatnak a fiatal szeleburdiját játszotta és
mindjárt megkapott a szeretetreméltóságával, mozgásának
természetességével és ügyességével, meg azzal a boszorkányos
elevenséggel, melylyel az egész előadásnak valami kápráztatóan sebes
iramot tudott diktálni.
Örömmel vettem észre az egész megjelenéséből – nemcsak az
öltözködéséből, hanem a föllépéséből is – hogy a vidéki szinészeknek a
legszerencsésebbjei közé tartozik, a kivételek közé, akiket közönség és
igazgatók annyira kényeztetnek, hogy szemmel láthatóan megszabadultak az
anyagi gondtól.
Temesvárott, ahol már egy angol operettnek a főszerepét játszotta, még
kedvesebbnek találtam. Amit ekkor produkált, abban annyi fantázia,
kedves humor és légies könnyedség volt, amennyit nem mindennap látni se
együtt, se külön-külön. És volt a játékában valami elektrizáló… de hiába
próbálgatnám kifejezni ezeket az impresszióimat… tulajdonképen az
ilyesmire nincsenek szavaink.
Észrevehettem, hogy karcsú, elegáns alakját, mely valami pillangószerü
kecsességgel röpködött jobbra-balra, hűséges figyelemmel követi a
hölgyek pillantása s az a szoprán örömrivalgás, mely felvonások után a
»Lóránt!… Lóránt!…« nevet zengette, sipítozta és csipogta, meggyőzhetett
arról, hogy az én Agenor barátomat az egész hölgyközönség nagyon csinos
fiúnak találja.
Én is azon a véleményen voltam, hogy Agenor csinos legénynyé fejlődött
ki, de azért volt az alakjában valami, ami nekem nem tetszett. Csak ez
az egy nem tetszett rajta; de mint husz és egynehány évvel ezelőtt, ujra
megütötte a szememet, hogy: egy kicsit hosszú a nyaka.
Nem rajtam mult, hogy már akkor nem találkoztunk. Pozsonyban, az előadás
után, be akartam menni az öltözőjébe, de az utolsó felvonásban nem volt
dolga s akkorra már elment a szinházból. Nekem pedig másnap reggel haza
kellett utaznom.
Temesvárott is kerestem. Megtudtam, hogy előadás után a szomszéd
vendéglőben fog vacsorázni. Oda mentem s egy félórával később ő is
megjelent, de nem egyedül, hanem egy gyönyörű teremtéssel, akit egy
idősebb hölgy kisért. Úgy gondolkoztam, hogy ebben az órában aligha
örülne a találkozásunknak és még a késő éjszakai vonattal hazautaztam,
anélkül, hogy kezet fogtunk volna.
Most, hogy fölkeresett a gratulációjával, meleghangú levélben feleltem
neki és kértem, hogy a következő este vacsoráljon velem, abban a
vendéglőben, amelyet Budapesten a legjobbnak tartok.
Eljött és meglepett vele, milyen keveset változott. Volt az arcában
valami gyermekies kedvesség, amelyet soha se veszített el.
Miután elmeséltük egymásnak, micsoda nevezetesebb dolgok történtek
velünk huszonnégy év alatt, én is gratuláltam neki, hogy végre
fölkerülhetett Pestre.
– Nem igen van köszönet benne – felelt – mert itt nem annyira a
művészet, mint inkább csak a robot vár rám. Amit én mostanában csinálok,
az csupa »tréfa, terefere, tánc«, ahogy valamelyik új operettben
mondják, főképen tánc, vagy inkább: örökös ugrándozás. Ez pedig
átkozottul unalmas dolog nekem, akinek az egyetlen örömöm, ha
Schopenhauert olvashatom. Aztán meg kezd már fárasztani is.
– De különben jól vagy?
– Köszönöm, semmi bajom.
– És az édesapád?
– Hát csak megvan. Egész nap fúr-farag, ácsol, fest, pepecsel,
tesz-vesz, ide-oda szaladgál… neki meg az az egyetlen öröme, ha
futhat-fáradhat csupa haszontalanságért. Amellett zárkózottabb és
szomorubb, mint valaha; néha hetekig egy szavát se hallani.
– Zárkózott és szomorú volt már a mi gyermekkorunkban is.
– Igen, az édesanyám és még inkább a nővérem halála óta. Ezt a kis
testvéremet soha se tudta elfelejteni.
– Pedig mindez már nagyon régen volt, ugy-e? Amikor Debrecenben
laktatok, a nővéred márnem élt?
– Oh, nagyon régen!… A nővérem kilenc éves korában halt meg, én pedig
két évvel voltam fiatalabb nála… hát úgy hét esztendős lehettem akkor.
– És más testvéred nem volt?
– Nem. A kis Hedvig nővérem volt az egyetlen testvérem.
Már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra.
VIII.
Aztán két vagy három évig nagyon sokszor láttam Agenort a szinházban. Az
angol táncos operettek divatja akkor érkezett el dühöngésének
tetőfokához s ezeknek az operetteknek nem a női főszereplő, hanem Agenor
volt a starja. Mert Agenor nemcsak gyönyörködtetően kecses könnyedséggel
és a szemfényesztőkre emlékeztető testiügyességgel, hanem amellett olyan
féktelen tűzzel és a rugalmasságnak meg a sebességnek valami olyan
netovábbjával táncolt, hogy látni is szédítő volt. Csak egyszer talált,
ha nem is magához méltó, de legalább olyan partnerre, aki vele »lépést
tudott tartani«… amikor a később világszerte Rosita néven emlegetett
Sárosi Rózsi előbujt az ismeretlenségből és még nem került el Párisba.
Abban a félévben, míg Agenor Sárosi Rózsival táncolt, akit a leánynak a
szerencsésebb estéin »magával tudott vinni«, akárhányszor hallottam,
hogy az emberek így lelkendeztek körülöttem:
– Ezek már nem táncolnak, ezek repülnek!
Egyszer Agenor eljött hozzám és azt mondta:
– Kérlek, nekem van valami kis tüdőcsúcshurutom vagy talán gégehurutom…
akármi, mindenesetre jelentéktelen dolog. Hanem ez a semmi egy idő óta
annyira kaparja a torkomat, hogy azt a kevés szamárságot, amit a
szinpadon még beszélnem kell, meg azt az egy-két rongy kuplét, néha alig
tudom kinyögni. A doktoraim, a szinházi orvos meg a specialistám, akik
már nem tudom mióta hiába bajlódnak azzal, hogy ettől a
kellemetlenségtől megszabadítsanak, legujabban arra unszolnak, hogy
kérdezzelek meg téged. A specialistám esküdözik, hogy te most valami új
kezelésmóddal foglalkozol, ami épen erről jó. Hát én nem szivesen
háborgatlak ilyen szamársággal, de hogy nyugtom legyen ettől a két
embertől, akiknél te mindenesetre okosabb vagy és sokkal többet tudsz,
kérlek, ha nincs nagyon terhedre a dolog, ha épen ráérsz, nézz meg és
aztán rázz le a nyakadról.
Megvizsgáltam. Már alig volt tüdeje.
A lelkem mélyéig meg voltam rendülve. De – milyen furcsa állat az ember!
– iszonyú meghatottságomban is keresztül villant a fejemen, hogy
mennyire félt akkor, amikor a Kutyafejű Tatárral való csatája után egy
kicsit vérzett a füle.
– Kedves öregem – szólaltam meg – ez a kis hurut, ez igazán semmi. Sokat
cigarettázol. Hanem épen ideje, hogy ettől a kis rekedtségtől
megszabadítsunk, mert ha még tovább is elhanyagolod, könnyen
megtörténhetik, hogy évekig nehézséget fog okozni neked a szinpadi
beszédben, az éneklésről nem is szólva. Szóval, ha elejét akarod venni,
hogy ez a kellemetlenség örökössé válhassék és komolyan akarod, hogy
minél hamarább végképen megszabadulj tőle, akkor szépen összepakolsz és
azonnal elutazol Davosba.
Ez volt az utolsó szalmaszál. Nem maga vagy nem csak maga a klimatikus
hely. Hanem Davosban, olyanok, akikkel tudományos érdeklődésből
összeköttetésben állottam, épen akkor kisérleteztek egy új módszerrel.
És én hittem abban, hogy ez az új módszer, jobban, mint bármi egyéb,
konzerválni tudja az állapotot… tehát magát az életet… legalább egy
időre.
Nevetett.
– Elképzelem – szólt – milyen arcot vágna a direktorom, ha én most,
szezon közepén, csakugyan azzal állanék elő, hogy holnap el akarok
utazni Davosba!…
– A direktorodat magamra vállalom. És tudod mit? Ha nem akarsz menni,
hát viszlek!
Ha ő már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra, nekem eszembe jutott,
hogy mit fogadtam meg esküvel, több mint egy negyedszázaddal ezelőtt:
»Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra… a Mágia minden
csodájára… hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom!… esküszöm, hogy hű
társa leszek még a számkivetésben is!«…
Ugyis készültem Davosba. Hát egy pár hónappal előbb megyek… ennyi az
egész különbség.
– Tréfálsz? – kérdezte Agenor.
Nem; nem volt kedvem tréfálni.
– Meg akarom mutatni neked – feleltem – hogy olyan helyet ajánlottam,
ahová szivesen elmegy, aki ismeri, minden baj nélkül is.
El voltam készülve rá, hogy a szinház igazgatója akadékoskodni fog s
akkor azt mondom neki:
– Ragaszkodik hozzá, hogy Lóránt a szinpadon haljon meg? És hogy a sok
ugrándozás, bolondozás, énekelgetés és tánc után egy nagy vérömlés
fejezze be a felvonást? Hát ez már ma is megtörténhetik!
Ezt a kis haragos szónoklatot soha se mondhattam el. Az igazgatónak nem
volt ellenvetése. Alighanem hallotta a másik két doktortól, hogy nagy
baj van. Még arra se szólt semmit, mikor megmondtam, hogy Lórántnak már
aznap este se szabad fellépnie.
Agenornak semmi se volt gyanus.
A nagyhercegeket nem utaztatják nagyobb kényelemben, mint amilyenben én
vittem el őt Davosba; és a nagyhercegekről sem gondoskodnak jobban, mint
ahogy én gondoskodtam róla, az úton is, ott is.
Ha valaki két évtized óta egy nap se mulasztotta el a tíz órán át tartó
munkát, akkor már jogot szerzett ahhoz a fényűzéshez, hogy urasan
láthassa el a nagybeteg barátját.
– Neked annyi tenger pénzed van? – kérdezte Agenor, mikor látta, hogy
külön kocsin megyünk.
– Hát van elég – feleltem. – Sokat keresek és nem érek rá elkölteni.
Csakhogy későn mentünk.
Vasárnap érkeztünk meg és az új módszerrel való kisérletezéshez
legkorábban kedden lehetett volna hozzáfogni.
Hétfőn délután két óra tájban kinn sütkéreztünk a napon, Agenor
lakásának fejedelmi, teremnagyságú erkélyén. Agenor egy chaiselongue-on
dülöngélt; én egy pár hazulról érkezett sürgönyt néztem át. Ezeket akkor
adták a kezembe, amíg ebédeltünk és csak most bontottam ki.
– Az ebéd pompás volt – szólt Agenor. – De ilyen kitünő ebéd után nem
színi!… ez mindent elront!… Csak legalább egyetlenegy cigarettára
gyujthatnék rá!… Ebéd után, egyetlenegyet csak elszíhatok?!…
– Rágyujthatsz épen, ha olyan nagyon kivánod!… De okosabb volna, ha
lemondanál róla – feleltem. – Úgy látom, nincsen benned elég komoly
akarat, hogy hamarosan megszabadulhassál a rekedtségedtől.
– Eh, nincs nekem semmi bajom! – mondta.
Most már soha se gondolt a halálra.
Odaadtam a kikönyörgött cigarettát, bevette a szájába és meggyujtottam
neki.
– Ejnye, be nagyszerű cigarettád van!… – szólt, az orrából eresztgetve
ki a füstöt. – Még sohase szíttam ilyen fajtát!…
Megnézegette, megint bevette a szájába és látszott az arcán, hogy milyen
nagy kéjjel szívja.
Én tovább nézegettem a telegrammokat.
Egyszerre a cigaretta kiesett a szájából és hátrahanyatlott.
Odahajoltam hozzá. A cigaretta még égett a földön, de az ő pulzusa már
nem vert.
Hanyat fektettem és lefogtam a szemét…
Mintha csak az imént láttam volna, hogy a forgószél sebességével pergeti
Rositát s aztán úgy táncolnak, mint a villik.
Önkéntelenül felpillantottam a magasba. Az ég csodálatosan szép volt,
fenségesen nyugalmas, isteni békességű, és mozdulatlan, mint a temető.
Arra gondoltam, hogy ez az élet, amelyik most elmult, csupa »tréfa,
terefere, tánc« volt.
És így fohászkodtam magamban:
– Atyánk, aki vagy, akárhol!… vajjon mit kivánsz tőlünk… és ugyan mit
akarsz velünk?…
CSALÁDALAPÍTÁS
I.
A szobaúr szombaton délután, amikor az _Első Budapesti Népbank_-nál nem
volt hivatalos óra, negyed háromkor, ahogy bekapta a mindennapi kis
sertéskarajt és fél emmenthálit, hazament azzal az erős elhatározással,
hogy akármilyen álmos és akármennyire érzi is a térdekalácsában a
tegnapesti négy mulatóhelyet, a későnfekvést meg a koránkelést, ha
törik, ha szakad, még ma délután, legkésőbb esti kilenc óráig, ha jégeső
esik is, ha az ablaka előtt spanyol táncosnők, angol énekesnők vagy
mozicsillagok potyognak is az égből, akkor is meg fogja írni a második
felvonást.
Sipos Emil úr az erős akaratú, kitartó és lázasan tevékeny emberek közé
tartozott. A _Népbank_-nak ő volt a legpontosabb és legszorgalmasabb
tisztviselője. Nagyon csekély díjazásért minden héten két cikket írt egy
pénzügyi meg egy közgazdasági hetilapnak. Ingyen szerkesztett egy
hetenként megjelenő sportlapot, csak azért, hogy azt mondják róla: »Ez a
Sipos ügyes ember és mindenre ráér«. Pénzügyi és sport-tudósítással
látott el egy haldokló napilapot, csak azért, hogy összeköttetéseket
szerezhessen az ujságíró körökben, aminek az ember alkalomadtán,
előbb-utóbb hasznát látja. És mindezzel nem érte be, hanem – ámbátor még
nem töltötte be a huszonharmadik évét – már a tizedik szindarabján
dolgozott: egy vígjátékon, amelyhez, nem éppen kivételesen, nagy
reményeket fűzött.
Ennek a vígjátéknak három célja is volt. Először: meg akarta oldani a
nagy bankok problémáját, ami tulajdonképen megtörtént már abban a
pillanatban, amikor Sipos Emil úr a problémát a tolla hegyére tűzte.
Másodszor: meztelenre akarta vetkőztetni a nagy bankigazgatókat, a
bank-rinoceroszokat meg a bank-elefántokat, hogy bebizonyítsa, mennyire
tehetségtelen és minden nagy koncepció nélkül való emberek azok, akik az
orránál fogva vezetik a világot, noha egy lépést se tudnának tenni
tehetséges és fiatal tisztviselőik gyámolítása nélkül. Harmadszor: a
szinpadra hurcolt meztelen bankszörnyekkel meg akarta kacagtatni egész
Budapestet, egész Európát, sőt egész Amerikát, nemcsak az
Egyesült-Államokat, hanem Dél-Amerikát is, hogy ez a temérdek kacaj
sok-sok készpénzzé változzék át, melynek tetemes része minél hamarabb
jelentkezzék a Váci-körút legrozzantabb házának abban a szerény udvari
szobájában, ahonnan az eszme hódító útra indult.
Sipos úrban, akármilyen rendületlenül hitt is a tehetségében, sokkal
éberebb volt a realitás iránt való érzék, semhogy számított volna arra a
kövér szerencsére, amelyre áhítozott. Abból, hogy már kilenc darabja
fulladt meg, levegő hijján, a szinigazgatók tehetségkínzó kamráiban,
erősen orrontotta, hogy a tizedik művének sem lesz könnyű
keresztülvergődnie azokon az akadályokon, amelyeket az értelmetlenség és
az irigység állítanak a tehetség elé. De úgy gondolkozott, hogy a
világsiker főnyereménye neki csak úgy az ölébe pottyanhat, mint akárki
másnak, ha neki is mindig van sorsjegye; és ennek a legszebb sorsjegynek
a megszerzéséhez még pénz se kellett, csak egy kis munkásság, még pedig
olyan, amely szinte játék, annyira szórakoztató. Nos hát, ezen nem
múlhatik a szerencséje. Sipos úr megszokta, hogy soha semmit se
mulasszon el, amit megtehet és ami hasznot hajthat; a legnagyobb
türelmességet kivánó fáradozást se sajnálta, ha azt remélhette, hogy ez
egy lépéssel közelebb viheti a nagy céljához: ahhoz, hogy a
szegénységből minél előbb kievickélhessen abba a másik, szebb világba,
ahol a szegénységet, a ronda, undorító szegénységet még csak nem is
látja az ember.
Nagyra volt a kitartó szorgalmasságával és bízott benne, hogy ez a
kitünő tulajdonsága keresztül fogja segíteni minden nehézségen.
– Ha negyven esztendős koromban nem leszek gazdag ember – mondta egyszer
egy tisztviselő társának, akivel az iskolába is együtt járt –
felhatalmazlak, hogy lelőjj, mint egy kutyát.
– Pedig ebből a nyilatkozatodból is látszik – felelt a cimborája – hogy
könnyelmű ember vagy. Azért azt hiszem, hogy sohase leszel gazdag. A
könnyelmű ember olyan, mint Penelope; éjjel fölfejti azt, amit nappal
dolgozott. A meggazdagodáshoz nem elég a kitartó munkásság; az is
szükséges hozzá, hogy a jelölt, amig csak a célját el nem éri, ezért az
egyért le tudjon mondani mindenről, ami másnak örömöt ad. Te sokat fogsz
keresni, de talán még többet fogsz elverni; úgy jársz majd, mint az a
dolgos munkás, aki minden szombaton éjjel elissza azt, amiért az egész
héten át lelkiismeretesen fáradozott, vesződött, verejtékezett; és
negyven éves korodban, tengersok munka után nem lesz egyebed, csak sok
adósságod meg az az örömöd, hogy én megkegyelmezek az életednek.
– Csupa tévedés, úgy az elméletben, mint rám nézve – vitatkozott Sipos
úr. – Ha figyelemmel olvasod a meggazdagodások történetét, a
szerencseszerző tényezők között csak a legritkább esetben találod meg a
zsugoriságot. A meggazdagodáshoz csakugyan nem elég a szorgalom; kell
hozzá egyéb is: ügyesség, élelmesség, szerencsés ötlet és különösen
vállalkozó szellem. De az a mindenről való lemondás, amit te emlegetsz,
nem kell hozzá. Ellenkezőleg. A kicsinyes zsugoriság akadálya a
meggazdagodásnak. A zsugoriság remeteéletre kényszerít; a kicsinyesség
pedig csak szánalmat, lenézést és bizalmatlanságot kelthet. És annak,
aki meg akar gazdagodni, sokat kell emberek között lennie; szüksége van
rá, hogy ne nézzék le, ne kicsinyeljék le a képességeit szokásainak a
kicsinyességei miatt, hogy imponáljon az önbizalmával és hogy kiváló,
nagy stilusú embernek tartsák; senki se szorult rá jobban a hitelre és a
bizalomra, mint ő. A dollárkirályok élettörténetében nem is olvasod,
hogy akkor is zokogva búcsúztak el minden garastól, amikor már szépen
kerestek. Amit föl kellett élni, ami pénzt ki kellett hajigálni, amit el
kellett pazarolni reprezentálásra, azt egyszerűen üzemköltségnek
tekintették, és nem sokat törődtek azzal a semmiséggel, hogy ez több-e
vagy kevesebb. Aztán, én nem vagyok tékozló és nincsenek szenvedélyeim.
– Született játékos vagy. Hazardőr. Szeretsz kártyázni, lóversenyre
járni. Könnyelmű vagy.