senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon
nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes
dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu
lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a
halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam,
hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató.
Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy
szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat
adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt
játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami
hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha
megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem
erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb
ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson
mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt
akarata, én csupán segédkeztem neki.
Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy
csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt
elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is
kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem
tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett
látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem,
amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat
eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem
szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy
nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő
társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana
velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül
felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél
jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen.
Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható
szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot.
– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem
attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent
Anna-utcai harc diadalmas hőse?
Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá,
amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább
megtisztelőnek kellett volna találnom.
Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján –
ezzel a kérdéssel lepett meg:
– Voltál-e már szerelmes?
Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha
hátba vágtak volna.
Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot
említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták
volna – »hanyagul azt jegyezte meg«):
– Nekem Temesvárott már volt egy szeretőm, bizonyos Eszmeralda.
Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér
keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt
jelentette ki:
– Akkor, hercegnő, én egy félóra mulva halott vagyok!…
A vérem épen nem fagyott meg, de hideg verejték lepett el.
Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal
töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített.
Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és
»hanyagul« így csevegett tovább:
– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér,
mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros
gyűszű van a szája helyén és azon beszél.
Végre megtaláltam a hangomat:
– És hogyan voltatok szerelmesek? – dadogtam.
– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk.
– Aztán… mit mondtatok egymásnak? – kérdeztem izgatottan.
– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el
holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok,
Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.«
– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is
találkoztatok?
– Hogyne!
– És mit beszéltetek?
– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen
nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy
amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni
fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni
fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy
majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor,
a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…«
– Aztán… mi lett? – tudakozódtam, nagyon felizgultan.
– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol
találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt.
– Megcsalt? – kérdeztem. – Nem akart meghalni veled?
– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy
elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu
torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan
az volt!…
– És most… nem is sejted, hogy Eszmeralda hol van?
Agenor a szemembe nézett és egy kis gondolkodás után azt felelte:
– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a
gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi.
– De hát mért nem indultál el a felkutatására?
– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett
költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább.
– Pedig olyan szép neve volt!… – sóhajtottam.
Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb,
mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda,
az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak.
Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan
élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem.
Eltünődtem rajta, vajjon nem lehetnék-e szerelmes én is, minél hamarább?
Igen, de kibe?
A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben
eddig még csak kétszer jutott eszembe.
Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki
csak a nagy Vikinek nevezte.
Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge
öltözetben és csak térdigérő szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be
akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi
keresetem«.
Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy
megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam,
hanem valósággal elhűltem.
Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül,
amelyeket ismerek.
Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami
megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el.
A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a
kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült
futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi
megilletődés nyilatkozott meg.
És utánam kiáltott:
– Mi baja, Pistika?
Nem állottam meg és nem feleltem neki.
Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy
Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a
szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És
azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő
napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő
hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az
emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a
kisértetek órájában, hanem valamivel előbb…
Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de
rettenetesnek látszó szerelemmel.
Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka.
Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki
ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a
kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek
volt, mint én. Évikének hivták.
Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék
szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember,
hogy tizig se tud olvasni.
Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész
kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a
szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor
egyszer ügyesen ministráltam neki.
De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem
mondhatnám.
Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a
nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség,
beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert
annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés,
hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban
felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele.
Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy
robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan
zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki
egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom
esztendős fiú, akit jól ismertem.
Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól,
határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam.
Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte
előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről
korábban sejtelmem se volt.
Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de
egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk.
Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy
éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike,
gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és
csúnyát takarhat.
Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné
válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a
legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis
rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé.
Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi
látomás, ma már nem tudnám elmondani.
Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást
kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy
azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a
kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a
gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást.
Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok
Évikéről. Olyan megrázó, hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt
nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott.
Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét,
elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább
oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent
meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában,
amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«.
– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. –
Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly
természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és
megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért
szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami
szomorú?!…
Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha
porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája
helyén… azon beszél…
– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!…
Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos
hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom,
visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!…
Egy kicsit szerelmes is voltam ebbe a karminpiros szájú, fehér
Eszmeraldába, akit sohase láttam.
Aztán ujra meg ujra eszembe jutott – amit akkor még nem tudtam volna
szavakba foglalni – hogy nekem eddig a Szerelem világából csak olyan
dolgot lehetett megpillantanom, ami vagy megdöbbentő volt, vagy nemcsak
megdöbbentő, hanem csúnya is… az pedig, amit Agenor látott ebben a
világban, milyen más, milyen gyönyörű!…
Ha Agenor előbb is és talán akaratlanul mindig és minduntalan éreztette
velem a szellemi felsőbbségét: a megalázottságom most már nagyobb volt,
mint valaha. És az irigykedésem is.
Ennyit a tizenegyéves önérzet nem viselhet el szó nélkül.
De hát mivel állhattam elő, annak feltüntetése végett, hogy én se vagyok
utolsó legény, hogy én is megállom a helyemet, legalább azon a
területen, ahová a saját külön képességeim utalnak?!
Mihelyt erre gondoltam, eszembe kellett jutnia a hőstettemnek.
Végre is, ezt az irigyelt lényt én mentettem meg a csúfos
megnadrágoltatástól. Az én nemeslelkűségem, lovagi erényem és
vakmerőségem tette, hogy annak idején, amikor megtámadták, nem vitték
haza lepedőben; én segítettem meg, olyan alaposan, hogy nem téphették le
róla a ruhát, sőt megtorolhatta az elszenvedett bántalmat és mindazt,
amit kapott, tizszeresen fizethette vissza a Kutyafejű Tatárnak.
– Ez semmi? – kérdezgettem magamtól. Persze, mindjárt meg is feleltem a
kérdésemre: – Nem; ez is valami.
És hogy helyrevigasztaljam magam, de Agenor előtt is
meg-megvillantassam, hogy nemcsak neki van oka a magával való
megelégedésre, egyre gyakrabban célozgattam arra a nagy eseményre,
amelyet Agenor mintha már elfelejtett volna. Olyanformán viselkedtem,
mint azok az emberek, akik csak nagyon kevés könyvet olvastak s mégis
mindig az olvasmányaikat idézgetik: nem volt egyebem, csak ez az egy
hőstettem, hát mindig ezt emlegettem.
Mihelyt Agenor valami új jelét adta a tapasztaltságának, a tehetségének
vagy a sokoldaluságának, én is újra meg újra előráncigáltam az első,
utolsó, egyszeri nagy cselekedetemet:
– Emlékszel, mikor a Kutyafejű Tatár megakatt verni, de én
megvédelmeztelek?!…
Vagy:
– Tudod, ez akkor volt, amikor a lóformátus banda neked esett és nagyon
szerettek volna megverni, de én lecsaptam közéjük!…
Néha a hajánál fogva rántottam elő az ürügyet, hogy ráakaszthassam a
dicsekvésemet:
– Nézd, az a fiú ott a Holdvilágképűhöz hasonlít, akit én felpofoztam és
elvertem!… Tudod, akkor, amikor a Kutyafejű Tatár téged letepert a
földre és ugyancsak helybenhagyott volna, ha én ott nem vagyok és el nem
bánok vele!…
Kiállhatatlan voltam.
Ha efféle kijelentésekkel legyezgettem a hiúságomat, Agenor mindig olyan
arcot vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek, de nyikkanni se akar,
kiméletességből az ügyetlen iránt. És eleinte – az első tiz-husz
alkalommal – semmit se felelt a hetvenkedésemre; ügyesen másra terelte a
szót.
Hanem egyszer nem állotta meg és végre mégis csak szóhoz juttatta a
begyében már jócskán felgyülemlett boszúságot.
Így fakadt ki:
– Tudod, mit mondok? Abból a kis összeröffenésből nem is lett volna
verekedés, ha te nem ütöd pofon a Holdvilágképűt!
– Nem lett volna verekedés? – csattantam fel. – Talán még most is arról
koldulnál, ha én akkor véletlenül oda nem kerülök vagy nem állok a
pártodra! Az a két lókötő úgy elpáholt volna, hogy meglehet, még most is
az ispotályban volnál!
Épen csak az kellett nekem, hogy a legilletékesebb személy, hőstettem
egyetlen tanuja, ő maga, a lekötelezettem, lekicsinyelje az én nagylelkű
erőkifejtésem jelentőségét, sőt még engem hibáztasson s az én önzetlen
beavatkozásomnak a rovására irja, ha ő akkor egy pár ökölcsapást kapott!
Nagy tűzzel kezdtem magyarázgatni neki, hogy keménykalapja okozta a bajt
és hogy ma már ott szerepelhetne a _Szentek Életé_-ben, a katholikus hit
vértanui között, ha a gondviselése engem nem vezet épen arra és ha az
isteni szerencséje cselekvésre nem indítja az én lelkes és minden harcra
kész jóindulatomat.
– Tudod, mit? Hát én is mondok neked valamit! – Heveskedtem és akkor már
szentül hittem, amit elszavaltam. – Még pedig azt mondom neked, hogy
most sem hordhatnád békében ezt a keménykalapot, ha nem látnák, hogy
sokat vagyok veled. De most már nem mernek megtámadni, mert tudják, hogy
a barátom vagy és engem ismernek, az öklömről!
A szemembe nézett és annak az embernek a hangján, aki elfojtja a
boszúságát, mert mindenáron mérsékelni akarja magát, így szólt:
– Úgy?! Hát te azt hiszed, hogy én holmi pipogya fráter vagyok?! Hogy én
félénk vagyok?!… Úgy?!… Hát erre mondhatnék neked valamit! De nem mondok
semmit… inkább csak hidd, hogy félénk vagyok! Mert: ne szólj szám, nem
fáj fejem!
Ez a pár szó nagyon kiváncsivá tett. Unszolni kezdtem, hogy ne hallgassa
el, ami az imént kikivánkozott belőle. Hiszen nekem csak elmondhatja?!…
a legjobb barátjának!…
Jobbkezének mutatóujját a szájára tette, elkapta onnan és tagadóan
integetett vele. Aztán megint a szemembe nézett, jelentőségesen
pislantott, majd kimeresztve a szemét, megint csak azt mondta:
– Ne szólj szám, nem fáj fejem!
És hiába könyörögtem neki, kijelentette, hogy ezt az egyet még nekem se
fogja elmondani, mert ez főbenjáró dolog. Aztán másról kezdett beszélni,
és mikor látta, hogy nem akarok csak úgy egykönnyen lemondani a
kiváncsiságom kielégüléséről, hanem egyre nógatom: egyszerüen nem felelt
a kérdéseimre.
Mindez »próba közben« történt a padlásunkon. Már előbb arra kezdett
tanítani, hogy az _Angolosan_ címü bohózatban hogyan kell játszani az
angolt. Nem akartam, hogy folytassuk a játékot, amíg el nem árulja, hogy
a rejtelmes szavaival mit villantatott meg előttem és mit akar mégis
eltitkolni: újra sürgettem a felvilágosítást, de leintett és elkezdett
komédiázni.
Átláttam, hogy semmiféle kunyorálással nem csiklandozhatom ki belőle,
amit az előbb elharapott, és – lemondva arról, hogy valaha hozzájuthatok
titokzatos szavainak izgatottan várt magyarázatához – én is
belemelegedtem a játékba.
Már-már kezdtem elfelejteni a dolgot, és talán végképen elfelejtettem
volna, de egyszerre csak beleszőtte az angol szavaiba azt, amivel már
vagy háromszor utasította el a kérésemet:
– Aó, jesz!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!
Ez ujra felsarkantyuzta a kiváncsiságomat. Elhatároztam, hogy nem
nyugszom addig, mig ki nem csikarom belőle a titkot.
Hazakisértem és az egész úton nyakgattam, hogy mondja meg nekem, mi
jutott eszébe. Hivatkoztam rá, hogy barátok közt nincs titoknak helye.
Hogy amit nekem mond el, az el van temetve, mert hiszen esküvel fogadtuk
meg egymásnak, rettenetes esküvel, hogy egymás titkait soha senkinek se
fogjuk elárulni.
A fejét rázta.
Még egy darabig faggattam, aztán belefáradva a hosszadalmas és hiábavaló
szópazarlásba, így fakadtam ki:
– Tudod, mért nem akarod megmondani? Mert nincs mit! És csak kiváncsivá
akartál tenni!
Rám nézett és gúnyos hangon azt mondta:
– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszed?!…
Mintha Boldényi bácsit hallottam volna… amikor, mint Morsauf gróf azt
mondja Morsauf grófnénak _A völgy liliomá_-ban:
– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszi, asszonyom?
– Azt! – feleltem, abban a reményben, hogy ezzel a váddal mégis csak
kiugrathatom a nyulat a bokorból.
– Pedig én ármányra és cselszövésre nem vagyok képes – szólt Agenor. –
És hogy barátodról ne tételezz fel ilyesmit, hát jól van, elmondom!
Végre is te, aki két borzalmas esküvel fogadtad meg, hogy semmiféle
titkomat soha senkinek se fogod elárulni, nagyon jól tudod, hogy
főbenjáró titkot elárulni annyi mint: kimulni a vérpadon!… Hát legyen!…
De nem!… Mégsem mondom meg!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!…
Mig ezt elmondta, meglehetősen ellentétes érzéseim voltak. Először
örültem, hogy: no, végre megtudom, mi az, amit el akart hallgatni!…
Aztán, a borzalmas eskü, de kivált a vérpad említésére, egy kicsit
megijedtem a titoktól és azt kezdtem kivánni, hogy: bár inkább ne
mondaná el!… Végül, mikor ez a kivánságom teljesült, megint a
kiváncsiságom kerekedett felül, s már magam se tudtam, mit óhajtsak.
Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Már nagyon közel
voltunk a Csapó-utcai házhoz.
Egyszerre Agenor megállott s amint én is megállapodtam, megint a
szemembe nézett, aztán így szólalt meg:
– Oh!… Oh!… Oh!… Hát te azt hiszed, hogy én félénk vagyok?!…
Egész testében kiegyenesedett, szép lassan magasra emelte a fejét s
nagyon furcsán nézett rám.
Tisztán emlékszem: ekkor vettem észre először, hogy a nyaka milyen
feltünően hosszu.
Az volt a nyelvemen, hogy: nem, azért nem tartom őt félénknek… de – most
már magam se tudom, azért-e, mert Agenor különös viselkedése nagy
zavarba ejtett, vagy azért, mert talán a kiváncsiságom ösztökélt arra,
hogy hallgassak – nem mondtam ki ezt a pár szót.
Megint szótlanul ballagtunk odább és így értünk el a szappanos házához.
Ekkor Agenor körültekintgetett és mikor meggyőződött róla, hogy a
közelben nincs senki, aki meghallhatná a szavait, megfogta a kezemet,
ismét a szemembe nézett és halkan azt mondta:
– Hát tudd meg, hogy én már megöltem egy embert!
Aztán megrázta a kezemet és besietett a kapun.
V.
Ez a váratlan közlés és az egész jelenet, amennyire meglepett, olyan
megriasztó hatással volt rám. De másnapig abban reménykedtem, hogy
Agenor majd nevetve jelentkezik és egy kis ingerkedés után megvallja,
hogy csak rám akart ijeszteni.
Nem így történt.
Vasárnap következett; nem kellett iskolába mennem. És mert a
nyugtalanság annyira gyötört, hogy nem tudtam megvárni a kora délutánt,
amikor Agenor mindennap eljött hozzám: tiz óra tájban megindultam
fölkeresésére és beállítottam a Csapó-utcai házba.
Csak az öregasszonyt találtam otthon, akitől megtudtam, hogy Agenor
próbán van.
Öt perc multán már a szinház kertjében voltam s itt sétálgattam egy kis
körben le s fel, folyton szemmel tartva a szinészek kapuját, majdnem
délig, amikor végre Agenor alakja is megjelent a kis kapu körül ácsorgó
művészek csoportjában.
Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy nevetve rohant ki a szinházból, egy
másik fiúval. És vidámságának láttán nagy kő esett le a szivemről.
Egyenesen feléje tartottam. Már messziről észrevett s az arca egyszerre
elkomorodott. De mindjárt hozzám sietett és már néhány lépésnyi
távolságból üdvözölt, a szokott módon:
– Szervusz!
– Úgy-e – szóltam halkan, amikor olyan közel jött hozzám, hogy kezet
foghattunk – Tegnap… estefelé… csak tréfáltál?
– Mért? Mert az előbb nevettem? – felelt. – Hiszen csak nem árulhatom el
magam azzal, hogy nem tudom milyen pofákat vágjak?! Vagy azt akarod,
hogy a bitófára jussak?
Kegyetlenül nézett rám, mintha én öltem volna embert.
– Hát… igazán?… – dadogtam.
– Majd ebéd után mindent elbeszélek – szólt, igen nyugodtan. – Most csak
eredj haza és ne áruld el az ijedt nézéseddel, hogy tudod a titkomat.
Ami megtörtént, az megtörtént. Ne felejtsd el, hogy nemcsak barátom
vagy, hanem egy titkos bandának az alvezére is! Három órakor nálad
leszek. Addig is, légy néma, mint a sir!
Sarkon fordult és visszament ahhoz a fiúhoz, akivel kijött a szinházból.
Haza támolyogtam.
Egy falatot se tudtam enni s egyre az órát lestem. Végre, valami
kevéssel három óra előtt, Agenor benyitott a szobámba, ahol
mozdulatlanul ültem egy széken, csak úgy rábámulva az ölemben lévő
iskolai könyvre.
Alig ismertem rá. A haja kúszált volt; erre-arra lógatta a fejét; és
miközben beszélt (vagy inkább suttogott), minduntalan egy-egy mély
sóhajtás szakadt fel a melléböl.
– Hol beszéljünk? – kérdezte. – Találj ki valami olyan helyet, ahol
senki se hallgathat ki bennünket! Azt gondoltam, hogy kihivlak a
nagyerdőbe. De ott a bokrok közt kémek rejtőzhetnek. A legtanácsosabb az
volna, ha egy sirboltban beszélnénk… Nem mehetünk le legalább a pincébe?
Már jobban szerettem volna, ha nem kell meghallgatnom a titkát. De a
kiváncsiság is emésztett; és szégyeltem megvallani neki, hogy félek a
bizalmasságától.