(Hencsey temetése. – Emlékezete elmult. – Édes apjához jut halála hire.
– Végső megjegyzések.)
Az utolsó út bevégződött. Hencsey elaludt örökre. Elérte czélját. Hivő
és áhitatos lelke fölszállt az ő jó istenének trónusához.
Lélek szerint való atyafiai ott zokogtak hidegülő teste mellett. Nem
hallotta már a zokogás hangját. Ha hallotta volna: megtiltotta volna a
szomoruságot. Hiszen a jó atyafinak örülni kellett a fölött, hogy ő
eljutott már istennek közelébe. Csakhogy a sziv, ha igaz fájdalommal
tele, nem tud szót fogadni. Maga Jézus is sirt, mikor meglátta
Jeruzsálemet, melyre pusztulás vár.
Az uj hivők gyülekezete gondoskodott a temetésről. Összeadta a temetés
költségét. Semmi fényüzést se engedtek meg a temetésnél. Ellenkeznék
hitükkel a holtak körül való fényüzés.
A temetés napját márczius 17-ikére határozták.
Nem a nagy köztemetőbe, hanem az idegenek temetőjébe eresztették sirba.
A hogy utolsó óhajtása volt.
– Ott nem tiporják le a füvet!
Az idegenek temetőjében is volt néhány diszes siremlék. De azon a
részen, a hova a szegényeket, a vagyontalan átutazókat, az
ismeretleneket, a vándorló kézműves legényeket temették, nem voltak
költséges és ragyogó emlékkövek. Hencsey nem szerette volna, ha sirja
ezek közt domborul. A szegények, az átutazók, az ismeretlenek sirját
ritkán keresik föl. Messze földről, idegen országból nem jönnek a
rokonok és jó barátok időszakonként a sirokat látogatni. A város
lakossága se jön. Mindenki csak a maga kedveseinek sirját látogatja. A
hol legkevesebb ember jár: oda kellett Hencsey porladó tetemét
elhelyezni. Ott nem tiporják le a füvet. Ott oly buján és zölden virul a
fű, mint szülőföldén, mint Szent-Péter-Ur völgyein s erdeinek
tisztásain.
Az egyszerü koporsót hetvennégy hivő atyafi és néne kisérte. Fröhlich
nem volt köztük. Ő már akkor mint számüzött Straszburgban lakott s ha
akart volna, se érhetett volna oda a temetésre. De ott volt Debruner és
a két Aschmann testvér s ott volt öcscse Imre és Béla József. Fájdalmát
lebirni egyik se tudta. Zokogásuk hangja betöltötte a temetőt.
Elpihent tehát a forró sziv s elnémult az ajk, melyről oly édesen folyt
az istenige s az emberszeretet szózata. De a láng, mely az ő szivéből
lobbant föl, nem aludt ki többé. A hit, mely szavára támadt, ma is él
Magyarországban.
Felnő-e, mily erős lesz, meddig él: ki tudná azt megmondani?
Nagyot változott azóta a világ. De az emberek lelke, a tömegnek szelleme
ma még nyugtalanabb, mint akkor volt. Csakhogy a nyugtalanság ma nem
Jézus tanaiból, nem a szentirás igeiből táplálkozik. Erőt nem onnan
merit s végső czélul nem ama tanok és igék győzedelmét jelöli ki.
A haladás művein ma nem csak a szeretet dolgozik, mint Jézusnál s
követőinél. És a mint Hencsey lelke által is dolgozott. Ma nagy erőt és
hatalmat képvisel a harag és a gyülölet, mely a vagyon és jóllét
aránytalan feloszlása miatt az osztályok keblében izzódik egymás ellen.
Mi lesz a küzdelem vége? Lehetetlen, hogy más legyen, mint a mit Jézus a
szeretet által akart elérni.
Hencsey emléke elhalványult. Talán a multak ködébe egészen elmerült is.
Szülőföldjén még lehetnek öregek és vérrokonok, a kik emlékeznek rá s a
kik, ha később születtek is, hallhatták hirét s a kik hallhattak valamit
hittéritő buzgalmáról, szenvedéseiről és haláláról. De a mai magyar
nazarénusok nevét se ismerik.
Élt régebben Pacséron egy meglehetősen iskolázott férfiu. Neve Kalmár
István s néhányszor futólag emlitettem is már. Ő az uj-szövetségi
szentirást latinból és németből leforditotta magyarra és mikor engem
1873-ban fölkeresett, megmutatta könyvét s átnézés végett heteken át
nálam hagyta. Szerettem volna ezt a könyvet a Nemzeti Muzeum számára
megszerezni, de erre nem tudtam rábeszélni. Egyetlen kézirati példánya
volt belőle szép apró irással, szilárd kötéssel. Őt akkor a nazarénusok
egyik helyi püspöküknek ismerték el. Később elégedetlenek voltak vele s
ő tanitói állásáról lemondott s félrevonult. Több mint tiz év előtt
meghalt.
Azért látogatott meg, mert olvasta Hencseyről szakadékosan irt
följegyzéseimet s tudni akarta, honnan meritem értesülésem adatait?
Megmondtam neki. Csodálkozott s azt felelte:
– Mi sohase hallottuk Hencsey hirét-nevét.
Ez közel harmincz év előtt történt. Azóta megint egy uj nemzedék kora
tünt el. A feledés nem az évek arányában nő, hanem minden ujabb évvel
százszorosan válik nagyobbá. Ha már akkor se emlékeztek Hencseyről:
miként emlékezhetnének ma?
Sok hitványságot tartanak dicsőséges emlékezetben a hazug irások sorai.
Sok fenség, sok igaz érdem, örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság
pihen a föld alatt jeltelenül, emléktelenül.
Hencsey halálát s halálos betegsége alatt ejtett utolsó igéit Béla
József és Hencsey Imre gondosan megirták haza a hivőknek. A hol többen
laktak egy helyütt: összejöttek a hivők s bánatos lélekkel elmélkedtek
az utolsó igéken.
Az öreg Hencseynél, a gyermekevesztett apánál kevésbbé tört ki a
fájdalom, mint várták volna. Évek óta nem látta már bujdosó fiát s
szinte számot vetett a végzettel, hogy többé nem is látja. Ime:
teljesült sejtése, aggodalma. Néhány könye hullott Imre fia levelére.
Kovács Józseféknek Béla József irta meg. Hosszu levelében hosszasan
beszél az elhunytnak egyik utolsó szaváról. Arról, a melyben int, hogy
hivei ne szomorkodjanak, hanem örüljenek szivükben az ő halálán, mert
ezzel isten méltónak tartotta őt arra, hogy magához szólitsa.
– Azt is pedig megtedd – igy ir – szerelmes atyámfia, hogy a mi elaludt
tanitónknak ez utolsó szavait magyarázd meg édes apjának, hogy megértse,
hogy Lajos csak test szerint volt az ő fia, de lélek szerint a mi
Urunknak Istenünknek volt ő velünk együtt méltatlan szülöttje, tehát
örüljön és örvendezzen az ő lelkében, ne pedig szomorkodjék, hogy az ő
test szerint való fia tőle ugyan elvált, de bejutott a szentek és
boldogok közösségébe, a hová mi is vágyakozunk, a mi Urunk Istenünk
fényességébe.
Kovács József felolvasta e levelet az öreg kovácsnak s mikor
olvasásközben oda ért, hogy inkább örüljön és örvendezzen fia halálán,
semmint szomorkodjék: erre már nagyon elkeseredett az öreg kovács s
szidalom jött ki száján:
– Csakugyan sok bolondja van a jó uristennek. Ilyen tanácsot adni nekem,
a ki fiamat többé soha nem látom.
*
Tovább ezuttal nem folytatom nazarénusaink történetét. Más helyen, más
időben talán visszatérek rá.
Béla József és Hencsey Imre még ez évben elhagyták Zürichet s átmentek
Straszburgba, Francziaország területére. Fröhlich szavára törekedtek
odajutni az ő közelébe. Téritők lettek ott ők is. Hencsey Imre 1846-ban,
Béla József 1847-ben jött vissza Magyarországba.
Életük és működésük egyik-másik részletéről igazán érdemes lesz
megemlékeznem.
Az üldözés ellenük Magyarországon 1850-ben az osztrák önkényuralom alatt
kezdődött meg Budapesten.
Béla József 1850 után kiköltözött Amerikába s ott nagy sikerrel
téritgetett. Volt idő, a hatvanas években a mult század folyamán, a
mikor hivei százezrekre szaporodtak. 1860 után, ugy mondták nekem,
minden két esztendőben ellátogatott haza. Utoljára, a mint én tudom,
1871-ben volt itthon. Bizonyos tekintetben regés alakká vált. Kalmár
István azt mondta nekem, hogy igaz nevét nem is ismerik, csak »Béla
atyafi« néven ismerik.
Mikor haza-hazajött, körutat szokott tenni a hivők közt Magyarországban.
Kalmárt megkértem 1873-ban, ha ismét haza talál jönni, adja át neki
üdvözletemet s kérje meg nevemben, hogy engem látogasson meg. Szegény
Hencseyről szerettem volna nála kérdezősködni. De bizony azóta hirét se
hallottam.
A tüzes barát további életéről s vértanu haláláról, ha élek, minél előbb
be fogok nyájas olvasómnak számolni. Hiszen ő amugy is történeti alak,
mult századi függetlenségi harczunknak kiváló tüneménye. Szinte csodálni
lehet, hogy e harcz történetbuvárai eddig alig vették észre. A
mulasztást pótolni akarom, a mennyire pótolni tudom.
Bezárom e művemet most Hencsey könyvének ismertetésével. Művem teljes
megértéséhez szükséges ez.
Tökéletes igazságnak tartom, hogy Jézus közvetlen követői, az
évangyélisták és apostolok, a szent gyülekezet vénei és az első vértanuk
mind Hencseyhez hasonló férfiak voltak. Voltak köztük nagyobb elméjüek
is, tudósabbak is, de Hencsey buzgósága, kegyessége s Jézus szellemében
való elmerülése csak olyan volt, mint amazoké. Az ő országa csak ugy nem
e világból való volt, mint az apostoloké és első vértanuké.
Ne ütközzék meg e szavakon senki. Jézust az ő atyja vezérelte, de
tanitványai emberek voltak. Egyszerü és szegény emberek. Hencsey
életének felmutatásával azt akartam megbizonyitani, hogy a mi korunk s a
mi nemzedékünk is tud még szülni olyan embereket, a milyenekről az
uj-szövetségi szentirás édes, bánatos és dicső lapjai tesznek tanuságot.