(A csodában való hit. – Hencsey levelei Kovácshoz. – Nipp Anna meleg
szive és meleg hajléka. – Uj hivek.)
Csodáról beszélt mindenki.
A Kovács-házaspárnak uj hitre térését nem tudták megmagyarázni az
emberek.
Egészséges és fiatal mindakettő. A lelkek kétségének, a hit igazságai
fölött való tünődésnek, a szivek ábrándos bánatának közel és távol semmi
nyoma. Az egyház külső ragyogása se bántja a szemeket s dobzódó hatalma
se szül messze vidéken semmi elkeseredést. A mérhetlen vagyonu magyar
egyházfejedelmek innen messze laknak. Az érsekek, püspökök, főapátok,
nagy káptalanok márványpalotáit, fényes cselédségét, szépasszony
történeteit, udvari tékozlását senki se látja és senki se érzi e
vidéken. Ezek fölött nem elmélkednek itt az emberek. Itt csak szegény
falusi jámbor lelkészek és kolduló barátok, kegyes zarándokok és remeték
láthatók. A főpapok ezüstös kocsiját, hatlovas büszke fogatát s aranyos
szerszámait nem bámulhatja meg a nép s nem hasonlithatja össze Jézus
szamarával, mely meg van kötve Betfagéban s melynek féke csak
kóczmadzagból áll.
A lelkek semmiféle járványos betegségét se ismeri a kor és a közszellem.
Ily betegség látható ok nélkül is meglepheti az egyes embert, a mikor
már a tömegeket is meglepte. Kovács Józsefnek van miből élnie. Kis
gazdasága egész idejét elfoglalja. Nem is nyájőrző, hogy a mig állatjai
legelésznek, ő a fa árnyékában mélán üldögéljen s lelke, melynek
kényszerü foglalkozása nincs, messze kalandozzon. Könyveket se olvas s
idegen gondolatok nem verhetnek agyában gyökeret. Mi az oka tehát a nagy
elhatározásnak, az uj hitre térésnek? Külső jutalom nem kecsegteti. Maga
a téritő is szegény iparos legény. A ki maga is bántalomra és üldözésre
számit ezen a világon.
A nép csodát látott, istennek büntetését s az emberi dolgokba való
közvetlen beavatkozását látta a páhoki papnak és testvérjének szomoru
esetében. Homér korának néphite, a Mózes korabeli zsidóság hivő
képzelete, de Jézus korában is a galileai nép kegyes ábrándjai száz
efféle csodát láttak. A szent könyvek s a hellenek remekkori iratai
bizonyitják ezt. Csodák sohase történtek. De csodákat mindig látott s
bennük mindig hitt a nép. Ma is lát, ma is hisz. Az agy és a lélek ma is
olyan, mint évezredek előtt.
Alsó-Páhok közvetlen és igen közeli szomszédja Boldogasszonyfának és
Nemesfalunak. A mi az egyikben történik, olyan, mintha mindegyikben
történt volna. Mintha szélnek szárnyán repült volna: ugy terjedt el a
hir, hogy a páhoki esperes megbántotta a jámbor, becsületes vándorló
legényt, a legény istenhez imádkozott s az isten nyomban példás
büntetéssel sujtotta a papot és testvérjét. A hir nagyitott is,
torzitott is s elszállt Keszthelyre s azon tul végig a Balaton partjain.
Hencsey fontosnak tartotta Kovácsék megtérését, de elbizakodottá nem
tette őt ez eredmény. Mindig attól félt, hogy Kovács visszaesik előbbi
gondolkozásába s azért legszebb leveleit mindig hozzá intézte a
távolból.
Másoknál is megkisérlé Hencsey itt szülőföldje tájékán az uj ige
hirdetését, de julius első hetében már Pesten volt. Itt voltak lélek
szerint való testvérjei, a mint a vele hivőket szokta nevezni. Tőlük
sokáig távol lenni nem tudott.
Julius 8-áról már ekként ir Pestről Kovács Józsefnek:
– Kedves atyámfia!
– Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi atyánktól és az Ur Jézus
Krisztustól. Hálákat adok az én Istenemnek mindenkor, valahányszor rátok
emlékezem. Nagy örömmel könyörgöm értetek, hogy ti az évangyéliomnak
tudományában részesek lettetek s az első naptól fogva mind ez ideig
elhivén elhittétek, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot,
tudniillik az Isten, el is végezi mind az Ur Jézus Krisztusnak
eljöveteléig.
Ezután Kovács Józsefet és nejét hosszasan intvén a szent életre,
imádkozásra és alamizsnálkodásra, ekként végzi levelét:
– Reménylem pedig az Ur Jézus Krisztustól, hogy én rövid idő mulva ismét
elmegyek tihozzátok és hogy akkor az én szivem is nagyobb örömben
legyen, legyetek szorgalmasak, hogy igazabb állapotban találhassalak
benneteket. Mily nehezen esett most is énnekem, hogy oly sietve kellett
tőletek elválnom, de enged az Isten annyi időt, hogy levelemmel
bátorithatom elbágyadt lelketeket.
– Tudjátok meg, és akarom, hogy tudtotokra essék a titok, hogy ha az
előbbeni életbe visszaestek, kétszer gonoszabb élet lesz a jutalmatok.
Azért is ugy öltsétek föl a szent léleknek ama bátorságos fegyverét,
hogy inkább készek legyetek halált szenvedni, hogy sem ezen ti
dolgotokat többé elhagyni.
– Maradok igaz atyafiui szeretetben levő szolgátok!
Ime, csaknem szóról-szóra közlöm Hencsey levelét, hogy nyájas olvasóm
közvetlenül is ismerhesse az egyszerü iparos legény gondolkozását.
Julius 14-én már ismét irt nekik s e levélben különösen inti őket a
hitetlenség ellen. Biztositja őket, hogy rövid időn hozzájuk fog menni s
azután igy folytatja:
– A többi atyafiak is mindnyájan szivből szerető csókkal köszöntenek
benneteket, óhajtanak titeket megismerni. Örvendünk és hálákat adunk
érettetek a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy a szent atyafiságban
társaink kivántatok lenni.
– Irj nékem – végzi levelét – sorsod felől, édes atyámfia, mentül előbb
és leveledet az én jó apám összetenné a maga levelével s mindkettő
együtt egy szerre eljöhetne.
E levélben már uj társakról, uj atyafiakról is szól s azok nevét közli
Kovácsékkal. Az uj atyafiak: Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp
Anna.
Mind Trulársz, mind Klein iparos legény volt s mindkettőt már Hencsey
avatta be Denkel segitségével az uj hit titkaiba. Megkeresztelve azonban
még egyik se volt, ép ugy, mint Béla József.
Özvegy Nipp Anna áldott jó öreg asszony volt. A Terézvárosban lakott s
ott volt műhelye is a Nagymező-utczában 1097 szám alatt. Nem tudom, most
melyik ház ez. A mai házszámozás utczák szerint van s nem városrészek
szerint. E nő vagy kovácsnak vagy lakatosnak volt özvegye s mint ilyen,
önálló műhelyben legényekkel és inasokkal űzte a mesterséget. Nem volt
gazdag s a ház nem az övé volt.
E jó asszony ama néhány éven át, a melyet gyakran betegeskedve is még e
földön töltött, az uj felekezet tagjainak valódi jóltevőjük volt.
Hencseynek többször eszébe jutott már, hogy az uj felekezet tagjai,
eddig még csupán szegény vándorló mesterlegények, alig lesznek képesek
az uj hitet fentartani.
Lelküknek alig lesz annyi ereje, hogy minden vagyon, család, hajlék és
támasz nélkül elszántan szemébe nézzenek a kétes jövőnek, ha pedig hitük
köztudomásra jut, a világ üldözéseinek s gúnyos kaczajának is.
Hivei eddig még mind a római katholikus egyház tagjai közül valók
voltak. Ez az egyház államegyház volt akkor nagy kiváltságokkal s óriási
hatalommal. Rendelkezésére állott, ha kivánta az állam minden ereje.
Hivei közül más törvényes egyházba átlépni is igen nehéz volt; azt pedig
épen meg nem engedte volna, hogy törvény által nem védett, senki által
el nem ismert, egészen uj felekezetbe térjenek át. A páhoki esperes
eljárása már fájdalmasan intő, sőt ijesztő példa volt arra, mit lehet
várni.
Kellett a hivek számára valami kis segitségről gondoskodni, habár az
csak erkölcsi lenne is. Talán valami otthonról először is, hova a hivő
nyugodtan mehessen s hol fáradt fejét békén hajthassa le.
Mint emlitettem már, az iparos legény heti fizetése csekély volt.
Legföljebb tiz-tizenkét váltó forint, de ennél kisebb is, öt-hat váltó
forintig.
Egy váltó forint mai pénzünk szerint 84 fillért tett. A heti bér tehát a
mai pénz szerint öt koronától tiz koronáig s néhány fillérig emelkedett.
– Ebből kellett a munkabiró iparos legénynek ruházkodni, ebből került
ünnepnapi költsége, ebből kellett a czéh pénztárába teljesiteni a havi
és negyedéves fizetéseket; ebből kellett a kórházi költségeket fizetni s
ebből kellett gyűjteni a vándorlásra és remekelésre. Öt vagy talán tiz
korona heti fizetésből! A műhely tulajdonosa, a munkaadó mester nem
adott egyebet, mint ágyat a műhelyben, élelmezést saját asztalánál s
szerszámot a munkához. A hol élelmezés nem volt: ott természetesen
nagyobb volt a hetibér.
Az atyafiak kisded gyülekezetének nem volt helyisége, a hol a biztonság
érzetével istentiszteletre összejöhetett volna. Nem volt pénze, hogy ily
helyiséget bérelhetett volna. Nem volt köztük szelid női arcz, érző
gondviselésszerű női lélek, ki örömeiknek és bánatuknak részese, arczuk
redőinek elsimitója s a férfilélek ama titkainak hű letéteményese lett
volna, a melyekhez sem szülő, sem vallás, sem hű barát hozzá nem fér.
Hencsey talált végre ilyet. A tisztes öreg asszony, a jó özvegy Nipp
Anna már augusztusban hajlandónak mutatkozott az uj vallás fölvételére.
Klein János volt a legénye. Ennél Hencsey az esti órákban csaknem
naponként megfordult s a jó öreg asszonynak feltünt az ő mindig komoly s
inkább szomoru, mint vidám arcza; – feltünt szerény, becsülettudó
magaviselete s egyszerü ékes beszéde.
Kiváncsisága végre teljesen fölkelt s Hencseytől szives jó akarattal
kérdezte a gyakori odamenetel okát. Hencsey őszintén megvallotta ezt s
gyermeki bizalommal tárta föl lelkét az özvegy előtt.
Az özvegy szemei megteltek könynyel s Hencseyt arra kérte, tartson
társaival egy isteni tiszteletet az ő házánál s engedje meg, hogy ő is
jelen lehessen ott.
Hencsey belenyugodott s a legközelebbi vasárnapon teljesité az özvegy
asszonynak óhajtását.
Az isteni tisztelet bevégeztével kijelentette a nő, hogy a gyülekezetnek
ő is tagja akar lenni.
Ezzel nagyon sok volt nyerve.
Ezentul Nipp Anna hajléka valóságos menedékhelye lőn a hivők kisded
seregének.
Eddig a hivők, Kovács Józsefet és nejét kivéve, valamennyien az iparos
osztályhoz tartoztak s csaknem mind vándorló legény volt. Szegény fiuk,
kiknek táskájuk már tele volt, ha abban egy-két huszas kongott. Kik
utaztak városról-városra, fagy és hőség, nélkülözés és fáradság által
üldöztetve s kiknek nemcsak a csalódás bánatával, hanem sokszor az
éhezés és hajléktalanság gyötrelmeivel is küzdeniök kellett, ha
egészséges karjuk, égő munkavágyuk valamely városban munkát nem talált s
ha ekként hiven ápolt vérmes reményük – legalább egyelőre – meghiusult.
Pesten már voltak rendezett szállók s Budán is. Itt a vándorló legények
hajlékot és ellátást találtak. De fizetés és pénz nélkül itt is csak
néhány napig; – ha pedig napjaik leteltek, hátukra kellett venni
batyujokat s odább menni egy várossal. Igy kivánta ezt a szokás, igy
parancsolta a czéhartikulus, de sok helyütt a városi rendőrség is. S ily
esetekben nem kérdezték: van-e pénzük egy falat kenyérre, ha éheznek s
födélre és egy kéve szalmára, hova fejüket lehajthassák, ha elfáradtak
vagy az éjszaka sötétsége rájuk borult?
Pest még akkor nem volt Magyarország fővárosa. Inkább Buda és Pozsony
volt az. De már hatalmasan emelkedett s munka akadt bőven. De azért
gyakori eset volt, hogy a vándorló legény hamarjában nem talált
műhelyre. Az meg épen gyakori eset volt, hogy a többnyire osztrák
származásu s német ajku mesterek a magyar fiuktól megvonták a munkát.
Pesten léte alatt maga Hencsey is két izben volt munka nélkül hosszabb
ideig.
Ily viszonyok közt, ha volt jótékony lélek, ki megkönyörült a szegény
iparos legényen s volt enyhe hajlék, hol a vándor ifju nyugton hajthatá
le fejét s bizalommal várhatta be, mig két keze munkájával biztosithatja
a napokat s megalapithatja a jövendőt: az ily jótékony lélek bizonyára a
magasból szerzé az ihletet és az ily hajléktól nem vonhatta meg áldásait
az ég.
Ilyen lélek s ilyen hajlék volt Nipp Annáé, a jó öreg özvegy asszonyé!