titulust. Az atyám mészáros volt, a kegyelmedé szintén. Együtt ültünk az
iskolában, de a szamarak padján. Nem illik kegyelmednek úgy
felfuvalkodni, minthogy emlékezhetik rá, hogy én s a hozzám hasonlók
tettük városkapitánynyá.
– Fogja be a száját, mikor a magistratussal beszél. Ezek az emberek
velem jönnek. Maga meg kotródjék haza a szappanos tányérhoz.
– Jól meggondolja, a ki rám teszi a kezét, – dörmögte Barnabás diák,
látván, hogy míg a borbély az alkapitánynyal perel, azalatt a közönség
gyérül s az üresen maradt tért városi hajdúk s fegyveres várőrök
foglalták el és a kertkapunál ácsorgó janicsárok szemtelen
kiváncsisággal tekintgetnek be.
A heves és verekedésre kész közönség takarodásának oka pedig a fegyveres
várőrök megjelenése volt, kik a legelszántabb részt, tudniillik
pajtásaikat és a többi zsoldos katonát a fegyelem varázsa által
hallgatásra és visszavonulásra bírták.
– Szívesen felelek a törvényszék előtt tetteimért, – mondá Elemér – s
Barnabás barátomnak sincs szándéka az erőszaknak ellenállani. Ő követni
fog engemet a városházba, hol a történteket mind mi, mind az alkapitány
úr előadhatjuk.
– Én is megyek, – mondá János diák, – és ünnepélyes elégtételt kívánok
azért, hogy nemes ember létemre egy polgártól bántalmaztattam. Majd lesz
ebből akkora processus, mint az ország útja. Járhat a városbíró tyúkkal,
kalácscsal utánam s még sem dughatja be a számat.
– Nekem meg volt parancsolva, hogy a nemest is elfogjam – állítá
daczczal az alkapitány.
– Annál rosszabb! Menjünk! – Ezzel János diák indult a kertkapu felé.
– Várjanak be engem is! – kiáltá bővebb megfontolás után a borbély. –
Akár mint bűntárs, akár mint tanu e nevezetes esetnél jelen akarok
lenni. Nekem ugyan semmi érdekem nincs benne, mert alkalmasint
nélkülöznöm kell nagyasszonyom, azaz feleségem kellemes esti
társalgását, de a barátságért és a hazáért rég megtanultam áldozatot
hozni.
Ezzel csatlakozott Elemérhez, ki Barnabás diákot hosszas rábeszélés után
végre megmozdulásra bírta.
Az alkapitány, ki híres fogdosó volt, azonban hivatala természeténél
fogva csak a nép alsóbb körében, most először jutott oly helyzetbe, hogy
tekintélyes egyéniségek szabadságát támadja meg. Míg tehát maga elől
ment s hat hajdu töltött puskával a fedezetet alkotá, fontolás alá vette
az esélyeket, mikre a mai nap viszontagságai által ő is ki lehet téve. –
A fővezér – gondolá – a lantos, ki énekkel lázította a népet, nagyrangú
úr lehet, de elfogatásáért a magistratus, melynek én engedelmességgel
tartozom, hordozza a felelősséget. A katona, ki a Perényi-huszárokhoz
hasonlít, felakasztatik, ha az. Ellenben, mihelyt világosságra jön, hogy
a királyné szolgálatában van, gyilkolási merényleteért a katonai
törvények szerint fog büntettetni. János diák nemes ember, de én őt nem
fogtam el s ha mocskolódtunk, kiki annál marad, a mi rá ragadt. A
hitvány borbélyt, ki úrhatnék s minden lében kanál akar lenni,
letartóztatjuk azon esetben, ha a többit ki kell bocsátanunk. Így
legalább rosszakaróink nem vethetik szemünkre, hogy a rend fentartását
szívünkön nem hordoztuk.
Az alkapitányt komoly elmélkedéséből fölrázta az a körülmény, hogy a
foglyokat vivő fedezet után janicsárok kezdtek tolulni, mintha ők is a
budai csend és rend fentartása iránt érdekelve lennének.
– Hátha ezek velünk jönnek a tanácsházba? gondolá – s a bőre borsózni
kezdett az iszonyú lehetségtől, hogy a janicsárok személyében
rendőrtársak akadtak, kik majd törökösen bánnak el vele, polgártársaival
s az egész okos és körültekintő magistratussal.
Ha a janicsárok társalgását értette volna, mint Elemér, akkor talán
kevesebb rémképeket lát vala.
Az egyik ugyanis azt kérdé társától, Barnabásra mutatva: – Úgy-e ez
szeretett volna minket megtámadni?
– Igen, ma délben az Ötvös-utczában arról beszélt, de úgy látszik, nincs
sok ismerőse, kivel czimboráljon.
– A másik meg a szultánt gúnyolta, nemde?
– Verseket énekelt, de homályosak voltak, nem birtam értelmöket kivenni.
– Hát a másik kettő?
– Az egyik sokat evett és ivott; a másik azzal, ki őt börtönbe viszi,
vetélkedett a nyelv gyorsaságával.
– Hagyjuk hát őket magokra, – szól a janicsár altiszt, ki a foglyokat
követő csoport vezére látszott lenni.
Az alkapitány nagy megnyugtatására a városház előtt a janicsárok a
zsidó-utcza felé fordultak.
Bornemisza volt azon szomorú kötelességgel terhelve, hogy a városházban
ébren töltve az éjt, egyfelől ügyeltessen a janicsárok minden lépéseire;
másfelől a polgárok közt a rendet föntartsa s ha befogatások történnek,
a szükséges intézkedéseket megtegye.
Ő, ki pár nappal előbb a némettel való rokonszenv vádja miatt saját
vagyona nagy részével volt kénytelen a török basa megajándékozásához
járulni, most már Turgovics helyett azért virraszt, nehogy valamelyik
töröknek, ha garázdálkodnék is, meggyűljön a baja.
A jámbor öregnek feje zúgott már a sok kellemetlen hírtől s csak azzal
vigasztalta magát, hogy szép sorban mind feljegyzi ő ezeket a posteritás
számára, épületes tanúság végett.
Az alkapitány belépett s meglehetős hűséggel elbeszélte a történteket.
Erre a két fogoly s annak két melléklete hozattak be.
– Kegyelmeteket ismerem, – szólt Bornemisza nyájasan János diákhoz és a
borbélyhoz; gondolván, hogy azalatt talál oly módot, mely eljárását
kielégítővé teendi, mind a vádlottak, mind pedig a gorombán megsértett
alkapitány és ez által a tekintélyében csorbát szenvedő városi hatóság
irányában.
– Mi is ismerjük kegyelmedet, – szónokolt János diák s csodálkozunk,
hogy az alkapitány oly okos és óvatos férfiútól vett utasítások szerint
mert velünk paczkázni.
– Én nem annyira panaszolni, mint tanutétel végett jöttem ide, – említé
a borbély, János diák magas hangját inkább a kard vagy toll, mint a
beretva és köpöly emberéhez szabottnak tartván.
– Helyesen cselekszik és szól kegyelmed, – mondá szelid mosolylyal
Bornemisza. – Nincs szebb s fontosabb a hű tanuskodásnál. Ennek köszöni
a különben vak igazság az ő szemvilágát s a különben csak tapogató
történetírás az ő fáklyáját, melylyel a sötét multba világít, hogy a
késő ivadék a homályból kivehesse a régi események körrajzait. Be
kellene zárni a törvényszékeket s a mesék alacsony osztályába sorozni a
magasabb rangú érdemes történetet, ha egyszerre a világból kifogynának a
szemtanuk s mikor baj történik, senki sem volna jelen.
– Tökéletesen igaz, tanácsos úr! – mondá az alkapitány. – De a befogott
embereket most examinálni kell, hogy a további eljárást intézhessük.
Ez emlékeztetés a jámbor Bornemiszát a percz valódi kivánalmára téríté
vissza.
– Szabad-e becses nevét tudnom? – e szavakat intézé Elemérhez, kiben
tekintélyes helyzetű egyént sejtett.
– Komjáti Elemér vagyok.
Sokféle Komjátik voltak s közülök a legelőkelőbbek Palota vára körül pár
falvat birtak. Bornemisza tehát a második kérdést, melyet Elemér talán
sértésnek vehetne, hogy tudniillik: nemes ember-e? kikerülni akarván,
így szólott: – Viszontagságos időket élünk; ha elzárjuk kapunkat egyik
ellenség elől, nem vagyunk biztosak, hogy saját szövetségeseink nem
törik-e be azt. Megvallom, mindig nagy tisztelője voltam Werbőczi ő
nagyságának, ki a szultán palástjába fogózik, de nem tudom kárhoztatni
azokat is, kik Podmaniczky ő nagyságával tartanak s azt hiszik, sokkal
jobb a veszélyt kikerülni, mint meglepetni általa. Ő nagysága, mint épen
most hallom, eltávozott Budáról.
– Ma reggel öt órakor, az ő naszádján jöttünk a budai partra, – mondá
Elemér.
– S vajon hová vonult Podmaniczky hatalmas szövetségesünk protectiója
elől?
– Palotára.
– A legjobbféle Komjátit fogta el a szerencsétlen alkapitány, – gondolá
Bornemisza s előleges vallatását tovább folytatandólag Barnabás diákra
veté szemét:
– Minek hívják?
– Barnabás vagyok.
– S vezetékneve?
– Az titok, – szólt mogorván a kérdezett.
– De, jegyzé meg Bornemisza, a vallatásoknál nem lehet a nevet titkolni.
– Ahhoz semmi közöm, ha lehet-e vagy nem?
– Ne nehezteljen vitézlő uram! de kénytelen vagyok neve után tudakolni.
– Tessék.
– Számos okiratban láttam a keresztnév mellett csak ezt a szót: diák
vagy literati, – jegyzé meg Elemér.
Engedékeny készséggel mondá Bornemisza: – Tehát a régibb esetekre
támaszkodva, mi is a vitézlő Barnabás úr keresztneve mellé a vezetéknév
helyettesítéseül ezen melléknevet fogjuk tenni: diák… De nemes ember-e?
– kérdé megint a vallatotthoz fordulva.
– Mi köze hozzá? – szólt Barnabás.
– Úgy látom, a fegyver nemes mesterségével foglalkozók nem ismeretesek a
polgári ügyek menetével; megmagyarázom tehát…
– Soha se fáraszsza kegyelmed magát a magyarázattal, – vágott közbe
Barnabás.
– De a jurisdictio tekintetéből szükséges megtudnom: ha nemes-e vagy
nem?
– Pedig az, ismétlem, titok.
– De hát hol pöröljünk az alkapitány megütéseért?
– A hol tetszik.
– Nem a tetszésünktől függ. E kérdésben a törvényszék illetékessége
határoz s ha kegyelmed elhallgatja, kitől kérdezzem meg méltó rangját?
– Kérdje meg a Boldogasszony német egyházának köveitől – szólt sötéten
Barnabás. – A kövek hallák, mennyit tanácskozott atyám miatt az
országgyűlés s minthogy nem sülyedtek a föld alá szégyenökben, tehát még
mindig beszélhetnek atyám felől, saját módjok szerint.
Bornemisza legalább is országnagynak képzelte azt, kinek atyja az
országgyűlést foglalatoskodtatá s ennélfogva eldöntöttnek hitte a
nemességre vonatkozó pontot.
A mi magát a tényt illeti, arról nagyjában ugyanazt mondták a felek, a
mit az alkapitány. Elemér csak annyi megjegyzést tevén, hogy ámbár
sajnálná és szégyelné, ha a magyarok a török igát mintegy önként vennék
nyakokra, az általa előadott románczban nem volt közvetlen felhívás a
janicsárok kiverésére.
– A rendkívüli idők kényszeríték a budai tanácsot rendkívüli
szabályokra, – szólt Bornemisza. – A kormány a szultán táborában van, s
míg ott mulat, egy verekedés a polgárok és a tolakodó janicsárok közt
Buda megszállását vonhatná maga után. Nem a hazából egy várost kell
nekünk oltalmazni a végromlástól, hanem e város által a hazát. Ily
nézetnek hódolt ő felsége a királyné, midőn tettleg nem létezvén
kormány, azon talán még ma éjjel megszünendő időköz alatt, a várost a
csend fentartásáért rendkívüli hatósággal ruházta föl. Mi jámbor
polgárok, kik vagyonosodásunkat is a nemességnek köszönjük, nem vagyunk
oly büszkék, hogy a főbb rendűeket törvényszékünk elébe hurczolni
kedvünk lehetne. Kegyelmed Komjáti Elemér úrfi beláthatja, hogy mielőtt
csak jegyzőkönyvre vehetnők a _Hét vezér_ben történteket, már vagy a
janicsárok kimennek a városból s ekkor az egész kereset önként megszünt;
vagy pedig a kormány visszajön a táborból s ekkor ő veszi át tőlünk az
ügyet. Ne nehezteljen tehát rám, ha azt a javaslatot teszem: töltse az
éjt és a holnapi napot a tanácsháznak a letartóztatott tekintélyesebb
polgárok számára kijelölt szobájában. Ne tekintse azt börtönnek, mely
valóban inkább csak védhely, mely elvonja kegyelmedet a lehető utczai
zavargások és az azzal együtt kifejlődhető török rakonczátlanságok
veszélyeitől. – A mi pedig a nemzetes és vitézlő Barnabás diákot illeti,
mély fájdalommal kell neki kijelentenem, hogy általa az egész város
sértetett meg. Míg tehát a királyné ő felségének jelentést tenni
alkalmam leend, kötelességem tudtul adni, hogy szintén le van
tartóztatva. Egyébiránt, ha a jegyzőkönyvet fölveszszük, kezességen
kibocsáttathatik, még mielőtt az ügy a törvényszéknek be is jelentetnék.
– Ez ellen én tiltakozom, – szólt az alkapitány.
– Kérem azt akkorra halasztani, midőn a tanács együtt lesz, – válaszolá
csillapítólag Bornemisza. Kegyelmeteket pedig – folytatta János diákhoz
és a borbélyhoz fordulva – Isten oltalmába ajánlom! Menjenek haza,
feküdjenek le s ha egy tapasztalt öreg tanácsát követni akarják, ne
menjenek holnap este a _Hét vezér_be.
– Nem úgy van az, tanácsos uram! – pattogott János diák. – Nemes ember
vagyok s nem tűrhetem a nemesi rend lealacsonyítása nélkül, ha annyira
nő a polgárok szarva, hogy az alkapitány is mer fogsággal fenyegetni s
nyilvános helyen izgatónak czímez. Ezért én elégtételt kérek.
– Panaszolja be holnap, ha tetszik, – szólt szárazon Bornemisza.
– Mit panaszoljon? Köszönje meg, ha le nem tartóztatjuk, hisz be tudom
bizonyítani, hogy ő volt minden rendetlenség okozója. Az egri vén
lantost, ki börtönünkből a mult héten szabadult ki, ő vette rá, hogy a
török ellen lázítsa a polgárokat. Komjáti Elemér úr nem énekelt volna,
ha János diák bérencz lantosa hajdúim elől meg nem szökik. Még ma
hurokra kerítem e kópét s holnap vallatni fogjuk. Majd kiderül minden.
– Jól van tehát! – szólt dühvel a külváros előrelátó politikusa. – Egy
tappot sem mozdulok innen, míg kend rágalmait be nem bizonyítja, vagy
elégtételt nem ad.
– Én nem fogtam el kendet, – válaszolá hegykén az alkapitány, – de ha
tetszik barátjaival a börtönt megosztani, annak ellent nem szegülünk.
– Kend szemtelen, – kiáltá János diák.
– Épen azon szót vette ki a számból, melylyel kendet akartam érdeme
szerint megczímezni.
– Kegyelmed János diák lázítással vádoltatik, – szól most Bornemisza – s
miután önként akar fogságba menni s ránk nézve hasznos, ha mielőtt
indulatoskodását folytatná, egyet alszik, ennélfogva szándékát
helyeseljük s a porkolábra bízzuk végrehajtását.
– Hét országra hangzó pör támad ebből! Ne felejtsék el, hét ország fogja
meghallani, a mi rövid időn be fog következni. Megyek a börtönbe, igenis
oda megyek s óhajtanám ha a pincze fenekén volna az s ha csepegne a víz
falairól s varangyos békák szökdelnének kövein.
– Fájdalom, – mond Bornemisza, – mindezen rémségekből semmivel sem
szolgálhatunk. A szoba, melybe a három vádlott beszállásoltatik – s mint
remélem, csak pár napra – tágabb, világosabb s tán tisztább is
kegyelmednek, János diák uram, a lakásánál s hogy szükséges kényelem
benne ne hiányozzék, a negyedik delinquens vagy tulajdonképen az
egyetlen tanu gondoskodni fog elégséges ágyneműről. Ez leend büntetése
azért, mert mesterségén felül eső dolgokba elegyedett s az egész török
birodalom vesztére akart az alkapitánynyal poharat üríttetni.
– Nem fogom felebbezni az itéletet, – szólt a hiú borbély s boldog volt,
hogy ily nagyfontosságú politikai ügyben ő is főszerepet játszhatik,
tudniillik ágyvánkosai és szalmazsákjai által.
– Szívemből örvendek, – folytatá Bornemisza, midőn az alkapitány
intézkedések végett távozott – szívemből örvendek, hogy kegyelmeteket
Komjáti Elemér és Barnabás diák uraimék kellemetlen esetlegektől
menthettem meg. Vagyonom feldulatott, családom a török táborba küldetett
hűségem kezességéül, de nem a személyes érdekek ösztönzének arra, hogy a
törökök iránti minden kikeléseket gátolni törekedjem. El van veszve az,
a ki most ez óriás fenevaddal küzdeni mer. Míg Roggendorf serege tönkre
nem tétetett, más volt a helyzet. Tudom, hogy a janicsárok nem jöttek
ide csupán szórakozás kedveért. Hogy komoly czéljok van, elég bizonyság
rá a híres renegátnak s magyarellenségnek, az anatoli basának jelenléte,
kit a török rabságból kiváltott egyének hol polgári öltözékben, hol
janicsár ruhában láttak.
– Alkalmasint ő tudakolt tőlünk Török Bálintról is, – mondá János diák,
feláldozván duzzogási vágyát az országos dolgokról való fecsegésnek.
– Midőn ma reggel a kis király Szolimán táborába indult, a basa, mint
értesítve vagyunk, a csoportozatban láttatott s ez oly rossz előjel,
mint az üstökös megjelenése, mely a vérontások és döghalál hirdetője
szokott lenni. A janicsárok alkalmasint azért vannak Budán, mert a
császárt környező basák a királynét ijesztés által akarják rávenni, hogy
a váradi szerződést nyilvánosan tagadja meg, Ferdinánddal többé semmi
kialkuvást ne merjen megkisérteni s egész seregét a Bécs elleni
hadjáratra feltétlenül engedje át. Mentül több ürügyet találhat a
szultán panaszra, annál szertelenebbekké lesznek követelései… Ah! az óra
tizenegyet üt s még a király és az országtanácsosok nem érkeztek vissza.
– Súlyos megpróbáltatások napja a mai… De nem tartóztatom már tovább
kegyelmeteket. Szobájok rendezve van… foghely ugyan, de melyik zuga a
hazának nem hasonlít hozzá?
A jámbor és fecsegő Bornemisza egészen a börtönajtóig kisérte vendégeit.
Elemérék szobája valóban tág és kényelmes volt, de noha bezáratásuknak –
János diákon kívül – fontosságot nem tulajdonítottak, hangulatjok nem
volt rózsaszínű.
Barnabás a fogságot az emelkedés kezdetének nem tekintheté s a
Boldogasszony német templomának körvonalai, a halottak árnyaival s a
bősz és idétlen káprázatokkal megint megjelenni fenyegetőztek, mint
sülyedt kedélye s egy pontra szegzett merev szemei gyaníttaták.
Elemér pedig önmagával volt elégületlen.
– A duló és perzselő török csapatok családomat kiirtották, – szólt
részint magával vetve számot, részint János diákot, ki már ágyban
feküdt, értesítve mai szerepének indokairól. Nem kell-e gyűlölnöm a
törököt? Mint gyermek fogságba estem és Dzsemil aga vásárolt meg. Igaz,
hogy ő atyám volt s nem uram. Gondjainak köszönöm a kard és a lant
mesterségét. Áldás legyen pályáján, vagy ha már meghalt, sírján De ha
egy török a rab gyermek iránt több mint keresztyén volt, behunyhatám-e
szememet, siket lehetett-e fülem a hajmeresztő szenvedések iránt,
melyekre annyi ezer magyar rab van kitéve? Nem az együttérzés emel-e föl
a porból s győz meg az emberiség magasabb hivatásáról? A ki a részvétet
nem ismeri, vagy hideg bölcseségében felül áll az embereken, vagy aljas
indulataival alább sülyedt az állatoknál. Egyébiránt még ebből nem
következik, hogy helyesen tettem, midőn a _Hét vezér_ben izgató verseket
danoltam.
[Illustration: Elemérék szobája tág és kényelmes volt.]
– Pohár közt a római pápáról is énekelünk. Aztán ki bízta a budai
polgárokra, hogy a nemes embert móresre tanítsák – válaszolá János diák
álomtól nehéz szemekkel.
Barnabás, midőn merengéséből kibontakozott, a nála szokatlan
szelídséggel mondá: – Jó éjt Elemér! Nem hagyjuk el egymást ugy-e?
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Martinuzzi.]
KÉPJEGYZÉK.
1. E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült 3
2. Mi történik Dórával, ha mi elmegyünk? 18
3. Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt! 76
4. Elemér egészen meg volt elégedve sorsával 82
5. Izmos testének egész terhével rohant Elemérre 98
6. Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva 154
7. Felséges asszonyom, én csak Buda város birája vagyok 174
8. Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve 198
9. Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyúlövés Zsigmond király indulását 222
10. Barnabás némi elégtétellel nézte a díszes épületek homlokába fúrt lyukakat 252
11. A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend lett 277
12. Elemérék szobája tág és kényelmes volt 303
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
23 |Tömlöczba |Tömlöczbe
23 |öcsce szavait |öcscse szavait
25 |És öcscét |És öcscsét
185 |ingerültségggel |ingerültséggel
187 |aggódó, komo |aggódó, komor
197 |kogy ő |hogy ő
203 |kogy megismerni |hogy megismerni
214 |lehtetlennek tartá |lehetetlennek tartá
219 |laknak tt |laknak itt
243 |látványt nydjtott |látványt nyújtott
267 |skérdésben |kérdésben
271 |Lîliomos kertnek |Liliomos kertnek
278 |TÖROK |TÖRÖK
283 |az egéez |az egész
286 |azülőföldjökre |szülőföldjökre
292 |lesz ebbből |lesz ebből
297 |a vitézló |a vitézlő
299 |javaslasot |javaslatot]