jelenthettük; de becsületemet kötöm le, hogy ha urunk nem fogadja be,
akkor én sem lépek szolgálatába, s együtt keresünk magunknak új gazdát.
– Úgy-e az adott szó szent? – kérdé Barnabás.
– Természetesen.
– Megnyugszom benne, – jegyezte meg Barnabás a kőpadra ülve.
Összefogott karral ült mereven, s maga elébe nézett.
– Nem csal meg! mormogá… De minek bízom az emberekbe? Miért gyűlölném
kevésbbé most, mint régen?… Nem csal meg… S ha mégis kedve jönne szavát
be nem váltani, ha befolyását arra használná, hogy Dorát bírja s engem a
világba kidobjon!!… Hisz, csak úgy nem kaphatja meg Dorát, mint én.
Mindkettőnket ebrúdon vetettek ki Deákék. Nem szegi meg esküjét.
Barnabás könnyült lélekkel emelte föl a porból szemeit s végig tekintett
az utczán hullámzó tömegen, melyet valami ok erős mozgásba hozott.
A sok nép kivétel nélkül a Szent-Györgytér felé haladt, s a mint
Barnabás e mozgó, eleven életet, e tolongást tekinté, szemei egy
templomon akadtak meg. – Csodálatos! mintha már láttam volna! s hol? ah!
tán azon iszonyatos álmokban, azon vérfagylaló jelenetek alkalmával,
midőn a sír kiveti árnyait, hogy lelkemet elsötétítsék!… Hejh! nem
mondhatná-e meg kend nekem, hogy hívják azt a templomot?
– A Boldogasszony német egyházának, – válaszolá a megszólított.
Barnabás visszahanyatlék a kőpadra.
S midőn Elemér Werbőczi lakásából kijött, útitársát halálsárgán, merev
szemekkel, feldúlt vonásokkal, s reszketve találta.
– Az Istenért, mi baja! – kiálta, kezeivel rázva őt, hogy magához térjen
merengéséből, mely ájuláshoz, vagy nehéz-kórhoz hasonlónak látszott.
– Semmi, épen semmi! nyöszörgé Barnabás dörzsölve szemeit.
Győzedelmeskedtem a sátánon. Harczom erős volt. Ugy-e Elemér! ön nem
hagy el engem?
S a durva, mogorva, bősz férfiú most könnyezni kezdett, és különben
zárt, rideg vonásain olyan kinyomat látszott, mely a nemes eltökéléshez
hasonlított, s fényével besugárzá és megszelidíté az egész arczot.
– Keressünk gazdánk átköltözéséig szállást magunknak, s aztán keressük
együtt a szerencsét, s vívjunk együtt a rossz sors ellen.
– Amen! szólt Barnabás csaknem szertartásos hangon, csaknem
kedélymelegséggel.
*
E közben a nép közé, melynek csődületét a királyi kiséret
visszaérkezéséről terjesztett álhír okozá, janicsárok vegyültek, mintegy
látni óhajtván a vár és város belsejét.
Eleinte alig vették észre, de csakhamar kisebb csoportozatokká alakultak
s oly gyanús szemmel néztek az ötvösök, fegyverkovácsok s az olasz
kereskedők selyem- és posztó-árúira, hogy a boltok egyszerre
becsukattak, s a közönség egymást lökve s akadályozva, sietett volna
házába zárkózni, ha a tömkelegből, mely ide-oda sodrá, kibontakozhatnék.
Nem telt el egy óranegyed, s már a Mindszent, az Olasz-, a Szentpál-, a
Zsidó- s az Ötvös-utczán hemzsegett a janicsár, s a székesfehérvári,
bécsi és vízivárosi kaput rajként lepte meg.
– Rosszul állnak itt a dolgok, – szólt Barnabás diák.
– Félek, szállásra nem lesz szükségünk.
– Csak ne váljunk el egymástól, védelmezzük elszántan magunkat, s a ki
túléli a másikat, álljon érette boszút – sürgeté vad lelkesedéssel
Barnabás.
– Megfoghatatlan, hogy a törököket a várba bebocsátják. Vak, a ki nem
látja a veszélyt, mely ily meggondolatlan szívességből eredhet. A
vezérek a szultán táborában vannak, s az őrség önfejűleg nem mer semmit
tenni. És ha ezen janicsárok a kínálkozó alkalmat felhasználva, minden
vérontás nélkül hatalmokba ejtenék a várost: vajon akkor a szultán
kieresztené-e körmei közül e drága martalékot, ámbár előre megtudva,
talán betiltani, sőt megbüntetni is kész lett volna a becsületét ekként
sértő eljárást?
Elemér alig koczkáztatá e megjegyzést, s már Barnabás diák kész volt
fegyverét a janicsárok ellen fordítani. – Szabadítsuk meg a várost, –
mondá; – ez halhatatlan hírű tett lesz. Most alkalom nyílt a gyors
emelkedésre.
– Ketten csak nem verhetünk ki ennyi embert.
– Szerezzünk társakat.
– Vezér nélkül nem megy.
– Legyünk hát vezérekké, – kiáltá Barnabás.
– Ezek minket akarnak megtámadni – szólt törökül egy renegát.
– Tartsd rajtok a szemedet, el ne téveszszed vonásaikat, – mondá, a
kihez a jelentés intézve volt.
Csak a nép békétlensége nevekedhetett gyorsabban, mint a város
szépségeit és gazdag boltjait bámuló janicsárok száma.
– A kis király még nem küldetett vissza.
– A tanácsosok a sátorban hevernek.
– Turgovics fogoly.
– Sem a városnak, sem az országnak nincs helyben az előljárósága.
S ezek a janicsárok utoljára mindnyájunkat kifosztogatnak.
– Már is legalább háromezren szivárogtak be.
A közingerültségnek ilyen nyilatkozatait hallá köröskörül Elemér és
Barnabás, midőn a vizikapuhoz kanyarodtak, hogy a janicsárok sűrű
falkáján át a külvárosba tolakodhassanak, hol szállást reméltek
találhatni.
A Dunaparthoz érve Barnabás, kit a kitüntetési vágy folyvást ingerlett,
a romokra mutatva szólt:
– Csak e kődarabokkal is minden más fegyver nélkül tönkre lehetne őket
tenni!
– De Ó-Budáról százezer lép helyökbe. Vezér és parancs nélkül csak
nehezítjük a helyzetet.
– Parancsoljunk mi. Fogadni mernék, annyi engedelmeskedőre találunk,
mintha a királyné nevezett volna ki.
– De te, – jegyzé meg Elemér, most először használván a bizodalmas
megszólítást, – te mindaddig nem tudtad elhatározni, hogy a némettel, a
törökkel vagy királynénkkal tarts-e? Miként változtathattad meg nézeteid
oly gyorsan?
Barnabás lesüté szemét, s merengőn szólt: – Iszonyú küzdést állottam ki
a kőpadon. A sátán szemem elébe hozott egy tornyot, melyhez hasonlót
láttam álmaimban, még akkor, midőn atyám árnyéka boszúra hívott föl.
Mily dicső tett volna égő kanóczot vetni ez épület szentélyébe, hogy az
oltárképekkel s papi öltözetekkel együtt minden kezdőbetűi megégjenek
azon imádságoknak, melyekből az emberiség a közínség alatt vígasztalást,
vagy a vezeklés által bűnbocsánatot merít, mondá nekem a kísértés lelke
és folytatván csábításait, megint így szólt: Ne bízzál a boszun kívül
más ösztönben! Senki sem támogathat az élet meredek ösvényén, csak a
szívós gyűlölet! Ha a toronyra a kereszt helyébe tűzöd a félholdat, – e
kulcs örökre bezárja a sírokat, s koporsójából egy halott sem vegyül
álmaidhoz!… Mint láthatod, – folytatá Barnabás, Eleméren nyugtatva
szemeit, – a kísértő szellem nagy ékesszólással bír. De nekem eszembe
jutott, hogy te, ámbár érdekeddel és irántad tanusított közönyömmel
ellenkezett, segítségemre jöttél, midőn életem veszélyben volt. Azt sem
feledém, hogy Dora miatt, a családjokra büszke Deák-testvérek csak úgy
űztek ki házukból, mint engemet, hogy a háborúban elpusztulj, s te mégis
boszútervek nélkül haladsz a végzet ismeretlen útain. Gondolám, nem
lesz-e jobb, ha az erkölcsi fogalmak szerint emelkedünk magasra, s
boszúnk az írigyeltetés lesz… Ha! ha! ha! röhögött a gonosz szellem,
téged el fog lökni magától Elemér s Dora karjain neveti ki
hóbortjaidat!… Agyam megint meggyuladt, s hevétől szívem hajlani kezdett
már a kísértés felé. Ekkor léptél ki Werbőczi szállásából, s elűzvén
bősz álmaimat, szentül igéréd, hogy soha sem fogsz elhagyni; ekkor
mondád meggyőző tekintettel, rábeszélő hangon: – keressük együtt a
szerencsét, vívjunk együtt a rossz sors ellen. A kísértő szellem a
levegőbe oszlott szét, én állhatatosan követlek téged s küzdök azon
zászló mellett, melynek színét magadénak vallod.
Elemér szeméből könny csordult ki, de fölindulásába önvád is vegyült.
Érzé, mennyire kötelessége hallgatni arról, hogy eltávolítása nem
Deákék, hanem Dorka műve volt. Tisztán látta, mikép e titok Barnabás
irányában még fonák helyzetbe hozhatja, s ennél fogva nem kellett volna
naponként szorosabbra fűznie oly egybeköttetést, melynek egyik főindoka
hamis feltevésre épült.
Kedvetlen hangulatából a víziváros legelőrelátóbb politikusa, János diák
emelte ki.
– Már öt óra és Zsigmond János ő felsége minden országtanácsossal,
minden hadvezérrel együtt a szultán sátorában mulat; míg a várost
janicsárok sáskahada szállotta meg. Csak Podmaniczky ismeri a töröknek
még a fehér máját is, mintha üvegen át vizsgálta volna. Werbőczi
esküdözött, hogy az nem fogja hitét megszegni és szabadságunkat
tiszteletben tartandja. Szép jövendölés! Látjuk, hogyan teljesedik.
– Talán a császár nem is tudja, mi történik itt, – menté Elemér leendő
védurát, Werbőczit.
– Emlékszik-e kegyelmed a jól öltözött ismeretlen úrra, ki a reggeli
díszmenet alatt hátunk megett állott, s Török Bálint felől tudakozódott?
E kérdést János diák régi ismerőse, a borbély intézé hozzá.
– Emlékszem, – válaszolta János úr. – Egy kissé idegen kiejtése volt.
– Ráczos, – mondá a borbély. – Épen most láttam őt török ruhában.
– Hogyan? Tehát csakugyan kém volt.
– Az ám. Most úgy néz ki, mintha három lófarkas basa volna. A janicsárok
mind az ő szemjárását lesik.
– Oda Buda, veszve vagyunk! – sóhajta János diák.
– De ne hagyjuk el magunkat! – szólt nógatólag Barnabás.
– Én egyszerű borbély vagyok, s mesterségem csak nyerhetne azzal, ha a
magyar szakálla helyett a török fejét beretválnám. Nem önérdekből, de
hazaszeretetből és városunk iránti részvétből tanácslom tehát, hogy az
érdemes magistratust szólítsuk fel a janicsárok eltávolítása végett.
– Szólítsuk fel! – viszhangozták a körülállók.
– Annál is szükségesebb a felszólítás, mert az éjjelre is kell
gondolnunk. Nőink, leányaink, különféle portékáink vannak. S mire nem
lehet kitéve városunk, ha a janicsárok közöttünk alszanak. Mi örömmel
prédikáltunk volna a törökök ellen kereszteshadat… azaz prédikálták
volna előljáróim, mert én csak sekrestyés vagyok, de a főurak a
félholddal czimboráltak, s most szövetségeseik a mi polgári nyakunkra
hágnak. Menjünk tehát a magistratushoz, s közakarattal bízzuk meg ő
kegyelmeket városunknak a janicsároktól gyors kitisztítására.
A csoportozat, mindig gyarapodva új egyénekkel, a városháznak tartott.
Az előrelátó János diák Elemért, minden tiltakozása mellett, karon fogva
vitte, Barnabás diák pedig önként csatlakozott a sekrestyéshez.
A helyhez, hol tanakodtak, valamivel közelebb esvén a bécsi kapu, azon
mentek be, a janicsárok sűrű, de nem fenyegető csődülete közt hatolván
tovább.
A tanácsházban, épen a rendkívüli helyzet miatt, állandó gyűlés
tartatott.
János diák hatalmas szónoklattal tolmácsolá a polgárság érzületét.
Bornemisza Tamás, mint ideiglenes elnök, tudatá a rögtönzött
deputatióval, hogy épen e fontos kérdés foglalkoztatja az eszélyes és
körültekintő várostanács figyelmét, s egyszersmind a balkonra lépvén,
inté a népet türelemre, higgadtságra és szétoszlásra.
A tanács, mint az egész város, két pártból állott. Egyik rész befolyt a
török szövetség előidézésére, a másik pedig Ferdinándhoz szított.
A törökbarátok nem merték védeni, a Bécs felé tekintők pedig nem merték
megtámadni a janicsárok eljárását, mert mindkét fél félreértéstől
tartott.
Nagy volt tehát a határozatlanság, a tétova és kapkodás.
Végre Bornemisza harmadmagával kiküldetett, kérdezze meg, miért lepték
el a város kapuit a janicsárok, s miért nem térnek vissza már a táborba.
Bornemisza mindenik kapunál ugyanezen választ hallá: ide vagyunk
rendelve, miglen a magyar király visszatér.
Ily homályos és kétértelmű válasz nagy ijedséget okozott. Mert nem
értelmeztetheték-e úgy, hogy a királyt a szultán Konstantinápolyba viszi
s janicsárait Budán hagyja? s viszont nem lehet-e arra magyarázni, hogy
a janicsárok néhány óráig a rend fentartására, s az érkező királynak,
mint a fényes kapu szövetségesének tiszteletére vannak fölállítva, s
mihelyt e parancsot teljesítik, a táborba visszatérnek.
Mindkét esetben a tanács szükségesnek tartá, hogy a lakosok részéről
rendetlenség, ingerkedés ne tegye nehezebbé a különben is nehéz
helyzetet.
A kapitány tehát utasíttatott, hogy egész erélylyel gátoljon minden
féktelenséget és zavargást.
Ha a gyors föllépés miatt a városi hatóság alá nem tartozó egyén is
elfogatnék, vagy sérelmet szenvedne, ezért a tanács a kivételes
helyzetre támaszkodva, a felelősséget, bárminő teher lesz, nem vonakodik
elvállalni.
VII.
Míg Budán a lakosok ingerültsége fokonként emelkedett; míg a
hivatalhatóság régi aggodalmakból újakba sodortatott; míg a janicsárok,
kik csak mulatni mentek, jól szervezett összeköttetésbe hozzák magokat
egymással: addig a szultán főhadiszállásán szintén elbeszélni való
dolgok történtek.
A kit annyi basa kísért a nagy sátorba, a csecsemő király, meg látszott
elégedve a fogadtatással; mert vígan kiáltozott, midőn a császár a
tisztelet miatt reszkető dajka kezéből kivette és megszemlélé, hogy
rágalmazóknak bélyegezhesse azokat, kik a csauz-basa ellenében leánynak
állíták. Ezután ismételten megcsókolá, hogy kegyelméről biztosítván,
védhatalma jelét homlokára nyomja, az udvarmesternőnek, mint tisztes
matrónának, karjaiba tevé, s bekísérte legbelsőbb sátorába, hol Szelim
és Bajazeth fiainak is megmutatá, mondván nekik: öleljék és csókolják
meg fogadott testvéröket: mit ezek oly illedelmes modorban
teljesítettek, hogy az udvarmesternő nézete szerint e czeremoniát még a
spanyol király fia sem hajthatta volna végre nagyobb szabatossággal és
illemmel, noha korosabb lévén, több eszének is kell lennie. Egyébiránt
az udvarmesternőre a nyájas öreg úr – érté Szolimán császárt – szintén
jó benyomást tett, úgyannyira, hogy ámbár rettenetes hatalmú potentator
és szeme hunyorítására három földrész reszket, ő mégis az udvari bálban
el merne vele járni egy csendes palotást, a félelem vagy ájuldozás
minden veszélye nélkül.
A basák, kik János Zsigmond elhozatalától más eredményt vártak, nem
mulaszták el alázatos meghajlással fogadni azon rájok nézve keserű
örömhírt, hogy a világbiró szultán a királyi gyermek arczát meglepőleg
hasonlónak találja a Zápolya Jánoséhoz, az ő védenczéhez, ki iránti
kegyelmét most már a törvényes fiúra és trónutódra is kiterjeszteni
hajlandó.
Természetesen a legfelsőbb nyilatkozat Magyarországnak török
tartományokká darabolásáról táplált reményeket meghiúsítá ugyan, de
azért nem zárt el minden kilátást arra, hogy a mit a leigázást áhító
basák a vámon elvesztettek, azt a harminczadon vissza ne nyerhessék.
Eltökélék tehát, hogy Izabella tanácsosain töltik ki boszújokat.
E tanácsosok fényben a nagyvezérét is felülmuló sátorba voltak
beszállítva, s tekintélyök emelésére rendkívül hatott az, hogy számos
őrizet rendeltetett melléjök.
A császár az ünnepélyes fogadtatáson leereszkedő nyájassággal társalgott
velök, s midőn Werbőczy István kézalatt arról értesülést szerze, hogy a
híres jogtudor és városbíró Turgovics Mihály rabbilincs helyett
kitüntetésekkel terheltetik, meg volt győződve azon gyanúk
alaptalanságáról, jogtalanságáról és esztelenségéről, melyekkel a
szultán szándékai a mult éjjeli értekezlet alatt behomályosíttattak.
A nyájas fogadtatást díszebéd követte, hol a császár személyét Rusztán
basa, Szolimán kegyelt veje képviselte, s a török főméltóságúak a
túlságig osztogatták még Török Bálintnak is, ki őket gyakran megkergette
vala, a tömjént s bókot.
Az aranytálakban fölhordott étkek pompásan néztek ki ugyan, de végre is
kiérzett belőlök a fagygyú. S hasonlóan idegen, émelyítő ízet fedezett
föl György frater s Frangepán Orbán a basák udvariasságában is. Azonban
nem akarák a többiek gustusát elrontani.
Délután a táborban diván tartatott, melybe a magyar urak is meghivattak.
Tudtokra adatott, hogy a szultán elhatározta Budavárát egyenesen a maga
hatalma alá venni, s török kapitány és őrség védelmére bízni, mert ily
várost nem lehet női kézen hagyni: a nők változékonyok, mint a szél, s
majd egy-, majd másfelé hajolnak. Egyébiránt – tevé hozzá Rusztán basa
enyhítőleg – a legyőzhetetlen padisah, mihelyt kipihente magát,
egyenesen Bécs ellen indul, azt megvívja s tüstént átadja János Zsigmond
ő felségének Budavárával együtt. Tehát a főváros megszállása csak
ideiglenes természetű, s a hadviselet tervével áll összefüggésben.
György frater ez áruláson mélyen megindulva, előadá, hogy a vár
biztonsága végett nem szükséges abba török őrség. Eddig magok is
megtettek mindent, mit tőlök a hatalmas császár szolgálata kívánt; ezt
szándékuk tenni a jövőben is. De ellenzeniök kell, hogy a várba török
kapitány hozassék; mert ez által Ferdinánd pártja a haza sorsa miatt
kétségbeesett magyarok átszegődése által óriás erőt nyerne.
Werbőczi a rögtöni kiábrándulás terhe alatt összezúzott kedélylyel sem
megható eszmékhez, sem gondolatit kellőn kifejező szavakhoz jutni nem;
birt. Csak azt ismétlé, hogy ily roppant horderejű kérdésben nincsenek
jogosítva határozatot hozni, mert Magyarország alkotmányos állam s a
szultán maga sem tekinté soha meghódítottnak. Hívassék tehát egybe az
országgyűlés, terjesztessék elébe a kérdés, s ha elfogadtatik,
készíttessék arról a maga rendje szerint megerősített, szentesített,
kihirdetett és beczikkelyezett törvény.
Frangepán Orbán élénken ecsetelé a veszélyt, mely Buda elfoglalásával az
ozmán birodalmat fenyegetné. Ferdinánddal és V-dik Károlylyal egyesülne
az egész keresztyén világ, fegyvert ragadna Európa a Szent-Vinczent
foktól kezdve a meggyalázott Magyarország legszélső végváráig, s a
keresztes háborúk hosszú sora örökké megújuló, s végre győzedelmes
harczot vívna Budáért Buda falainál.
A török basák erre megjegyzék, hogy a szultán a magyarokat, ha
lázonganak, meg fogja fékezni, az európai hatalmasságoktól együttvéve
sem fél, s azután ezek Buda miatt egyesülni nem fognak, mert a sokkal
nagyobb Konstantinápolyért sem tették, s mert közöttük is olyan vallásos
szakadás van, minő a szunnitáké és siitáké, mi elfoglalja minden
idejöket.
Frangepán után Török Bálint akart szót emelni; de ekkor Rustán basa a
tanácsosoknak értésül adá, hogy időpazarlás volna minden további vita,
miután a szultán változhatlan akarata Budát elfoglalni.
Az urak ezután a divánból kivezettetvén, őrizet alá vétettek.
A basák pedig folytatták a tanácskozást.
*
Budán a janicsárok sátort emeltek a Szent-György terére, s onnan rendes
őrjáratok küldettek az utczákra, s a három várkapu egészen megszállatott
általok.
Különben a közlekedést nem gátolták, senkit sem támadtak meg, és az apró
ingerkedést, sőt a szenvedélyes nyilatkozatokat is békével tűrték.
Úgy látszott, mintha magokénak tekintenék a holnapi napot, s elnézésök
csak az előkészületek bevégzetlenségét árulná el.
Minden percz gyarapíthatá erejöket, s a mi most talán csak a közvélemény
kikémlésére tett kisérlet, utóbb a siker kezességeivel ellátva,
megállapított szándékká változnék át.
Valamint Gritti megöletésekor Szolimán elfoglalja Erdélyt, ha János
király 80,000 emberrel védelemre készen nem áll: úgy Buda szenvedőleges
magatartása felbátorításúl szolgálhat oly merényre, mely különben vagy
meg sem kisértetett, vagy elnapoltatott volna.
Így okoskodtak a bátrabbak.
A kevésbbé harczias hajlamúakat is szertelen ingerültségbe hozták a
török táborból elterjedt álhírek, melyek a gyermek-király
Konstantinápolyba vitetéséről és a tanácsosok legyilkoltatásáról
regéltek.
Nem csoda tehát, ha a polgárság dühét a magistratus csillapító
törekvései sem bírták biztos határok közé szorítani.
Ide járult még, hogy az ostrom alatt számos magyar katona hozatott be
őrizetül, s a vidék földbirtokosai közül a legtöbb családostul itt
keresett menedéket és nagy részben még most sem tartá czélszerűnek
falura költözni.
Ennélfogva tehát pezsgőbb, mozgékonyabb elemek is vegyültek a városi
lakosok közé.
Volt azonban a vízi-város legdíszesebb pontján, majdnem egyenlő
távolságra a bécsi s vízikaputól egy történeti nevezetességű
vendégfogadó, mely alapkövének letételétől kezdve két nagy pártra
szakította a polgárokat, s nevezetes villongásokra szolgáltatott
jelszavakat.
A város tudniillik a regálék jövedelmének emelésével akart üres
pénztárán segíteni. E végett a tervkészítők sokat törték fejöket és sok
szép megoldást gondoltak ki. A többek közt egy ide telepedett nürnbergi
kereskedő nagy hátránynak tekinté, hogy mind a bel-, mind pedig a
külvárosban léteznek ugyan számos csapszékek, melyek az utasok
kényelmére elegendő szobákkal s istállókkal vannak ellátva; de nincs
egyetlen helyiség is, melyben az üzlet és foglalkozás közt kifáradt
valódi polgárság pihenést és mulatságot találhasson, akár ünnepnapokon,
akár pedig a hétköznap azon részében, midőn már dolgát elvégezte, s
óhajtana beszélgetni, mulatni, társaival eszmét cserélni, s aztán lámpás
mellett magát hazakisértetni.
A városbíró, ki sor szerint magyar s hajlamainál fogva az újítások
barátja volt, megragadta e jó gondolatot, vásárlott egy telket, melynek
régi s kis épülete, de csinos kertje volt.
Tüstént lerontatá a házat, s annyira föllelkesíté a közönséget, hogy egy
tág és kényelmes vendéglő alapjaihoz a követ és meszet ingyen adták a
vagyonos polgárok, s ingyen hordották s rakták a napszámosok, kik
valószinűleg a kész épületben nem sok bort és pecsenyét reméltek
fogyasztani.
Fájdalom, a példás összhangzást megzavarta a vendéglő elnevezése fölötti
kora vita.
A németek _Vörösbegyű pinty_nek, _Tüskés disznó_nak, _Liliomos kert_nek,
_Fiait vérével tápláló pelikán_nak, vagy _Hét sváb_nak akarták nevezni.
A _Pelikán_, mint eretnekségre szóló eszme, általok is hamar
elvettetett. Hasonló sorsban részesült a _Tüskés disznó_ is; de a
_Pinty_et kedvelték az idősebb német polgárok, a _Liliomos kert_et
fiatal feleségeik, a _Hét sváb_nak pedig hatalmas felekezete volt a
vegyes közönségben.
Ellenben a magyar polgárok egyértelműleg nyilatkoztak a _Hét vezér_
mellett; mi a másik pártot hosszas vita után szintén egyértelműségre
birta, s elvetvén a többi neveket, megállapodtak a _Hét sváb_ban.
A vita kényessé vált a két hét szembetételével.
A magyar kinyilatkoztatta, hogy oda nem megyen, a hová a hét svábot
lefestik; a német hasonlólag nyilatkozott a hét vezér ellen.
De az erélyes városbiró nem törődve a pörpatvarral, kölcsön vett pénzen
is gyorsan építtette a vendégfogadót. Azonban az erőfeszítésnek, bár
mekkora, szintén van határa. S így történt, hogy midőn az épület
fedeléhez kezdettek, az év lejárt, s a sor szerint német városbiró
választatott.
Hogy döntse el a nagy pört az új előljáró? Ez vala a főkérdés, melynek
azért volt politikai fontossága, mert minden befolyását fenyegette a
közönség fele része.
Általában az új városbiró mérsékelt indulatú és leleményes eszű
férfiúnak tartatott, s e dicséretes tulajdonai most tűzpróbára tétettek.
Gyorsan fölemelteté a házfödelet, bevakoltatta, kimeszelteté a falakat,
s a két párt interpellátióira ugyanezen szavakkal válaszolt: – Kérem
alásan, legyenek türelemmel, mert kivánságok teljesül.
Egy szép reggelen pedig a czég-képre szánt fülkébe befesteté a nagy
tableau-t, s az ünnepélyes lakomára meghívta a város minden tekintélyét.
Az aggódóknak mondá: – Jőjjenek csak el, mert mind a hét ott van.
– Melyik hét?
– A kegyelmed hétje, – válaszolta.
Ily kétszínü biztatás felingerlé a kiváncsiságot, s a vendégek siettek
azon helyiség megtekintésére, hol lakomázni fognak.
A kik pedig legelőbb oda érkeztek, láttak a fülkében hét szép és férfias
alakot egészen eszményi öltözékben. A festvény alá pedig nagy betűkkel
ez vala írva: A hét magyar vezérhez és a hét német electorhoz:
– Ni, ni! mondá az egyik, – csakugyan ott van az úr hét svábja!
– És az úr hét vezére, – válaszolta a másik.
– Remek ötlet, – jegyzé meg a magyar.
– Okos megoldás, – szólt a német.
A később érkezők kikeresték a rajzon saját embereiket. Így példáúl, a
kit a német saxoniai electornak tartott, azt a magyar Örsnek hitte; a ki
pedig a német képzelődés szerint a brandenburgi elector volt, abban a
magyar Tuhutumot fedezte fel.
A nevek mind a két részről hagyományi hűséggel őriztettek és szállottak
át a régi vendégekről az újakra.