szavakkal és tekintettel üdvözlé.
– S nyomomra akadt az úrfi? Ez nagy ügyesség volt, miután magam sem
tudtam, merre fogok csavarogni.
Annyi lenéző gúny rejlett Barnabás száraz, hideg észrevételében, hogy
Elemér tegnapi szelid töltételei, melyeket reggel is megujított,
tűzpróbát állottak ki.
– Uram! – szólt, magán erőt véve, – én egyenesen Budára utazom, s bár
kedves meglepetésemre szolgál, hogy kegyelmedet ismét láthatom, e
szerencsére nem számíthattam, miután a bajnok úr utazási czélja előttem
oly ismeretlen volt, mint az enyém kegyelmed előtt.
Barnabás a csodálkozás miatt száját nyitva hagyta, s kereste a hangokat,
melyeket fogai között kibocsásson.
– Hu, hu, hát ki lesz már a Dora kisasszony udvarlója?
– Azzal nem szolgálhatok, ha csak kegyelmed vissza nem tér.
– Én? Hisz én a sarmasági táborba megyek, s onnan Budára. De mit is
beszélek? – tevé hozzá Barnabás arra az ötletre jőve, hogy Elemér csak
ámítja, s titkát fondorkodva kicsalta, – az úrfi sokkal nemesebb,
hogysem hitelt adjon szavaimnak. Szilágy-Csehen megvasaltatom lovamat,
ebédelek, s aztán visszautazom.
– Ma nem érkezhetnék haza.
– Fecskeszárnyakkal igen. Különben aligha.
– Gondolom, csak holnap délután látogathatná meg Deák nagyuraimékat?
– Ha tudniillik kedvem volna rá.
– Természetesen. S csak ez esetben kérném a bajnok urat egy szivességre.
– Engem és szívességre? – hüledezett Barnabás diák.
– Értesíteni akarom Deák Dániel uramat utazásomról, s igen lekötelezne
kegyelmed, ha levelemet kézbesítené.
– Úgy-e, az apákhoz írt levélbe nem szokás egy pár szerelmes sort a
kisasszonykák számára becsempészni?
– Legalább igen ritkán kerülhet elő ily eset, – válaszolta Elemér, a
diák bárgyúságán mosolyogva.
– S a büszke Deákéknál, kiknél az úrfi szolgál, úgy hiszem, soha.
Ekkor Barnabás nagy hahotával kezdett kaczagni.
– A levelet nem vihetem el, úrfi, ha, ha, ha! Küldje mástól, ha, ha, ha!
Én a sarmasági táborba megyek, ha, ha, ha! Az úrfi Budára, hi, hi, hi!
Két bolond összetalálkozott, hajtsuk meg magunkat egymásnak, s
gratuláljunk.
Ekkor Barnabás a mély tisztelet minden jelével háromszor borult a
nyeregkápáig.
– No, kár volt rovást készítenem az úrfiról. Tüstént ki is vetem a
zsebemből. Előkereste a fadarabot, s a porba dobta.
– Vegyünk közköltségen egy csörgő sipkát, s hordozzuk fölváltva.
– Megvallom, e kiadásra nem számítottam, – válaszolá Elemér.
– No, az úrfinak külön sipka kell, s én másutt keresek felezőt.
– De hát miért tart a bajnok mindkettőnket őrültnek?
– Tüstént megmagyarázom. Az öreg Deákok orrolták Dora kisasszony iránti
vonzalmunkat, s hogy föl nem ötlő módon túladhassanak rajtunk, háborúba
küldnek. Míg minket az ellenség lekaszabol, összeaprít, lánzsára szúr,
buzogánynyal ver agyon, pisztolylyal, mordálylyal, karabélylyal,
mozsárral, petárdával, kartácscsal, szakállas ágyúval és bombával a
levegőbe röpít, ízekre lődöz, porrá tör, addig majd akad Dora
kisasszonynak szemenszedett udvarlója, kivel a dölyfös várban senki sem
szégyelheti meg magát, s a kit Dániel és István őkegyelmék hetykén
fognak fiauramnak nevezni. Úrfi, ez az oka a mi katonáskodásunknak.
Kikaptak rajtunk, megcsúfoltak bennünket, de azért, mint látom, büszkén,
negédesen billegünk odább, mintha nem is rajtunk történt volna ily
pironság.
A diák gyanakvó természete még a felhőtlen és tiszta kedélyű Elemérre
sem tévesztette el hatását. Egy perczig lehetségesnek tartotta, hogy
Dorka nem a maga fejéből tette, a mit tett, de józan értelme és nemes
szive hamar visszautasítá e méltatlan elővéleményt.
– Volna csak az úrfi, – szólt Barnabás, arczán a bosszu és ábránd
kifejezésével, – volna csak oly indulatú mint én, akkor tudnék valami
czélszerűt javasolni. Menjünk vissza, raboljuk el Dorát, s midőn az
erdők rengetegében többé senki sem kisérheti nyomunkat, küzdjünk meg
egymással, míg valamelyikünk elhull, s az élő vegye el nőül a rableányt.
Elemér megborzadt.
Barnabás, mintha feleletet várt volna, egy hosszú perczig hallgatott, s
azután folytatta.
– Kegyelmed lágy nevelést kapott, de nekem még a bölcsőm is tüskékkel
volt kirakva. Míg te a henye törököknél szőnyegen heverészve pengetted a
lantot s ittad a sorbetet, én házról-házra jártam az alamizsnáért, s az
út szélein aludtam el, verőfényen, zivatarban; pedig apámnak várai
voltak. Neked kerítőnő ez élet, ki élvekre csábít, nekem hóhér, ki
naponként keresztfára feszít. Én mielőtt a táborba mennék, bejártam
azokat a helyeket, hol legtöbb igazságtalanságot szenvedtem; te ez alatt
hihetőleg a mosolygó szerencse számára üdvözlő dalt készítettél. Mi
közünk lehetne tehát egymáshoz? Ne vegye az úrfi komolynak javaslatomat.
Barnabás diák nem ad és nem fogad el tanácsot. Szilágy-Csehen túl
különválik útunk, s nem fogjuk vitatkozásainkat tovább folytathatni. Az
úrfit kiűzték házokból Deák uraimék, mint az ölebet, engem mint a
komondort, s ha az egyik a megszégyenítésen mosolyog, a másik pedig a
fogát vicsorítja, csak saját természetét követi; legrosszabb volna, ha a
két kutya bosszúságában egymást marná meg. Ezt, kedves úrfi, ne tegyük
mi.
– A kegyelmed hasonlítása rám nézve kevéssé hizelgő ugyan, de a mi a
kérdés lényegét illeti, az ellen semmi kifogásom.
Elemér alig birta már fékezni indulatait, midőn udvarias hangon e
megjegyzést koczkáztatta.
Ha a diák hóbortosságáról nem lett volna meggyőződve, ha nem nyomná az a
tudat, hogy titoktartása miatt kénytelen Barnabást valódi helyzete felől
ámításban tartani, akkor hajótörést szenvedne a szelidség és kimélet,
melyre magát elszánta, akkor utitársa goromba és ingerlő modorán haragra
gyúlna.
Így érkeztek Szilágy-Csehbe.
A korcsmában alig volt hely, hová lovaikat kössék.
Hangyabolyként nyüzsgött az udvaron a sok kardos és tarsolyos egyén.
Egyik a táborba siet, a másik haza.
– Nincs többé tábor, – erősíték többen.
– Mi oda megyünk, minket oda küldöttek, – kiabálták szintén számosan.
Elemér, mint élénk és nyugtalan kedélyű ifjú, tudakozódni kezdett;
Barnabás, mint a világra keveset hajtó férfiú, meglesve az alkalmat, egy
üléséből fölkelő huszár helyét a bormérő-szobában gyorsan elfoglalta és
irigykedő kitartással evett, ivott.
– Csakugyan igaznak látszik, – súgá neki a mindenről értesült Elemér, –
hogy a szultán már Belgrádon van.
– Mi közöm hozzá. Legyen, a hol neki tetszik, – szólt Barnabás
félvállról.
– De attól tartok, hogy a sarmasági tábornak kegyelmed hült helyét fogja
találni.
– A mennykőbe! hát még erről is lehet szó? Hát én egész életemben
kezdőbetüket fessek és a kolostor konyhaköltségeit jegyezgessem? Most
először kaptam állapotomhoz méltó ruhát s visszaadjam-e Deák uraiméknak?
Most először van ezüst tallér és arany forint zsebemben s megfoszszam-e
magamat azoktól? Hombárral volt atyámnak kincse és lábatlan marhája.
Koldus legyek-e örökre, csak azért, hogy Sarmaság környékén a magyar
urak nem gyújtanak tábortüzet, nem feszítik ki többé a sátrakat? Az úrfi
természetesen ajánlani fogja, hogy menjek haza henyélni, mert a mely
tett engem árnyékba helyez, az kegyelmedet emeli! Úgy-e, takarodjam
haza?
– Épen ellenkezőleg, a lovag úrnak Budára kell velem jönni.
Barnabás gyanakodó tekintetet vetett Elemérre, s már úgy rémlett előtte,
mintha mégis czélszerűbb volna Dorka néni és a kolostor védszárnyai alá
visszatérni.
E közben az ivószobában és az udvaron oly zaj és tolongás támadt, hogy
egyik a másik szavát többé nem érthette, s a korcsmáros ijedten
tekintett hol az asztalra, honnan a vendégek tünedeztek, hol az eresz
felé, hol a jászol mellől a lovak kötőfékét kezdték oldozgatni.
– Jemini! mi lesz belőlem? Fele fizetés nélkül megy el? Azt gondolják,
az ellenség földén vannak. Itt a sok étel! Uram Krisztus! ki fogyasztja
már el? Verte volna meg az Isten a beste fiát, hogy miért nem jött egy
órával később! Leölettem a tulkot, egészséges volt, csak a nyelve töve
fájdult meg, s most a nyakamon marad, mintha esett marha volna.
Fizessenek kendtek legalább két polturát fejenként, azután szerencsés
útat kivánok. Nem adtam én csigert, hallják kendtek, s nem is kútból
merítik a bort; több kell hozzá, mint vályu, veder és kútágas. Jemini!
már szállingóznak ki a kapun! Hallják, atyafiak! kik nem tartoznak a
mezei hadakhoz, személyenként fizessék meg a két polturát. No, hát nem
világos, a mit mondok? Adjon a kezembe minden ember két polturát, aztán
szerencsésen utazzék tovább.
Barnabás diák csipőire tett kezekkel hurrogott és röhögött a korcsmáros
rimánkodásain.
Elemér a közbejött zavar okát, a hírnököt kereste föl.
Ez ugyanazon vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniség, a kit a
vendéglátó várban már alkalmunk volt megismerni.
Hivatalos készséggel, s majdnem a közkikiáltó magatartásával értesíté
Elemért, hogy Jahja-oghli, a szemendriai basa és Ulama, a boszniai
vezér, nagy haddal érkeztek Buda alá; Ferdinánd fővezére, Roggendorf,
már tökéletesen elvesztette a fejét, s azt sem tudja, merre fusson. A
sarmasági táborra tehát nincs többé szükség, s annyival inkább, mert
Szolimán császár tengernyi erővel közelít Nándor-Fehérvárhoz, és
rövidebb idő alatt mehet, ha kegyelmes szándoka az volna, Bécs kapuihoz,
mintsem az erdélyi sereg, melynek még csak igen csekély része gyűlt
össze, derekas haddá gyarapodhatnék.
– S most kegyelmed a táborba sietőket visszatéríteni küldetett? – kérdé
Elemér.
– Nem fáradnék el ily munkában tizedrésznyire is így, mint midőn a
vitézlő urakat részvételre kellett nógatnom; de most a Zsibóra, Egregyre
és Drágra menetelen kívül más megbizásom nincs. Drágból betekintek a
derék Deák István és Dániel nagyuraimékhoz is, mert a multkor szívesen
fogadtak, s tudom, hogy a várkaput most sem csukják be az orrom előtt.
– Ez esetben, kérem, adjon át egy levelet Deák Dániel uramnak.
– Szívesen; de majd csak a jövő szombaton mehetnék hozzájok.
– Négy vagy öt nap nem okozna semmi hátramaradást. S mikor indul innen
kegyelmed?
– Mihelyt abrakoltattam.
Elemér leoldá a nyeregkápáról táskáját. Egy papirdarabot göngyölgetett
ki, s késével ketté vágta.
Barnabás diák találgató figyelemmel méri az ablakból a künn történteket.
Arczán hol gyanu, hol fájdalom látszik. – Mindennek számára, gondolá
talált a véletlen egy lényt, a ki osztozzék örömeiben, bánatában. Még a
hiábavaló lantos is, ámbár a várból csak úgy távoztatták el, mint
engemet, levelet akar írni. Vajjon kinek?… Én senkit sem értesíthetek
állapotom felől. Csak egy vén banya könnyezne, ha meghalnék, s annak is
a szeme nem szebb a fülesbagolyénál, s testének rútságából csak az
hiányzik, hogy tolla nincs.
– Bajnok uram! – szólt a belépő Elemér, – a hírnök fel akarja Deákékat
keresni, hoztam kegyelmed számára papirost, ha levelet akarna írni.
– Kinek, lantos uram, ugyan kinek? – kérdezte nehezteléssel Barnabás. –
Talán Dorának? de fogad-e el az titkon kegyelmedtől vagy tőlem szerelmes
leveleket?… Deák uraiméknak? Hisz ha azt jelentem, hogy még nem tört ki
a nyakam, sajnálni fogják. Dorkának? hisz a szegény balgatag asszonyt
már eddig alkalmasint értesítették a zárdából elszökésem felől s a
várnagy kikötötte, hogy én ne firkáljak neki. Ha meghal szomorúságában,
Deák uraimék lelkén ragad. Bánom is én.
– Hát Dorka nem tudta a bajnok távozását?
– Alig képzelem, ha valamelyik czigány nő meg nem jósolta.
– S Deákék kivánsága volt az eltitkolás?
– Ezért kaptam tőlök lovat, pénzt, pánczélt.
Elemért kellemetlenül lepte meg Barnabás fölvilágosítása. Oldhatatlan
rejtélynek látszott, hogy őt Dorka, és a Dorka rokonát Deákék titkon
küldötték a táborba. Tudta, hogy a vén asszony csak nagy áldozatokkal
vihette ki tervét, s a Deák-család sincs oly fényes vagyoni helyzetben,
mely könnyűvé tehetné egy önkéntes gazdag fölszerelését. S ha a
hazafiság ösztönzé István és Dániel urat ily erőfeszítésre, mi szükség
volt azt Dorkától titkolni? S ha Dorka ellenezte az unokaöcs
katonáskodását, nem volt-e gyöngédtelenség őt rászedni? S nem
bizonyos-e, hogy a fegyverhordásban járatlan Barnabás helyett félannyi
költséggel sokkal alkalmasabb egyént lehetett vala szerezni?
E gondolatok Elemért a féltékenység örvényébe sodornák, ha szeme előtt
nem állna Barnabás mindazon tulajdonokkal, melyek a
szeretetreméltósághoz legkevésbbé hasonlítanak. De minthogy önhízelgés
nélkül is hinnie kellett a nagy különbséget, mely őket egymástól
elválasztja, fölhagyva a rejtély hüvelyezésével, néhány sorral értesíté
Deák Dánielt távozása felől, bocsánatot kér tőle és István úrtól, hogy
engedelmök nélkül ment a zászló alá, s megnyugtatásukra becsületszavát
adá, hogy Izabella királyné jogainak védelmére semmi veszélytől
visszadöbbenni nem fog, s minden törekvése Buda várába jutni, hogy
Werbőczi Istvánnak, ki őt a török rabságból kiváltá, hű szolgálatára
szentelhesse egész életét.
A levelet térden írta meg s kardmarkolatának gombjával pecsételte le.
Midőn a hírnök az iratot tőle átvette, Barnabás diák a sisakot fejére
tevé és a vállrojttal leszorítá.
– Ideje már, hogy induljunk, – szólt Elemérhez. – Én Székelyhíd felé
veszem utamat, s ha az úrfi még nem jöhet, ott fogom beérkezését
megvárni.
– S tehát a lovag csakugyan nem tér vissza?
– Szerződésemben ez van írva: «Barnabás diák uramat a sarmasági táborba
küldjük, hogy alkalma legyen Buda ostrománál megkülönböztetni magát».
Ebből önként következik, hogy küldőim a «magam megkülönböztetésére»
vetették a súlyt, nem pedig a sarmasági táborra, s nekem magamat meg
kell különböztetni, vagy a pénzt, ruhát és lovat visszaadni. Ámde a
pénzből már annyit költöttem, a mennyit saját zsebemből ki nem
pótolhatok; a pánczélt és lovat pedig megkedveltem. Ebből önként
következik, hogy meg kell magamat különböztetni, úgy a hogy nekem
tetszeni fog, miután erre nézve a szerződésben semmi kötelező utasításom
nincs.
– A megkülönböztetésen vitézséget szoktak érteni.
– Ha Debreczent fölgyújtanám, azzal is megkülönböztetném magamat; ha
valakit úgy gyilkolnék meg, mint valaki atyámat, az is úgy
megkülönböztetne a többiektől, mint húsevő természete a hiénát a
nyúltól. Egyébiránt elfogadom a megkülönböztetés értelmezéseül a
vitézséget.
Elemérnek nem tetszett a szerződés ily magyarázata, feledve tehát
éhségét, szomját, sietett lova után, hogy a diáktól el ne maradjon.
Midőn úton voltak, mondá:
– Ha Jahja és Ulma basa össze is kötötték magokat Izabella királyné
seregével, Roggendorf nem fog hamar tágítani, s remélem, számunkra is
marad kitüntetési alkalom.
– A hol három sereg csatázik, ott könnyen kap két katona helyet a sorba
állásra, s czélt, a hová golyóját irányozza.
– Számunkra csak egy sereg létezik, az Izabella királynéé, – válaszolá
Elemér.
Barnabás tarsolyából pecsétes levelet vőn ki, s előbb megnézegetvén,
átnyújtja a lantosnak.
– Izabella királyné nevét sehol sem találom. Olvassa el az úrfi is.
– Csak nem hiszi a lovag, hogy Deák István és Dániel uraimék a
Roggendorf táborába küldötték volna?
– Hát a törökökhez?
– Önként értetik, hogy kegyelmedet azért fegyverezték föl, hogy védje a
Zápolya házát, melynek ők oly hívei, mint rokonuk, a hatalmas Werbőczi
István.
– Melyik pontja ez a szerződésnek? nézze meg jól az úrfi. Hol van
említve a Zápolya-ház és Werbőczi? Hát nem lehet-e az embernek magát
megkülönböztetni Szolimánnál, Ferdinándnál és Zápolyánál egyaránt? Ha a
várnagy föltételhez kötötte vitézségemet, miért nem közölte azt velem?
miért hagyta szabad tetszésemre a választást? Hát a németeknél, hát az
ozmánoknál nem harczolnak, nem ölnek, s nem lehet-e valaki nagyobb
harczos, nagyobb ölő, mint mások? Ha Deák uraimék azt akarták, hogy a
németet, vagy törököt s ne magyart lőjjek, miért nem tették ki a
szerződésbe? Midőn valaki conventio mellett erdőmestert és vadászt
fogad, azt mondja-e, hogy csak bölényt ejtsen el s nem medvét, csak
szarvast s nem dámvadat, és csak rókát s nem borzot? Ki akarom magamat
tüntetni, s ha e miatt könny csordul ki a két vén ember szeméből, mit
bánom én? Készítettek volna okosabb szerződést.
Elemér most érzé először, hogy sokkal kevésbbé hóbortos, mint megromlott
emberrel van dolga. Szédelgett, midőn rágondolt Deákék könnyelmű
tettére. Erősen elhatározta, nem tágítni Barnabás mellől, s ha
szellemével, erélyével, szívességével, kegyvadászatával, önlealázásával
sem adhat e vad jellemnek becsületes irányt, inkább kész leend a
legszélsőbb végletekre is, mintsem azon általa tisztelt háznak, mely
annyi jótéteményekkel halmozá, meggyaláztatását eltűrje. Most érzé
először igazán, hogy Dora kezének elnyerhetésére érdemessé teheti magát;
s most sejté a merengő lélek mélabús jóslatával, hogy nem a táborzaj,
nem az ágyúzörej, nem a küzdők fegyvere a legnagyobb veszély, melylyel
őt végzete fenyegeti.
VII.
Dani bácsi az óriási almafa sötét árnyékában ült.
Azon almafát értem, melynek töve mellől Dora a tavasz kezdetén a
legszebb ibolyát és császárszakállt kötötte bokrétájába.
Most már melegebb napok járnak, s még az árny is hő.
A nagyuram oldalánál öreg várnagyunk görnyedt, félig nyitott szemmel.
Kőművesek bontogatták a megszüntetett szerzet jószágigazgatói lakát,
hogy építéshez foghassanak, s Dani bácsi a várból még az ebédet is a fa
alá hozatá, mert látni akarta, mint alakul éppé és csinos külsejűvé az a
ház, melylyel Barnabás diák eltávolításáért akará Dorkát a két testvér
vigasztalni.
– Csak ne ölnék meg a németek!
– Futni fog előlök, jó uram!
– De ha utána fut a golyó.
– Különb ember is halt meg a hazáért, mint Barnabás diák.
– De senki sem sírt úgy, mint a hogy Dorka őt siratná, s úgy sem
átkozódott.
A várnagy mintha Dani bácsi talpra esett megjegyzésén elmélkedni akarna,
egészen behunyá szemeit és lassan lógatta fejét.
Kövek rohantak le.
– Íziben foly a munka, várnagy koma!
– S nagy lármával.
– A mesteremberek meg akarják érdemelni kenyeröket.
– Ki is kapják szalonnástul, borostul.
– Csak a pénz a bökkenő!
– A pénztől magam is tartok, – sóhajtá a várnagy.
– Régen jobb idők voltak;… de még él a híres rokon, a nagy Werbőczi
István.
– Annak is van hová adja forintjait.
– Elhajtják Buda mellől, atyámfia! a németet, s a marschallus
campestrisnek sátrát hatalmokba ejtvén, találnak ott drága
ezüstmarhákat, margarétákat és vert aranyat.
– Ha találnának is, nemzetes uram! Török Bálint hordja el, vagy a frater
Martinuzzi.
– Az igaz, hogy a nagy Werbőczi Deák-családból származván és a mi
águnkkal legközelebbi vérviszonyban lévén, abhorrescálni látszik a
gazdagságot. No de jó az Isten, s ha úgy akarja, Dorka asszony számára
szép házacska fog itt emelkedni, és még a konok Barnabás diák is ránkor
nélkül fog nevetni azon furcsa ötleten, hogy mi őt fegyverhordásra
csábítottuk.
Míg Dani bácsi ezt beszélte, a domb horpaszán, honnan egy ösvény az
építés alá vett ház kapuja mellett vezet a vár felé, valami mozgó
feketeség tűnt fel, melyet most a sűrű faágak eltakartak, majd a
verőfényesebb rés a szem elébe vont.
– Alighanem barátkalap, – szól a várnagy, ki először fordult figyelmével
arra felé.
– S alighanem barátcsuklya, – mondá kényelmetlen találgatással Dani
bácsi.
– Már a fehér kötelet is kivehetem.
– Valóságos minorita a szomszéd kolostorból.
– És felénk tart.
Az egyén, kiről a vitatkozás folyt, a mély völgyösvényen oly ponthoz
ért, honnan a csalit és árok közül csaknem egész tomporáig kilátszott.
– Az a boldogtalan pater, – szólt megszeppenve Dani bácsi, – bizonyosan
Dorka asszonyhoz megy, hogy Barnabás eltávozásáról értesítse.
– Talán csak a káplánt látogatja meg.
– A szeme sem úgy áll, – valami konokságon töri a fejét.
– Hisz a szemét, nemzetes uram, még nem lehet kivenni.
– Hiában, koma, én csak rosszat sejtek.
Dani bácsi a kapu elé sietett, utána a várnagy.
A pater nagy lélekzések közt és bár lassú, de nagy léptekkel közelge.
– Ez biz’ az alamizsnás.
– Tulajdon maga a híres Florián pater, ki tollkésével szenteket farag, s
ha a zárda szekerére ül, alig halad két falun át, s már minden
tarisznyát teletöm összekéregetett sajttal, csibével és sonkávál.
– Hej! pater Florián, hova olyan gyorsan? – kiáltá Dani bácsi teli
torokkal.
– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Domine spectabilis, én bizony épen
a kegyelmetek várába sietek.
– S nem állna meg egy szóra?
– Akár kettőre, nagy jó uram!
– Csak azt szeretném tudni: mi járatban fárad hozzánk?
– Barnabás diákot kell a néneasszony mellől haza kergetnem.
– Soha se fáradjon, pater! Jó helyt ül az, a ki rokonainál ül.
– De, kérem alásan, Barnabás diák távolléte máris sok hátramaradást
okozott a kolostorban.
– Nem szorulnak tisztelendőségtek ő reá.
– Azt csak mi tudjuk, hogy igen. Miatta minden kezdőbetű hetek óta
ruházatlan, vagy csak félig van felöltöztetve; pedig már legalább
kétharmadának egész mundurban kellene lenni. A nagy Á, a mi a testit
illeti, eléggé elláttatott ugyan czirádákkal és színezéssel, de fölötte
az ékezés czímere hiányzik, pedig szarvasfőt kellett volna képeznie. A
fő kész is, de, me hercle! csak az egyik szarv van meg, a másik teljesen
hiányzik. Ez nem maradhat így. Szégyent hozna a kolostorunkra. Hát aztán
a szegény E betű, melyre különben büszkék vagyunk, hogy járt? Felső ágát
szépen borítják be a tiltott alma levelei és gyümölcsei, s csak az volna
még hátra, hogy derekán csavarodjék fel a kigyó, és dugja ki arczát a
lombok közül. De hát ott van-e a kigyó? A henye diák csak üres helyet
tartott számára. Már most kérdem, domine spectabilis, hol tehát az
eredeti bűn, az embernek természetes hajlama a rosszaságra?
– Az egész világon, pater.
– De nincs a mi kolostorunkban, s épen ez a baj. Meg is mondta a
gvardián, hogy e miatt három napig tartja kenyéren és vizen Barnabás
diákot.
– No már azt csak ne tegyék, tisztelendő uraimék. Jobb lesz
kiegyenlíteni a dolgot, hadd maradjon Barnabás pár hétig még a nénjénél,
s íme én kötelezem magamat, hogy az egész folyó éven ingyen makkoltatást
engedek erdeimben a szerzet minden sertésének, s a templom szegényei
számára a jövő vasárnap, minden levonás nélkül, két magyar forintot
szolgáltatok át kegyelmeteknek.
– Nagyra becsüljük a vitézlő úr grátiáját, azonban nekem szoros
kötelességemmé tették előljáróim, hogy Barnabás diákot rögtön
visszahozzam.
– De tud-e tisztelendőséged másfél ölet ugrani?
– Már arra nem ajánlkozom.
– Akkor hát három napig vendégem lesz. Mert nálam most igen vígkedvű
urak és asszonyságok vannak, kiknek csak az a hibájok, hogy útra
készülnek. Ezt megtudván, várnagyomnak utasítást adtam a dobogó tüsténti
fölvonására. S majd meglátom, ki tud átugrani a várárkon. Mert, úgy
segéljen, különben három nap és három éjjel nálam fog danolni, tánczolni
és serleget üríteni. Siessen, várnagy uram! Kísérje a tisztelendőt
szerény házamba és mihelyt átlépett a hídon, tüstént vonassa föl azt.
– Induljunk, pater! – szólt a várnagy.
A jámbor szerzetes nem volt ellensége sem a dalnak, sem a bornak. Vonta
is ezer incselgő kép a vár felé; de a gvardián szigorú arcza, mely most
az ő szeme előtt lebegett, komolyan inté: – Ne menj Florián a kísértet
elé, mert még inkább megfenyítelek, mint a csavargó Barnabás diákot!
– Ha a spectabilis a dobogó felvonásától el nem akar állni, akkor szíves
igéretei felől értesíteni fogom előljáróimat, s Isten kegyelmével
ezennel visszaballagok a kolostorba.
Dani bácsi szabadon lélekzett, mihelyt a pap neki hátat fordított.
– Most szerencsésen megmenekedtem a bajtól; de, várnagy komám, ezentúl
kendnek lesz kötelessége oly elmés módot találni ki, mely a papokat a
vártól és Dorkát a zárdától távol tartsa mindaddig, míg a ház felépül.
Isten őrízzen attól, hogy a vén asszony fölfedezze tettünket. Ha
Barnabás elmaradása nyugtalanítani fogja, kend meséljen neki czifra
dolgokat. Irtózom Dorka könnyeitől, kétségbeesésétől, megőrülésétől… és
nem tudok hazudni. Legfölebb Florián pátert hitetném el… Dorkának
hiúzszemei vannak és Barnabást fiaként szereti. De menjünk már haza,
mert Pista bátyám zsémbelni fog hosszas kimaradásunkért.