A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy díszruhás
főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék ezzel a
maszatos szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára
támasztva.
– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal
ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.
– És ki az a Marschall?
– Az egy zenész.
A főhadnagy a fejét csóválta.
– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este
jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.
– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.
Kinézett az ablakon. A szoba homályából erre a kemény hangra kissé
sértődötten jött a felelet:
– Hát akkor nem mondok semmit.
– És milyen ember ez a zenész?
– Az kérem? Tudja Isten. Egy kis göthös.
– Göthös?
– Hát olyan vézna. Mazna ember, úgy mondják nálunk. Együtt vannak egy
hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami
írások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.
– Köszönöm.
Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán úgy ment át, mintha sáros
uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.
– Szép szőke ember – mondta a vicziné.
A házmesterné vállat vont.
– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz.
Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap írt neki
Brassóból.
A viczinének, hiába, tetszett a katona:
– Szép tőle, hogy visszajött – mondta.
A mikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a
házmesterné bekopogtatott Klárihoz:
– Tudja-e, Klári kisasszony, ki volt itt?
– Kicsoda?
– Az Andor.
A leány a szivére tette a kezét:
– Az Andor? A katona?
– Az.
Hallgatott hosszu ideig, aztán halkan mondta:
– Jó. Kimehet, házmesterné.
Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy kis porontyot,
aztán kikészítette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a
klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon
sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, a mikor
lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:
– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne jőjjön vissza soha többé, mert
akkor mi lesz a négy kis gyerekből?
Másnap este szinház-időben, tehát a mikor a kis Marschall nem volt
otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár
kisasszonyhoz:
– Megint itt van az Andor.
A kisasszony nyugodt hangon kezdte:
– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jőjjön többé, hagyjon engem
nyugodtan élni…
Csak itt esett le a hangja; a többit már egészen halkan tette hozzá:
– … mondja, hogy a Marschall úr a férjem, hogy hagyjon békében…
Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett
ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall most ül a
zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta,
miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül
szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.
Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos örömmel ujságolta, hogy
megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell
valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal
is ette a hideg vacsorát s minden falat után hű tekintettel nézte
Klárit, a ki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott
fejjel.
– Hol veszek pénzt, hol veszek pénzt? – sóhajtotta a fiú.
A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált
Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.
– Kukukk – selypítette – van pénz!
És kihúzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy
harmadik tizest…
A leány elbámult.
– Honnan?
– Hát mire való a posta-takarék? He?
Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta
titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske.
– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de
olyanformán, mint a hogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a
lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.
Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a
gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és
aludni tért.
A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt
arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, a ki úgy jött-ment,
hogy nem is látta, nem is hallotta, így némán és láthatatlanul is
felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé,
föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer
elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a
házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a
bizonyítványokat, tetszett magának, a mint megtartja a szavát és elveszi
a szegény leányt, a kit évek óta szeret. De a milyen vigan ment el,
olyan szomoruan jött haza úgy hat óra felé. Leült az asztal mellé és egy
szót se szólt.
– Valami baja van? – kérdezte a leány.
Fölnézett rá, mint valami felsőbb lényre, a ki oly sokkal szebb, jobb és
okosabb, mint ő.
– Én nagyon szerencsétlen ember vagyok – mondta lassan ejtve a szót…
– Ugyan miért csacsi bácsi?
– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy
katonatiszt, a mikor én a szinházban vagyok.
Óh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a
gyanunak. De egyszerű ember volt és a szíve összefüggést talál a katona
meg e leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt, úgy, a hogy érezte.
A leány fölemelte a fejét:
– Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jön?
Marschall szégyenkezve hajtotta vissza tenyerébe a homlokát.
– Nem akarom…
– Hát mit akar ezzel mondani?
Alig hallatszott, a mikor felelte:
– Én nem tudom, mit akarok mondani.
Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte,
hogy az ujjai egymáshoz ütődnek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön,
csak ne jönne, éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak
gondolatban: «Édes, szegény, jó, drága Marschall.»
Beesteledett. Hosszú csönd után bágyadtan kérdezte Klári:
– Ma nem megy a szinházba?
A klarinétos még mindig úgy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy
kicsit erősebb hangon mondta:
– Nem.
Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett
dobogni a szíve. Félénken jó későre kérdezte:
– Bohózatot adnak?
A klarinétos mozdulatlanul ült a helyén:
– Nem.
Türelmes, okos asszonyok kérdezik ilyen félénkségszínezetű hosszú
időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt
az újabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:
– Hát?
És most történt először, hogy Marschall keményen felelt:
– Hát mégse megyek.
Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Úgy érezte, hogy
nincs vér a fejében, könnyű volt az agya, szédült.
Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, úgy ültek némán a
sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón
kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:
– Mit akar?
A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira.
Ez ordított:
– Mit akar? Ki van itt? Katonatiszt van itt?
– Igen kérem.
Marschall egyet tágított a gallérján az ujjával; egyszerre nagyon hideg
és nyugodt lett a hangja:
– Hol van?
– Kint kérem.
Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, föltett sapkával.
Marschall elébe állt és meghajolt:
– Kit tetszik keresni?
A katona szalutált és ártatlanul kérdezte:
– Itt lakik, kérem, Lázár kisasszony?
– Itt.
– Lehet vele beszélni?
Marschall zsebretette a kezét:
– Nem lehet – mondta nyugodtan.
A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a
diskurzust:
– Uraságod talán rokona?
– Ahogy vesszük.
A főhadnagy arczáról eltünt az udvarias mosoly. Hirtelen elkomolyodott.
– Akkor tévedtem, pardon.
Szalutált és kiment. Végigpöngött az udvaron a sarkantyuja és Marschall
még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. Valami
kiolthatatlan keserűség ette magát a szívébe. Nem tudott mozdulni arról
a helyről, a hol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a
térde. Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte,
hogy keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se
történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett
vége. Bevánszorgott a szobába, a hol mozdulatlanul állt a menyasszonya.
Az első székre, a mely útjába esett, leült.
Hallgattak. Az első hűvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy
csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt
és melléhez szorította a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a
szemét.
Nagyon sokáig maradtak így, aztán megszólalt a kis klarinétos:
– Lefeküdtek már a gyerekek?
Klári szinte súgva felelt:
– Le.
Most megint hallgattak. Aztán megint megszólalt a kis klarinétos, de
most már fojtott hangon:
– Klári, szeretsz te engem?
Csöndesen mondta a lány:
– Nagyon szeretlek, mert…
Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen
összeszorította a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.