Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után
bekisértük a városba a hölgyeket s a mikor a kapu előtt magunkra
maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk
ki a városligetbe, a hol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s
tíz percz mulva künn voltunk. Az úgynevezett vurstli azt a benyomást
tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás
idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett
forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a
sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a
mindenféle színű lámpák közt, a szines fényben ragyogó ringlispilek
körül negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez
az éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben egy hely se maradt üresen. Az
asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a
mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak,
nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket s ebben a nagy
zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut
vaskocsija, tele visítozó cselédleányokkal.
És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a
frissen szedett virágot s a hűvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az
illattól.
Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett, a
mikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.
– Ne mulaszszák el az urak – mondta – mert ilyet még sohase láttak.
Azzal megint ordítani kezdett a lassan vonuló tömeg felé:
– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás!
Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres
pallosával többször ellensége felé suhint! Első hely húsz, második hely
tíz, harmadik hely csekély öt krajczár!…
Megint felénk fordult:
– Tessék, urak, nem fogják megbánni.
Bementünk a panoptikumba, a melynek utolsó termében volt a
szerecsen-csoport színpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a
lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágú gázlámpa alatt volt a
pódium, ennek a szélein ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra
mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a
falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy
öreg úr szívta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy
baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, a ki a katona
vállára hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt s
ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány símára fésült fején.
Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a
füst már tűrhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne.
Egy czilinderes úr járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az
első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és
kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is
felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.
Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomorúan sovány. Meg lehetett
számlálni a bordáit s a lába mintha fekete csontból lett volna. A karja
volt a legvékonyabb. De a szeme tűzben égett, fehéren világított ki
fekete arczából.
– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, a kik már ismerték. Egy idő óta
népszerű volt a ligetben.
Ő is mondta:
– Abdallah, – és mosolyogni próbált hozzá.
Már fullasztó meleg volt a teremben s a mi még kellemetlenebb, nem volt
elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték.
Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét.
– Aj de randa – mondta a katona, mint a ki rút látványra ébred.
Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német
szót.
– Hová való? – kérdeztük.
Száraz kezével nagyon messzire mutatott és mondta:
– Afrika, Afrika.
Szomorúnak látszott s önkéntelenül is megkérdeztem tőle:
– Miért nem megy vissza?
– Nincs pénz – felelt.
Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a
német, a ki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért
is – mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy
lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem
vették fel sehova. Úgy beszélt az állatkertről, mint valami nagy
akadémiáról, a hová nehéz bejutni, a hol lenni dicsőséges és jó. Itt
éppen volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.
Kelletlen mozdulatot tett a kezével, a mikor róluk beszélt. Ezek nagyon
másodrangú szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére
mutatva rekedt hangon mondta:
– Krank… Krank…
Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább
ment, vállára húzta a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét
– és furcsán emelve lábát másfelé lődörgött.
– Abdallah, Abdallah, – kiabálták túlnan a suhanczok. Balról is hívták.
Abdallah népszerű volt.
Megint csöngettek s a czilinderes úr a pódiumra lépett.
– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte – s rövid, betanult beszédben
elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.
Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a
dob és egy bánatosan rikító síp, a mely mindig ugyanazt a három-négy
hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomorú
egyhangúság, a mint a két, más-más hangra hangolt üstdob kongott s a
messzi síkokra szóló síp vinnyogni kezdett. Észre se vettük, már
tánczoltak erre a zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a
rángatozó, csoszogó, alig-alig forduló tánczon. A négerek járták,
komolyan, nem hederítve semmire.
A táncz után következett Abdallah száma. Ezúttal borzalmasnak igyekezett
látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas
ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a
fegyvertánczot.
– A hadi fegyvertáncz! – jelentette Weisz Vilmos úr.
Abdallah nagyot csapott a pallossal pajzsára s torokhangon kiabált,
hadarva az ő nyelvén, a mely tele volt _á_ és _r_ betűvel. Különös
ritmus szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a
pajzsot, egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, a hol ez a nagy
csont ugrált rajta, színlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban ordított,
a pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta.
Hátul sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, sipoltak s
mindez ugyanarra a sánta ritmusra ment, a mire Abdallah tánczolt.
Láttuk, hogy fogta a mellét és folyton köhögött.
– Nem bírja ezt a klímát – mondta Weisz Vilmos úr.
A klímát nem bírta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot
és ordított, a mikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerűen mulatott,
nevetett, tapsolt s folyton ordította a nevét:
– Abdallah! Abdallah!
Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah s már úgy látszott, hogy a
tánczot se bírja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje
le-lecsuklott a mellére s a karja alig bírta a pallost. A toporzékolása
is mindegyre kisebb térre szorítkozott, végre már csak egy helyen
emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre
végigesett a dobogón, nagyot zuhanva.
Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy
csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett.
Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt s a feketék éneke is
abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.
Weisz úr felment a pódiumra s emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test
nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor
ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, a ki megszökött
vele. Nem bírták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az
énekesek mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki
felállt a lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig
köhögni kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy
vadember tud így köhögni: mélyről, hörögve, sivító, félig-meddig ugató
hangon, nagyon kínosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.
Weisz úr izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt,
levette czilinderét s így szólt:
– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás
megtartása… elnézés kéretik…
Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga
hangján mondta:
– Nem lehet tovább, most rájött a roham!
A közönség látni akarta, milyen az, a mikor rájön a roham, de a
panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az úribb
része és a baka, a ki nem hagyta magát – benn maradtunk.
Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A
négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette
jajgatott, üvöltő hangon sírt a leány. Megborzongott a hátam, olyan
rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a
rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly
ismeretlen volt ez a sírás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a
sok mereven bámuló fekete arcz, a melyen az én európai szemem semmi
nyomát nem bírta meglátni a részvétnek.
Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögése
gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban sivított,
toporzékolt és verte a czombját. Weisz úr szaladgált, valósággal
czikázott ide oda a fekete csoport és a vízvezeték közt, hozta a vizes
kendőket s kiabált:
– Steiner, szaladjon orvosért!
Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal
meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel.
Weisz urat – a ki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni –
pofon tudtam volna verni.
Az ajtóban még hallottam a néger leány síró ordítását, a mint ezt sírta:
– Abdallah!
De nem úgy, a hogy mi mondjuk ki, hanem nagyon másformán.
Kiértem az utra, a hol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet
felől vörös volt már az ég, derengett. Hűvös volt kinn és minden tele,
tele orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat
szorítottak a tömeg közt, mert jöttek a szoczialisták. Elől a vörös
zászlót hozták erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas sorokban
frissen jött a többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer
ember fölött. Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt. Süvöltve
harsogott, zengett az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez
volt írva: «Jogot a népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset
énekelték május elsején napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam,
hogy bent a piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy
nyomorult árva gyermeke, a ki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az
állatkertbe.